Munka, otthon, miniovi

Van az az élethelyzet, amikor nem az önmegvalósításra koncentrál az ember, hanem a túlélésre. A karanténos gyerekfelügyelet is ilyen. Fene se akart óvónő lenni – de az lettem. A szomszéddal összeálltunk, közös karanténban. Nem megyünk sehova, házhoz szállíttatjuk a bevásárlást, és a három gyerek, az ő kettője és az én egyem hol itt, hol ott van a spontán megszületett otthoni minioviban. Az egyik napon élem a régi életemet: dolgozom, intézem a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom ügyeit, filmet vágok, interjúkat készítek. A másik napon óvó néni vagyok. A gyerekek tízkor érkeznek, öt körül mennek, közben persze konyhás néniként és dadusként is ténykedem.

Bevallom: semmi, de semmi pedagógiai érzékem nincs, ebbe már sokszor belefutottam. Eddig ezt úgy oldottam meg, hogy annyi csokit és filmet adtam a vendég gyerekeknek, amennyit kértek – így jó fej voltam, és mindenki boldog lehetett. Nos, ez a taktika most nem működik, hiszen nincs elég csokim, és mégsem nézhetnek egész nap filmet. Mivel óvodások, és hárman vannak, mindenféle dinamika működik közöttük. Nem lehet őket nyugodtan hagyni, hogy játsszanak, hiszen elesnek, leesnek, összevesznek és kiközösítenek. Az első napon akkora visításba torkollott a sétálásprojektem, hogy átjött a szomszéd, mert azt hitte, hogy nagy baj van. Szóval erre is kell figyelni, hogy a dolgozó anyuka mindent hall, a visításokat is minimalizálni kell.

Anyukámnak az volt az elve, hogy a gyerekek vitájába nem szabad beleszólni. Én ezt sokszor próbáltam, általában hatalmas üvöltés a vége. Aztán Bagdy Emőke pszichológussal készítettem interjút a #veszekedeshelyett 
videósorozatunkban, és mondott egy tuti tippet: amikor elkezdődik a konfliktus, akkor kell rögtönítélő bíróságot  felállítani. A lényege, hogy meghallgatom az összes felet – nem az érzelmekről, hanem ki hogy látja a vitás helyzetet, aztán keresünk kompromisszumos megoldást, és kihirdetem az ítéletet, vagy elveszem, amin a vita van. És működik!