Mire tanít 2022-ben a Habsburg-geopolitika?

Nem könnyű feladat könyvrecenziót írni háborús időben. A híradásokat követve az embernek az a benyomása támad, hogy amit ma leír, pillanatok alatt elveszítheti relevanciáját – hogy a könyveknek ilyenkor kisebb a jelentőségük. Persze az igazság ennek az ellenkezője. Amikor Kelet-Európa éppen kifordulni látszik a sarkaiból, nézzük meg közelebbről, milyen tanulságokat tartogat a jövőre a Habsburg Birodalom geopolitikája.

Wess Mitchell hazánk kisszámú régi és őszinte barátainak egyike a washingtoni bennfentesek között. A texasi Lubbockban született, történészként az amerikai külpolitikát formáló agy­trösztök kötelékében csinált karriert – 2017-től Donald Trump elnök régiónkért felelős legmagasabb rangú hivatalnoka volt. Pályája kezdetétől a közép- és kelet-európai térség, a Mediterráneum, a Balkán és a Kaukázus érdekli – számos kollégájával szemben ő valóban „beletette a melót”, hogy átlássa ezt a veszélyes világot. Ugyanekkor megjelent, nagyszabású könyve arról szól, milyen adottságok és lehetőségek között tudta felépíteni hatalmát és garantálni békéjét a térség legsikeresebb birodalma, és milyen okok vezettek végül a bukásához.

Mitchell aprólékosan áttekinti a Habsburgok hatalomgyakorlásának történetét XIV. Lajos háborúitól az első világháborúig – egy családi vállalkozásét, amelynek sikere és pusztulása sem a véletlen műve. Létezése és korlátai is a földrajz következményei: a birtokláncolatot körülvevő hegyek védték az invázióktól, de behatárolták terjeszkedését is; a folyók hálózata jelölte ki a pontokat, amelyeket örökké őriznie kellett. A földrajz döntötte el, hogy mely etnikai csoport biztosítja a birodalom élelmezési bázisát (magyarok), és kiknek a befolyása alatt működhetnek a kereskedelmi központok (németek, szlovákok és csehek). A tagoltság sokszínűséget eredményezett, de szinte lehetetlenné tette az adók begyűjtését, ezért a birodalom – bár papíron gazdag volt – folyamatosan a csőd szélén egyensúlyozott. Hatalmas területet birtokolt, a kor európai hatalmi centrumai közül a második legnagyobbat, de a földrajzi és társadalmi kohézió hiánya okán sosem rendelkezett igazán erős hadsereggel.

Mindezek a körülmények determinálták a stratégiáját, ám az erősen kötött pályán a Habsburgok ügyesen boldogultak, mert „gondosan gazdálkodtak a térrel, az idővel és a korlátozott erőforrásokkal”. A háborúkat gyorsan és határozottan lezárták, mert tudatában voltak, hogy hosszú távon nem tudnák finanszírozni őket. Időt cseréltek pénzre, elkerülve a drága hadjáratokat, és sokszor a döntő győzelem esélyét cserélték a hadsereg létének fenntartására, elfogadva az ideá­lisnál akár sokkal szerényebb eredményeket. Ügyes udvari diplomáciát alkalmaztak, amely az egyes külföldi vezetőkkel való személyes kapcsolatra épült. Nem azért szövetkeztek Oroszországgal, mert különösebben perspektivikus partnerük lett volna, hanem azért, hogy ezzel a maguk számára megelőzzék a bajt.

A geopolitika alapja, hogy soha egyetlen szereplő sem rendelkezik egyszerre minden vágyott erőforrás fölött, de sokat elérhetnek, ha a meglévő eszközeiket józanul és bölcsen használják fel. Ennek receptjét írja le a „nagy stratégia”, amit minden valamirevaló szuverén egyedileg alkot meg magának. Mitchell végső tanulsága, hogy a nemzetközi kapcsolatokban sem az ideologikus, sem a cinikus megközelítés nem vezet eredményre – csak a pragmatizmus működik. Minden hatalom alapvetően tragikus karakterű, és kölcsönzött időben él; pénzügyi, diplomáciai és katonai stratégiáját az vezérli, hogy megelőzze a végzetét – hogy a sorsa ellen küzdjön. A nagy stratégia legtöbbször nem egy hatalmas vízió, hanem a józan ész követését jelenti.