Haftár tábornok és csapatai felhagytak a líbiai főváros ostromával, a tripoli kormány és a hadúr a csatatér helyett a tárgyalótermekben próbálhatják rendezni vitás ügyeiket. De valóban véget érhet az ország kálváriája?
Marsai Viktor írása a Mandiner hetilapban.
Bármit gondoljunk is a Muammar al-Kaddáfi halálával végződő 2011-es, az arab tavasz folyamatába illeszkedő
NATO-beavatkozásról, a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a líbiai állam dezintegrációja nem volt elkerülhetetlen. Abban, hogy a helyzet így alakult, valószínűleg döntő szerepük volt a külső hatalmaknak, amelyek a saját pecsenyéjüket kezdték sütögetni a válság után Afrika egyik leggazdagabb országában – vagy épp hagyták, hogy a líbiai milíciák szép lassan maguk alá gyűrjék a hivatalos közigazgatást és államapparátust. Ez elsősorban az európai hatalmak és az EU jóvátehetetlen mulasztása volt: Líbia ugyanis kétségtelenül az öreg kontinens közvetlen stratégiai érdekszférájába eső terület, amelynek stabilitása meghatározó jelentőségű a földrész biztonságára nézve, legyen szó az irreguláris migrációról vagy a dzsihádista csoportok előretöréséről.
Belföldi marakodás, külföldi érdekek
Kaddáfi uralma után a különféle líbiai szereplők (fegyveres csoportok, városok, klánok) nehezen akarták feladni a polgárháború alatt megtapasztalt szabadságot – és a fegyvereket. 2011–12 során talán egy robusztus külső művelet rábírhatta volna az ország 6 millió lakosára jutó 200 ezer, zömében még szervezetlen fegyverest, hogy békésebb foglalkozás után nézzen. Ez a megoldás lehetőséget adott volna a távlati politikai rendezésre – azonban senki nem vállalkozott a koordinálására. Maradt a vágyvezérelt gondolkodás, hogy „majd a líbiaiak rendezik az ügyet”, illetve a szaporodó háttéralkuk, amelyek során az európai és nem európai hatalmak igyekeztek minél nagyobb szeletet kihasítani a tortából, egyik vagy másik erőcsoport mögött sorakozva fel, így mélyítve az ország megosztottságát.
„Az állam dezintegrációja nem volt elkerülhetetlen”
2014-ben, amikor részben ennek a marakodásnak az eredményeként kitört a második polgárháború, már jól látszott, hogy Európa kezdi elveszteni befolyását a líbiai események fölött, és olyan hatalmak – Törökország, Egyiptom, Oroszország, Katar, az Egyesült Arab Emírségek – kezdenek el meghatározó szerepet játszani Észak-Afrikában, amelyek közömbösek vagy egyenesen ellenérdekeltek voltak az EU stabilitásában. Bár a fegyveres harcnak sikerült véget vetni, sőt 2016-ra a kezdetben üstökösként emelkedő líbiai Iszlám Állam is súlyos katonai vereséget szenvedett, az ország megosztottsága fennmaradt. Ráadásul megszilárdultak azok a csoportok és struktúrák, amelyek érdekeltek voltak a káosz fenntartásában: a politikai frakciók, amelyek egy-egy várost vagy területet ellenőriztek; az ember-, kábítószer- és fegyvercsempész-hálózatok, amelyek mesés vagyonra tettek szert; a külső szereplők körvonalazódó érdekei, amelyeknek ellentmondott volna egy egységes és cselekvőképes központi kormány létrejötte.
2015-re megalakult ugyan egy hivatalosan mindenki által elismert politikai vezetés, a nemzeti egyetértés kormánya Fáiz asz-Szarrádzs vezetésével, ez továbbra sem gátolta meg a külső és belső szereplőket abban, hogy ahol lehet, akadályozzák Líbia talpra állását. Ráadásul erre megfelelő személyt is találtak Kaddáfi exparancsnoka, Halífa Haftár tábornok személyében. Haftár – akit balul sikerült 1986-os csádi hadjárata után a CIA vett pártfogásába – 2011-ben visszatért Líbiába. Csillaga három évvel később kezdett emelkedni, amikor néhány szereplő benne látta felsejleni az erőskezű vezetőt, aki kivezeti országát a káoszból. Az sajnos hamar kiderült, hogy Haftárt katonai tehetsége erre nem predesztinálja – még Bengázi visszafoglalása is három és fél évnyi erőfeszítésébe telt –, és helyi elfogadottsága is kérdéses: sok líbiai ugyanis jobban tartott tőle, mint Kaddáfitól.
Az EU évente 7 millió tonna hidrogént gyárt, de ennek csupán a 0,3 százaléka „zöld”, miközben 2030-ra 10 millió tonnára emelnék a termelést gigantikus infrastruktúra-fejlesztésekkel. A zöldhidrogén azonban drága és energiafaló – valóban ez a jövő, vagy zsákutca csupán?
Egy holland rendszámú, szürke Volvót hagytak a Maelbeek metróállomás előtt, ahol 2016-ban iszlamista terrortámadás történt.
Ha a magyar kormány a történelem főutcáján áll, akkor azt a Hazudozás útjának hívják.
Ennek ellenére óriási siker, hogy 2011 óta 212 ezer gyermekkel több született meg, mint családbarát fordulat nélkül.
Nagy bajba kerül az az Európai Bizottság, ha nem állja a szavát.
A jobboldali találkozó pontos időpontja is kiderült.
Az Egyesült Államok pénteken jelentette be, hogy február 1-jétől a kínai árukat terhelő pótlólagos vám mértéke 10 százalékos lesz.
Az újabb nemzetközi irodalmi díjjal elismert író szerint Trianon traumáját „Orbán Viktor és szélsőjobboldali csoportok sikeresen használják fel”.
