Kirekesztő sokszínűség, manipulált tudomány: az áldozatkultúra sikertörténete

2022. március 8. 9:48
Miért sikeres az áldozatkultúra, az új sértődékenység, az egyetemeket leuraló woke-ideológia? Erre ad izgalmas magyarázatot új könyvében két amerikai szociológus.

Mi miatt lett oly sikeres az áldozatkultúra? – ezt a kérdést járja körbe a Századvég által kiadott kötetében két amerikai szociológus, Jason Manning (Nyugat-virginiai Egyetem) és Bradley Campbell (Kaliforniai Állami Egyetem). A kötet a nyugati egyetemeken és a közösségi oldalakon tomboló woke-ideológia és áldozatkultúra elemzésére vállalkozik, arra, hogy miért lett ez a közeg hiperérzékeny az úgynevezett „mikroagresszióra”. 

De mi a mikroagresszió? 

Olyan megjegyzések, gesztusok tartoznak ide, amire a hétköznapi életben fel sem figyelünk, de az áldozatkultúra szerint az elnyomás megnyilvánulásai. Például, ha a megdicsérjük egy nő cipőjét (mert ez szexizmus), vagy kisbetűvel írjuk, hogy „őslakos”, vagy azt mondani, hogy „minden élet számít”, mert ez eltakarja a valódi egyenlőtlenségeket. Az áldozatkultúra képviselői fejlesztették tökélyre az eltörléskultúrát (cancel culture), aminek keretében minden szobrot, Twitter-bejegyzést, megnyilvánulást, ami „sértő”, ledöntenek és törölnek, legyen az akár olyan megnyilvánulás, ami szerint a férfiak nem szülhetnek. Ennek része az áldozatkultúrát kritizáló előadók és meghívottak felszólalásainak blokkolása, akár erőszakos megakadályozása is, mivel eme közeg szerint

a szólásszabadság csak a diszkrimináció, a rasszizmus és szexizmus elfedésére szolgál. 

Mint arról már részletesen írtunk, mindennek Amerikában az egyetemek a melegágyai. Mindezt úgy, hogy a mikroagresszió a szerzők szerint tudományos szempontból meghatározhatatlan fogalom. Mindenesetre fontos, hogy mikroagressziót csak elnyomott csoportok tagjai szenvedhetnek el, például nők, etnikai kisebbségek vagy LMBTQ-emberek. A nem elnyomott csoportok elleni mikroagresszió tehát nem mikroagresszió. Emellett a mikroagressziót úgy találták ki, hogy lehetetlen a vád ellen védekezni – mikroagresszió ugyanis bármi, amit egy elnyomottnak nyilvánított csoport tagja annak érez. Pusztán az ő „megélése” számít.

A fogalom kritikusai szerint az arra tanít, hogy lásd meg a másik szemében a szálkát (és nézd azt gerendának), a mikroagresszióval való vádolás pedig a terrorizálás, zaklatás és a hiszti egyik formája. Emellett polarizál, azaz kiélezi a konfliktusokat. 

Új sértődékenység, áldozati hősök

A kötet szerzői az áldozatkultúra megértéséhez először különbséget tesznek becsületkultúra és méltóságkultúra között. Becsületkultúra az – például az egykori amerikai Dél –, ahol minden apró sértésre válaszolni kell hírnevünk és tisztességünk védelmében. Az igazságtétel eszköze gyakran a párbaj. A méltóságkultúrában – amiben ma élünk – kevésbé vagyunk sértődékenyek, és lesöpörjük a vállunkról a kisebb-nagyobb sértéseket, kivételes esetekben pedig inkább a hatóságokhoz fordulunk – a bírósághoz –, hogy tegyenek igazságot. Persze itt is vannak maradványai a becsületkultúrának, de nem azok a meghatározóak.

Az áldozatkultúra viszont átveszi a becsületkultúra sértődékenységét, valamint a méltóságkultúra azon fejleményét, hogy külső tekintélyhez fordul. Emellett

az áldozatiságot emeli a társadalmi hierarchia csúcsára. Ebből kifolyólag divat lett áldozatnak lenni,

hiszen az áldozatiság nyerte el az új privilégiumokat. Emellett, mivel atomizálódott társadalmakban élünk, támogatásért nem a családtagokhoz és ismerősökhöz, barátokhoz fordulunk, hanem a nyilvánossághoz. Így a mikroagressziót elkövető vagy elnyomó személyek ellen nyilvános kampányt indítanak, sőt igyekeznek őket akár „törölni”, deplatformizálni (mint az amerikai elnököt, amikor törölték a Twitterről és a Facebookról), kizárni a nyilvánosságból és szociális halálra ítélni. 

Jellemző, hogy mindez azokon az egyetemeken terjed, amelyek közösségei a világ legprivilegizáltabb, legszerencsésebb csoportjai közt vannak: jól szituált fiatalok tanulnak ott, különösen biztonságos környezetben, fényes életkilátásokkal. Mégis ők alkotják a hópehelynemzedéket. 

A két szociológus a következőképp magyarázza mindezt. A nem egyenlő, ám homogén társadalmakban inkább a homogenitás az érték, az egyenlőség kérdése pedig nem merül fel igazán élesen. A mai amerikai társadalom azonban sokszínű, multikulturális társadalom, ahol érték az etnikai-kulturális pluralizmus; egyben viszonylag egyenlő társadalom, ahol nagy érték az egyenlőség. Paradox módon pedig

az egyenlőbb társadalmak jobban ki vannak hegyezve az egyenlőségre, így a maradék egyenlőtlenségekre is jobban felfigyelnek.

A sokszínű és egyenlő társadalmakban pedig devianciának számít ezek alapértékeinek bármiféle kétségbevonása. Az egyenlő társadalmak még több egyenlőséget követelnek. 

Kirekesztő sokszínűség

Toleranciát hirdetnek, azonban nem tolerálnak mindent: aki nem annyira toleráns, és kritizálja az egyenlőséget, valamint sokszínűséget, annak intolerancia jár. Azaz a különbségeket ünneplő toleranciaerkölcs mellett megjelenik a tisztaságerkölcs, ami az eretnekek ellen irányul. A toleranciaerkölcsöt a sokféleség hozza létre, a tisztaságerkölcsöt viszont a homogenitás – de milyen homogenitás, amikor ezek sokszínű társadalmak? Hát, arról van szó, hogy a bőrszín, etnikum vagy nemzeti kultúrák szintjén sokszínű társadalom alapfeltevései érdekében ideológiailag homogenizálásra törekszik – azaz kirekeszti az „intoleránsakat”, azokat, akik kritikusan kétségbe vonják „értékeit”. Mivel „a sokféleség dimenziói egymástól függetlenül változhatnak, egy társadalmi környezet kialakíthat toleranciát egyfajta sokféleség terén, mint például az etnikai sokféleség, és intoleranciát egy másik téren, amilyen a politikai sokféleség.” 

Mindebben pedig azért az egyetemek a legérintettebbek, mert azokon valósulnak meg legjobban az áldozatkultúra kialakulásának társadalmi előfeltételei: egyenlőség, sokféleség, könnyen elérhető autoritások és gyenge társadalmi kapcsolatok. Így aztán az egyetemi világ lett az áldozati kultúra epicentruma. 

Mindennek következtében kialakult az áldozatkultúra nyelve, megjelentek a védett terek (safe space) és a sokkfigyelmeztetések (trigger warning), a hamis vádak logikája, a gyűlöletbűn-álhírek, az egyetemi nemi erőszak mítosza és sok mára ismerős jelenség. Az áldozatkultúra követői igen hiszékenyek azon hírekkel, információkkal kapcsolatban, amelyek alátámasztják világlátásukat, és elvesztik kritikai érzéküket, egyben képtelenné válnak a kommunikációra azokkal, akik nem az áldozatkultúra képviselői. Az áldozatkultúra viszont azért terjed, mert egyre többfelé valósulnak meg az előfeltételei. Emellett a társadalom hajlamos átvenni az elitek értékeit, s mivel ma az áldozatkultúra az elitdivat, ezért aki ismeri azt, annak a zsargonját, és otthonosan mozog benne. Azaz

annak van társadalmi tőkéje, aki ismeri az áldozatkultúrát. 

Amikor vita alakul ki a woke-izmusról, a szobordöntésekről, a Twitterről való törlésről, a Facebook-letiltásról, vagy arról, hogy érdemes-e ennyire sértődékenynek lenni; vagy amikor elkeseredett harc alakul ki az egyetemi szólásszabadság védelmezői és azok között, akik azt az elnyomás eszközének tartják, akkor valójában a méltóságkultúra és az áldozatkultúra eltérő rendszerei csapnak össze. 

Manipulált szociológia

A kötet végén a társadalomtudományokat, pontosabban a két szerző saját területét, a szociológiát vizsgálják meg, mint az áldozatkultúra élharcosát. A szociológiában ez befolyásolja mind a témaválasztást, mind az elfogadható magyarázatokat. A kulturális magyarázatok, főleg a faji és az etnikai különbségek esetén, nem elfogadottak, például nem elfogadott azt mondani, hogy a szegénység a szegények kultúrájából fakad. Ez áldozathibáztatásnak számít. Így divatosabbak a külső tényezők, főleg az elnyomó többség hibáztatása (diszkrimináció). Mint írják: „a szociológia egyre kevésbé a társadalom működésének megértéséről, és egyre inkább az elnyomók és áldozatok tanmeséjének felmondásáról szól”. Olyan szinten, hogy néha ennek érdekében még adatokat is manipulálnak. 

A szociológia egyre inkább fogja a saját szent projektjének, ami az egyenlőség és egyéni autonómia megteremtéséről szól, valamint ennek érdekében a status quo szétveréséről. Azaz

a szociológia a képlékeny jelentésű „társadalmi igazságosság” szolgálatába állt.

Mivel azonban a társadalmi többség nem látja be az egyenlőség-projekt igazát és távlatait, a szociológusok messiástudatúakká váltak, s úgy látják, nekik kell kényszeríteniük valamiképp az államot, hogy alakítsa át a társadalmat, és radikális lépéseket tegyen a rasszizmus, szexizmus, heteronormativitás, patriarchátus és egyéb szörnyűségek ellen; mindezt jogokkal, újraelosztással és más eszközökkel.

Ezzel szemben a szerzők szerint a szociológiának nem szabadna megmondania, hogy kellene kinéznie a jó társadalomnak, és hogy mi lehet az erkölcsi cél, maximum abban segíthet, hogy egy bármilyen célt milyen eszközökkel érjünk el. Ezzel azonban kisebbségi álláspontot képviselnek. Valójában a szociológia a tudomány tekintélyét használja fel baloldali társadalmi céljai elérése érdekében. Így

a szociológia összefonódott az áldozatkultúrával, és még az olyan tudósokat, tudományos eredményeket is megtámadja, amelyek nem a szent célt szolgálják

– ezt nyugodtan nevezhetjük a tudomány manipulációjának. 

Tudományos boszorkányüldözés

Ezt a szerzők Mark Regnerus esetével illusztrálják. Regnerus egy texasi szociológia professzor, aki 2012-ben tette közzé egy nagy kutatását, aminek eredménye az volt, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyermekek több mint negyven szempontból rosszabbul teljesíthetnek, mint a biológiai szüleik által nevelt társaik. Regnerus ellen kétszáz szociológus írt alá petíciót, majd ennél jóval kevesebben mellette szálltak síkra. Az egyetem etikai eljárást indított ellene, de nem találtak semmit. A folyóirat felülvizsgálta a tőle leközölt tanulmányt. (A Regnerusszal készített interjúnk itt olvasható.)

Regnerus neve a vonatkozó viták hazai követői számára is ismerős lehet. Az acsaladazcsalad kampány, a Pride, illetve a Háttér a Melegekért Társaság (bogozza ki, aki akarja, pontosan melyikük volt, kár lenne őket élesen szétválasztani, egy hálózatról van szó) Facebook-bejegyzései a meleg párok örökbefogadásával kapcsolatban úgy keretezték a helyzetet, hogy a valóban tudományos kutatások szerint az nem problematikus, amely tudósok eredményei pedig problémásabbnak találták a „szivárványcsaládokat”, azok rossz tudományt csinálnak, „tudományosnak tűnnek, de nem azok”. Azaz Regnerust lényegében áltudósnak tüntették fel. 

Persze minden kutatásról lehet vitázni, de azt nem így szokás. Regnerus sokkal élesebb és elkeseredettebb, valamint átpolitizáltabb támadás áldozata lett, mint az a tudományos körökön belül szokás. Lényegében egyetemi inkvizícióról és boszorkányperről volt szó.

Regnerusnak nem a módszertana volt különösen hibás, hanem egy erkölcsi pánik célpontja lett.

A texasi professzor kétségbe vonta a szent projekt legitimitását, kibeszélt a tudományos törzsközösségből, és ez volt megengedhetetlen. Akik pedig szembemennek a szent projekttel, azok nem csak tévednek, hanem gonoszak. 

A dolog érdekessége továbbá, hogy Regnerus magasan jegyzett folyóiratban tette közzé tanulmányát, ami formálisan a tudományosság minden követelményének megfelelt. Márpedig ma épp a tudományos viták miatt számítanak ezek a formalitások. Azaz a társadalomtudományokban és a bölcsészetben lehetőség van egymással ellentétes álláspontok tudományos képviseletére. Lehet például tudományos eszközökkel érvelni Isten léte és nemléte mellett is. Vagy épp lehetséges, hogy nem azonos eredményre jutó kutatások is tudományosnak számítanak. A tudomány lényegéhez tartozik a vita. Felmerül a kérdés: ki ítélheti meg, hogy Regnerus kutatása mennyire tudományos?

A Háttér a Melegekért azt írta, hogy tudományos oldalról Takács Judit szociológus, valamint két pszichológus, Széll Dávid és Rózsa Krisztián segítette a vonatkozó posztok megírását. Nos, sem Rózsa Krisztiánnak, sem Szél Dávidnak nincs számottevő tudományos tevékenysége (ellenben Rózsa érintett). Takács Judit pedig nem áll Regnerus felett a tudományos hierarchiában, viszont míg Regnerus a nagymintás kutatások szakértője és művelője a szociológián belül, Takács Judit nem az. Magyarán nincsenek abban a helyzetben, hogy egyszerűen tudománytalannak vagy akár csak rossznak nyilvánítsák Regnerus kutatását.

 Ráadásul Charles Tittle (úgyszintén disszenter szociológus) már rámutatott, hogy

az olyan ügyekben, amelyekben a nyilvánosság megosztott, szinte mindig „ellentmondásosak a bizonyítékok”

– és ezek szerint ez alól az LMBTQ-ügyek, például a melegpárok örökbefogadása sem kivétel. 

 A szerzők rámutatnak arra, hogy a pszichológia nagyon hasonló helyzetben van a szociológiához, „a tendencia az, hogy úgy kell elemezni a dolgokat, hogy az megerősítse a hibátlan áldozat képét, ez pedig eltorzítja a kutatást és az elméletet”. De a humántudományok is a gonosz izmusok triumvirátusára koncentrálnak (kolonializmus, imperializmus, kapitalizmus), és felzabálta őket az áldozatkultúra háromfejű szörnye: a mindenbe osztály- faji és nemi elnyomást belelátó szemlélet. A konzervatívabb szemléletű tudósok pedig kiszorulnak az egyetemekről, és a tudományos minőségbiztosítás nonplusultrájának tekintett folyóiratlektorálás intézménye is egyre átpolitizáltabb.

Manning és Campbell az utolsó fejezetben a szólásszabadság kérdését vizsgálják, beleértve az egyetemi cenzúrát is. A végső következtetésük pedig az, hogy mivel az áldozatkultúra társadalmi előfeltételei terjednek, ezért egyelőre a közeljövőben az áldozatkultúra is velünk marad. 

Gyakran merül fel a kérdés: miért olyan sikeres a woke-ideológia Amerikában, az áldozatkultúra, az LMBTQ-mozgalom és a progresszív eszmék? Ha ezt a könyvet összeolvassuk Grégor Puppinck Embertelen jogok című kötetével, illetve Carl Trueman amerikai eszmetörténész The Rise and Triumph of the Modern Self: Cultural Amnesia, Expressive Individualism, and the Road to Sexual Revolution című munkájával, akkor talán választ kaphatunk a kérdésre.

Bradley Campbell-Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete. Századvég, 2021.
Kép: thehumanist.com

Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mi jut erről eszembe? A selejt bosszúja.

Paul Amato szociológus szerint Regnerus tanulmány problémái ellenére épp módszertani szofisztikáltsága miatt emelkedik ki, és lényegében minden korábbi tanulmánynál jobb. Douglas Allen közgazdász megjegyezte: ha a Regnerus-tanulmány rossz, akkor a témát érintő addig összes tanulmány még rosszabb, és ki lehet őket dobni. Regnerusszal a valódi probléma az lehet, s az magyarázhatja az ellene irányuló támadások súlyosságát, hogy implicite kétségbe vonta a szociológia egyenlősítést és felszabadítást kitűző szent projektjének legitimitását, és kibeszélt a tudományos törzsközösségből. AMATO PR: The well-being of children with gay and lesbian parents. Social Science Research, 2012, 41; 771-774.
ALLEN DW: The Regnerus Debate. National Review Online, 2012. június 4. Url:
http://www.nationalreview.com/.. Elérés: 2022. május 4.
. WOOD P: The campaign to discredit Regnerus and the assault on peer review. Acad Quest. 2013; 26: 171-181.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés