Mit esznek az ufók?

2022. május 4. 21:17

Győrffy Ákos

Kora reggel, ballagok lefelé a hegyről a buszmegállóba. A fák között még nincs reggel, az út menti völgyben igazából még hajnal van. Hűvös, harmatos félhomály a gyertyánok alatt. Az erdőben másként telik az idő. Ami itt hajnal, az máshol már kora délelőtt, és ami itt alkony, az máshol még verőfényes délután. Sokszor van úgy, hogy amikor hazaérek, hirtelen nem is tudom, hány óra lehet, mert odalent a faluban még hét ágra süt a nap, itt fent pedig már úgy tűnik, mintha rég lement volna. Vannak, akik lassan szokják meg az itteni fény- és időviszonyokat, mint a feleségem például, aki sok év elteltével békélt csak meg ezzel a másféle idővel. Mondanom sem kell, én szeretem ezt a sajátos, hegyi időt, amely könnyen megtéveszti a gyanútlan látogatókat. Aki erdőben vagy erdő közelében él, az kénytelen tudomásul venni, hogy itt bizony másféle időszámítás van érvényben.

A buszmegállóban már ott ácsorog Imre bácsi, a magányos öregember az erdőből. Ő aztán tényleg az erdőben él, tőlünk még jó fél óra járásra, egy szűk völgyben, nem messze a forrástól. A felesége halála után költözött ki ide, gyereke nincs, eladta az angyalföldi panellakást, és megvette a kis hétvégi házat a bükkösben. Hátán az elmaradhatatlan fémvázas, csehszlovák túrahátizsák, kopott zakója zsebében halkan duruzsol a zsebrádió. Ha találkozunk, mindig megörül nekem valamiért. Fogalmam sincs, mivel vívtam ki a rokonszenvét, hacsak azzal nem, hogy meghallgatom néha. Mert Imre bácsit nem könnyű meghallgatni. Furcsa orrhangon beszél, és hozzá még hadar is, ráadásul új fogprotézisre sincs pénze, így aztán tényleg nehéz megérteni, amit mond. Imre bácsi magában is beszél, folyamatosan beszél, függetlenül attól, hallgatja-e valaki.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés