Novák Katalin egy éve: mit ér az elnök, ha köztársasági?

„Mi, magyarok, nagyszüleinktől és szüleinktől, akik átélték a visszanézve átélhetetlennek tűnő 20. századot, örökül kaptuk az önbecsülés, a tűrés, a túlélés és a küzdés képességét. Hála és köszönet érte! De az őseink nem tanítottak meg bennünket arra, hogy nem elég, ha jó a portéka, azt bizony el is kell tudni adni a piacon. Az a mondásunk is árulkodó: a jó bornak nem kell a cégér! Dehogynem! Én azt mondom: a jó bornak is kell a cégér! Megtisztelő, ha ennek a jó bornak, Magyarországnak az egyik cégére lehetek” – mondta beiktatási beszédében az épp egy éve hivatalba lépett magyar köztársasági elnök, Novák Katalin.

Új idők új elnöke

Nem kell mélyen a sorok között olvasni ahhoz, hogy észrevegyük: a köztársasági elnök nem azért lépett a pástra, hogy eggyel több hangszóróból hallatsszon ugyanaz a hang – hanem azért, hogy kis hazánkat, amelyet a világ egy része megtanult méretével aránytalan mértékben tisztelni, félni vagy gyűlölni, szeretni is könnyebb legyen egy kicsit. Az új elnök más nyelven beszél, idehaza képletesen, a külvilágban meg szó szerint: angolul, németül, franciául meg spanyolul –

Novák Katalin nem lett alternatív Orbán Viktor, ellensúly, B terv, miegymás. Ott áll a kormánnyal együtt a vártán a magyar diplomácia pillanatnyilag legsikeresebb irányaiban, tárgyal Izraellel és Törökországgal, barátkozik a Balkánnal és Közép-Ázsiával, kérlelhetetlenül viszi a béke és a magyar családpolitika ügyét. Ugyanakkor épp akkora távolságra van a Fidesztől, hogy látsszon: személyében autonóm, pártszempontokon túllátó politikus került a jogrend élére. Olyan, aki az uniós pénzektől függetlenül is megemelné a pedagógusbéreket, nem késlekedne a svédek NATO-felvételével, kimondja, hogy az oroszoknak ki kell vonulniuk az ukrán területekről,

és tud értelmesen, természetes szövetségesként beszélni azokkal, akikkel az elmúlt pár nehéz évben nem igazán sikerült.

Novák Katalin járt a háború kitörése óta az összes többi visegrádi országban, köztük Lengyelországban, s mindenféle putyinpincsizős hőzöngés nélkül, hibátlanul lehozott egy V4-es elnöki csúcstalálkozót; megtörte a jobboldali választási győzelem óta üvöltő csendet Olaszország és Magyarország között; Szlovénia vezetésével annak ellenére tartott mind Ljubljanában, mind Budapesten baráti hangulatú csúcstalálkozót, hogy időközben mind a kormány, mind az elnök szintjén kikerültek a hatalomból a magyar kormány szövetségesei; Ausztria zöld elnökével és a NATO keleti szárnyát tömörítő Bukaresti Kilencekkel is kimondatta, hogy Ukrajna kisebbségpolitikája elfogadhatatlan; és három különösen nehéz relációban, a német, a román és az ukrán viszonylatban is sikeresen nyitott meg kommunikációs csatornákat. A magyarok asztalára a kenyeret persze közvetlenül nem a külpolitika teszi – de aki az elmúlt évben figyelemmel kísérte az uniós tárgyalások és a forintárfolyam közötti, magáért beszélő összefüggéseket, az talán érti már, mi az elszigeteltség ára. Annak oldásához pedig leginkább beszélni kell – s ebben Novák Katalin nagy szolgálatot tett a hazának. Ahogy ígérte tavaly májusban: ajtót nyitogat és kulcsot keres.

Itthon is aktívan telt az év

S miközben a köztársasági elnök talán minden korábbinál többet tárgyal külföldön, itthon is úgy érezni: van elnökünk. Mégpedig olyan, aki közel van, aki mosolyog, és akit el lehet érni. Aki a pápának stanglit süt, a leköszönő cseh elnöknek meg halászlét visz, mert arra a srófra jár az agya, mint egy rendes magyar háziasszonynak. Aki leül egy sámlira egy kis falu közepén meghallgatni, mi hír az ország legszerencsétlenebb vidékein. Aki fapadossal repül a fiával focimeccsre, és akivel egyébként túrázni is el lehet menni, igaz, csak olyanoknak, akik bírják szusszal a 25 kilométert fel Dobogókőre. Akitől egészen anyaian hangzik az újévi köszöntőben, hogy „nem a csüggedés, hanem az összekapaszkodás ideje jött el“. Aki úgy ad kegyelmet a hunniás vádlottaknak, hogy közben a kegyelem

végképp nem ártatlan bárány – csak bűnhődött már eleget a magyar igazságszolgáltatás lassan és pontatlanul őrlő malmai között, hogy fogvatartását felfüggesszék. Meg aki állja a legkipróbáltabb interjúztatók sarát két nem kormánypárti médiumtól (ha rajta múlik, háromtól is), és egy vezető olasz liberális napilap hasábjain halált megvető természetességgel nevezi a Magyarországot övező külpolitikai ciklon szemében régi barátnőjének az olasz miniszterelnököt. Mert miért ne tenné? Hát vannak egy mosolygó kálvinista anyának ellenségei?

Hiszen még pápája is van – Ferenc pápa április végi látogatása tetőzte be azt az egyházdiplomáciai offenzívát, amelyet a kormány nemzetegyesítő ügyként az elnökre bízott, s amelyben kitűnően megfértek a magyar református egység napjának gyulafehérvári ünneplése a közel-keleti keresztény vezetők jeruzsálemi bátorításával. A pápalátogatás – a magyar diplomácia egyik legnagyobb sikere az elmúlt jó pár évben – nem lett volna olyan, amilyen, ha a házigazda szerepét nem a pápával anyanyelvén beszélő Novák Katalin látta volna el. Sok jó és okos politikusa van ennek a hazának, de az, hogy a pápával „szövetségesek vagyunk, együtt védjük az emberi életet, a nőt és a férfit külön-külön és egymással összekapaszkodva, az üldözött keresztény testvéreinket, de a másként gondolkodók és másként élők szabadságát is”, csak a köztársasági elnöktől és csak egy ilyen év után hangzott hitelesen.

Persze a köztársasági elnök továbbra is elsősorban protokolláris funkció. Nem ő húzza le az inflációt egyszámjegyűre, nem ő tud oktatási reformot csinálni akkor sem, ha nagyon akarna, és – mint azt Lengyelország példáján látni – nem tudja zsákban hazahozni az uniós pénzeket sem.

a politika egy szakma, mely az egyszeri emberétől merőben eltérő élettel jár és egészen más gondolkodást igényel. És persze van, akinek a Sándor-palota mindig egy funkciótlan, drága politikusmegőrző marad. De aki nyitott szemmel járt az elmúlt évben, az visszatekintve rácsodálkozhat: ugyan ki gondolta volna, mi mindenre jó egy köztársasági elnök?

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd