A minőségről

Németh László életműve – másokéval együtt – manapság mintha árnyékba került volna. Persze nehéz megmondani, hogy egy író szellemi hagyatéka mikor van a helyén. De talán nem is olyan nehéz: akkor, amikor olvassák a műveit. Nem tudom, mennyien olvassák manapság Németh László műveit, de tartok tőle, hogy kevesen. Amit ránk, az utókorra hagyott, az minden túlzás nélkül a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye.

És nem is csak a szűk értelemben vett szépirodalomé. Mert Németh László munkásságának – regényei, drámái mellett – hangsúlyos része a gondolkodói szerep, az esszéírás hatalmas távlatokat egybefogó íve. Kétségtelen, hogy egy letűnt kor ideáinak fényében írt és gondolkodott. De ez az azóta elsüllyedt „szellemi Európa” nem azért tűnt el, mert időszerűtlenné és meghaladottá vált, hanem azért, mert a modern ember egyszerűen elengedte, feleslegesnek ítélte. Németh László – mint kortársai közül oly sokan – maga is látta, hogy mindaz, amit fontosnak és pótolhatatlannak gondol, menthetetlen. 

A 20. század világégései, Magyarország tragikus történelme nem adhatott alapot számára semmiféle illúziónak. Élete ebben a drámai feszültségben telt, de a kétségek, a félelem szűnni nem akaró áradata – bizonyos csillagállások esetén –
a folyamatos alkotói munka biztos alapjává is válhat. Németh László esetében is ez történt, az ő életpályája is bizonyítja a mondást, miszerint aki dudás akar lenni, annak bizony a pokolra kell menni. Aztán persze vissza is kell jönni és elmondani, milyen a pokol, milyen az oda vezető út. Nagy regényeiben, az Iszonyban, a Bűnben és drámáiban, a Galileiben vagy A két Bolyaiban olyan kérdéseket feszeget, amelyek megválaszolásával ma is adósak vagyunk. Kivételes esszéírói munkásságának központi kérdései ugyanígy ma is érvényesek. A nemzeti sorskérdések, a társadalmi feszültségek, a nemzeti megmaradás – a gyökeresen megváltozott körülmények között is – bennünket is mélyen érintenek.