S mint kíváncsi légy a friss lószarra, úgy ereszkedett le a lützerathi sártengerben forradalmárkodó egyetemisták és munkanélküliek közé a felfoghatatlan jólétben fogant, gondtalan életű „klímaaktivista” prototípusa, Greta Thunberg a hétvégén.
Thunberg a szegény ember klímaprométheusza – csak ő nem a tüzet hozta magával, hanem az ezüstkanállal a szájukban született „aktivisták” egy új generációját.
Greta Thunberg korunk legaljasabban megalkotott médiafenoménja,
a tökéletes termék. Az aspergeres diáklány, aki annyira a szívén viseli a Föld bolygó sorsát, hogy péntekenként inkább nem megy iskolába, hanem a kartonpapírból kiszaggatott kis transzparensével inkább mérgesen néz az arra kószáló fotóriporterek kameráiba. Ha kell, Stockholmban, ha kell, Hamburgban, ha kell, áthajózza az óceánt és szünokol egyet egy ENSZ-konferencián. Ugyan, ki merne jó érzéssel kritizálni egy – és ilyenkor beáll néhány másodperc kínos csönd, amíg a beszélő eldönti, hogy mi a legmegfelelőbb szó az Asperger-szindrómásokra – „beteg” kislányt? Hát van szíve az ilyennek?
Hogy a Thunberg-jelenség legfeljebb annyira őszinte és organikus, mint a pornófilmek csókjai, legkésőbb a Greta-mítoszt kodifikálni hivatott életrajzi könyv megjelenését követően világossá vált (egyébként azzal együtt, hogy a szerencsétlen Thunberg szülei minden valószínűség szerint igazi, tőről metszett, kegyetlen szörnyetegek).