Amerikai tél – útirajz az Egyesült Államokból

Demkó Attila írása a Mandiner hetilapban

Nem túl merész dolog azt mondani, hogy Amerikában ma rossz a hangulat. A megosztottság, az egymásnak feszülés nem csak a politikában érezhető, már régen átszivárgott a hétköznapokba. Barátságok, kapcsolatok mentek tönkre, és a politikai erőszak is megjelent – mind a két oldalon. A Biden-kormányzat népszerűsége 2022 elején rendkívül alacsony, 42 százalékos, a történelemben ennél kevesebben csak Donald Trumpot támogatták az első elnöki év után. Ugyan még távol van a 2022. novemberi szenátusi és kongresszusi választás,

Méghozzá a republikánusok kemény szárnyáé. A vörös államok ma haragos vörösek, a demokraták kékje mindenhol szorul vissza.

Persze igazából nem két USA van. A washingtoni elemző­központok sokasága, de még a két nagy párt is ezernyi árnyalatot képvisel. De tényleg van két markánsan szemben álló USA. Ezek legyőzendő, sőt megsemmisítendő ellenségként, nem ellenfélként tekintenek egymásra. Középen alig maradt tér.

Hatalom és hanyatlás: Washington

Az Egyesült Államok fővárosa a birodalmi építészet és a fehér márvány városa. A téli napfényben messziről látszik a Capitolium hatalmas kupolája, még a város határain túlról, Alexandriából is. Fehérmárvány palota a Union Station vasútállomás is csak egy ugrásra a törvényhozás épületétől. Az erő és a hatalom jelképe. Ezért különösen furcsán hatnak a hajléktalanok sátrai az USA nagyságához méltó épület előtt. Ez van majdnem mindenütt: sátrak a még mindig zöld füvön gyűrött lakókkal. Hogy a hajléktalanok között mennyi a friss bevándorló, nehéz megmondani. Sokan bizonyosan tősgyökeres amerikaiak. A szegénység jó ideje terjed az Egyesült Államokban, csúsznak lefelé az alsóbb rétegek, amelyeket a frissen jövők kiszorítanak az alacsonyabb státuszú állásokból. A bevándorlás mindig az alsóbb rétegeket érinti rosszul, a kétkezi munka válik értéktelenebbé.

A demokrata városvezetés már igyekezne megoldani a problémát, de nem tudja, mert támadják saját szélsőségesei. A szélsőbal elfogadhatatlannak tartja a sátortáborok felszámolását, így jobbára

A külső negyedek még rosszabbak. Katasztrófafilmre emlékeztet, ahogy hordóba rakott tüzet állnak körbe emberek a világ legnagyobb hatalmának fővárosában. Van utánpótlás is: haiti migránsok tízezrei hasonló táborokban tanyáznak az autópálya-felüljárók alatt.

Amerika nem tudja megmenteni a világot, ezt már a józanabb demokraták is tudják,

A magyarázat természetesen mindig a fehér elnyomás: a hajléktalan vagy a bevándorló sohasem felelős a sorsáért, csak és kizárólag a körülmények.

Ugyanezt a gépezetet a republikánus jobbszárny immár szinte teljesen képes ignorálni. Mögötte áll a megvetett, lebutázott amerikai kisember, a „Trump-szavazók” tömege. Ők nem csak fehérek. A progresszívek óriási meglepetésére a spanyol ajkúak egyre nagyobb része is republikánus szavazó. Még a viszonylag friss bevándorlók is hajlamosak a rendre, a határok védelmére, a konzervatív értékekre adni a voksukat. Nem érzik magukénak az identitáspolitikát: ha már azonosulnak valakivel, akkor inkább a fehérekkel, nem a feketékkel. Két befolyásos, 2016-ban elnökjelölt republikánus szenátor, Marco Rubio és Ted Cruz is a spanyol ajkú közösségből került ki. A bevándorlással kapcsolatban kemény álláspontot képviselnek. Könnyen lehet egyikük a következő republikánus elnökjelölt, vagy a még népszerűbb, nem spanyol ajkú, de a kisebbségi közösségekben is népszerű Ron DeSantis, Florida kormányzója. Persze akkor, ha Donald Trump nem indul. Mert ha indul, az esetben – ma nagyon úgy tűnik – övé lehet majd a jelöltség.

Hogy ez hátrány lehet-e a republikánusoknak? Van, aki azt mondja, igen, mert Trump túl sok konfliktust és aknát hozna magával. Mások szerint újra befuthat a volt elnök, hiszen bár konfliktusos volt a kormányzása, választók tömegeinek érzését fejezi ki. A szikár tények a washingtoni politikai csatában kevés szerephez jutnak.

és a republikánus törzs vezetésére sokan a régi törzsfőnököt tartják a legalkalmasabbnak.

Erő és hit: Dallas

Amerikát a kapitalizmus tette naggyá. Az, hogy a munka és a szerencse bárkit kiemelhetett a tömegből. Vagy a bátorság, amivel milliók vágtak neki a vadnyugatnak. Az amerikai nyugat egyik kapuja éppen a hatalmas Dallas – Fort Worth agglomeráció. Itt jelennek meg a cowboycsizmák és -kalapok, és meghatározzák az utcaképet a Joe Biden elnök elhajtását viccesen szorgalmazó Let’s Go Brandon feliratokkal.

A demokraták errefelé nem népszerűek.

A Dallasi Egyetem barátságos kampuszáról is látszanak, ahogy a belváros felhőkarcolói is a messzeségben. Érdekes a beszélgetés az oktatókkal. A vállaltan katolikus intézmény még sohasem volt ilyen népszerű. Akik nem akarnak haladó, woke közegben tanulni vagy oktatni, megtalálják maguknak ezt a menedéket. Itt nem kötelező katolikusnak lenni, konzervatívnak sem – ellenben egyre több helyen szinte kötelező woke-nak lenni. Ez a diverzitás és a befogadás, nem pedig az, ami Amerika legnagyobb egyetemein folyik.

Az egyetemtől nem messze hatalmas sziklákból épült kis templom van. Előtte kopjafa piros-fehér-zöld szalaggal. A Zircről a kommunista hatalom által elűzött ciszterci szerzetesek kulcsszerepet játszottak az egyetem alapításában. Amikor 1956 szeptemberében elindult az oktatás, az oktatók fele magyar szerzetes volt. A kilencfős csoportot hamarosan még több magyar követte. Ketten élnek a régi oktatók közül, a magyar nyelv még ott van a falak között, de a legtöbben már a kriptában nyugszanak. Magyar nevek a fehér falakon, a kommunista progresszió elűzöttjei. Nehéz elhinni ezt a történetet, azt, hogy van Texas közepén egy templom, amelyet a bélapátfalvi ciszterci kolostor ihletett meg. Ezek a hatalmas kövek itt fognak maradni, amíg létezik Dallas, mint ahogy a tudás is, átöröklődve nemzedékeken, amit a szerzetesek hoztak.

Igen, a befogadásban is lehet erő. Ha tudást fogadunk be, olyanokat, akik tudást hoznak, vagy olyanokat, akik tanulni akarnak. Olyanokat, akik be akarnak illeszkedni, akik eggyé akarnak válni az őket befogadó társadalommal. A ciszterciek sohasem akartak az egyetemen kis Magyar­országot építeni, elkülönülni. Elfogadták, hogy ez Amerika, és a legjobb tudásukkal szolgálták sok évtizeden át az egymást követő generációkat. Amit építettek, ma a szabadság és a tudás egy jó hangulatú szigete, élmény meglátogatni.

A befogadás tud jó lenni, ha ez a recept. De Texasban erősen megjelenik egy másik igazság is, nem is próbálják leplezni. Az, hogy szükség van a szabad versenyre és ezzel a társadalmi egyenlőtlenségekre. Texas duzzad az erőtől. A 2021-es népszámlálás szerint az utóbbi években Washington D.C.-ből, Kalifornia és New York államból sokan vándoroltak el, Texas lakossága viszont nagyot nőtt. Ide menekül ugyanis a tőke, és jönnek vele együtt a munkások is, köztük sok kvalifikált szakember.

Eljött Kaliforniából az Oracle, a Hewlett-Packard és a legnagyobb meglepetést okozva a Tesla is.

ahol fellépnek az abortusz ellen, ahol alacsonyak az adók és a minimálbér, és ahol kevés a korlát a verseny előtt. Igen, ahol ugyanúgy természetes a szegénység, mint a gazdagság. Nem szégyen szegénynek lenni. De szemtelenül gazdagnak lenni sem, és nem, nem azokat kell jobban adóztatni, akik többet keresnek. Semmi értelme, mert akkor a legjobbak mennek tovább, oda, ahol alacsonyabbak az adók. Ez az igazi Amerika – ahol az államok is versenyeznek, és Texas szinte mindenben veri a nagy demokrata államokat.

Ultravékony ultragazdagság: New York

A hatalmas város lüktet a téli hidegben, gőzoszlopok törnek fel a csatornákból, a metró megremegteti az aszfaltot. A tömeg özönlik az utcákon, a boltok tele vannak, irtózatos áron kínálva semmiségeket. Az infláció beköszöntött Amerikába is, de ebben a városban, különösen Manhattan kellős közepén, pár száz dollár ide vagy oda nem sokat számít.

A Milliárdossor néven emlegetett épületcsoport

falként tornyosulnak a Central Park mellett. Lenyűgözők. Az egyik tetején talán egy botrány részleteit tárgyalja két ultragazdag, kristálypohárban valami égbe­kiáltóan drága bort iszogatva. Az állam kormányzója, a demokrata Andrew Cuomo nemrég mondott le, és vele bukott öccse, Chris Cuomo, a CNN végtelenül progresszív sztárja is. „A woke forradalom felfalja saját gyermekeit, úgy tűnik” – nevet egy konzervatív beszélgetőpartnerünk.

A kormányzó elleni vád szexuális zaklatás volt, az öccse meg védeni próbálta. Nos, ma úgy tűnik, nem történt nemi erőszak, ezzel nem is vádolták meg Cuomót. A helytelen érintések, a kétértelmű szövegek természetesen nem fogadhatók el egy munkakapcsolatban, különösen, ha nem egyszeri esetet jelentenek. De szilárd bizonyíték nem volt. Semmi. Alapvetően egy férfi szava állt szemben egy tucat nőével különböző időben és helyen történt események kapcsán. Szó szó ellen, és Cuomo tagadott. Normális világban talán bizonyítani is kellene a vádakat, az pedig, hogy egy testvér tanácsot ad a bátyjának, nem lenne etikai vétség, de ez a világ messze van a normálistól.

Cuomo mögül hetek alatt kihátráltak támogatói.

Texasban nincs képmutatás, itt viszont a leghatalmasabbak is hamis képet próbálnak sugározni. Szociális érzékenységet, miközben négyszáz méter magasban, egy százmillió dolláros lakásból nézik a messzi Harlemet. A jórészt feketék lakta városnegyedben talán egy egész háztömb keres annyit egy évben, mint a Milliárdossor egy lakója egy nap alatt. Nincs is ezzel gond, amíg a megkeresett milliók nem tisztességtelenül jönnek. De New Yorkban ezt már nem lehet kimondani, ahogy egy középkorú fehér férfinak sem jár az ártatlanság vélelme. Persze a végtelenül arrogáns volt kormányzóról nehéz elképzelni, hogy ne lenne igazság a vádakban, de mégis miféle világ az, ahol érdemi eljárás nélkül meg lehet törni egy évtizedes karriert? Ki tudjuk azt zárni, hogy elégedetlen munkatársak bosszújáról van szó? Hogy sértett emberek túloztak el vagy találtak ki „toxikus” incidenseket? Aligha. A kétely megmaradt, és most nők csapata gyűjt Cuomónak, hogy induljon újra politikai hivatalért, akár az elnökségért. Kétszáznál is több nő gyűjtött össze harmincezer dollárt, ami persze Amerikában semmire nem elég egy kampányban. De mégis, egyre több nő is úgy gondolja, túl messzire ment a metoo, lassan eltörlik a flörtöt és az udvarlást is. „Minden randi előtt szerződést kell majd aláírni New Yorkban” – nevet fel újra a beszélgetőtárs. Szép új világ, de tényleg.

Van a városban persze más ethosz is. A Trump-felhőkarcoló a Milliárdossor mellett van. Nem olyan lenyűgöző, mint az ultravékony csodák, „csak” kétszáz méter magas, és a nyolcvanas évek stílusát tükrözi. Ura viszont élő jelenlét az amerikai politikában. De valahogy a torony az arany felirataival, ahonnan a Trump név köszön vissza minden formában, kicsit a múltnak tűnik. Ott vannak a Trump 2024 feliratú matricák, lehet venni sok mindent jó drágán, és mindenen rajta van a nagy név. De a város republikánusai nem a volt elnökre vágynak.

Győzni akarnak, nagyon, és a floridai népszerűbb New Yorkban, mint a város gyermeke.

Táguló szakadék

Amerika sohasem volt egységes, egy félkontinensnyi állam nem is tud az lenni. Dél és észak egymásnak feszülése rettenetes polgárháborúhoz is vezetett, de ma már ennél sokkal többről van szó. Nem helyi sajátosságokról, törté­nelmi sérelmekről, ambíciókról. Az USA-ban ugyanaz az erőszakos térítési kísérlet zajlik, mint ami 1990 óta nálunk. Szó szerint térítés, inkvizícióval, amit támogat a pártos és egyoldalú sajtó, térfoglalással az egyetemeken, bíróságokon, ügyészségeken. Ez egy szélsőbaloldali térfoglalás, amely a józanság, a racionalitás, a tudomány és a szebb jövő egyetemes letéteményesének állítja be magát. Vakcinakérdésben a legapróbb ellen­vélemény is gondolatbűn, elkeseredett küzdelem zajlik.

A diverzitás vallása, a woke türelmetlenség az elit jobboldali felét idegenítette el, a tömeges bevándorlás pedig rettenetes károkat okozott az alsó középosztálynak és a munkásságnak. A lecsúszás látható, érezhető. A bűnözés annál jobban nő, minél több kritika éri a rendőröket. Ahogy New Yorkban mondják: a rendőrség néha már olyan óvatosan jár el a bűnözőkkel szemben, hogy ki se száll a tetthelyre. Los Angelesben apokaliptikus a kép, teljes vonatokat rabolnak ki a belváros közvetlen közelében. A tetteseket a megfelelően érzékenyített ügyészek meg sem vádolják.

a politikában megszűnt a korábban sok mindenben jellemző együttműködés a két párt között. Ezt hozta Amerikának a progresszió – és messze van még az alagút vége.

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője

Nyitókép: Kerekesszékes kéregető Washington központi sétányán. Forrás: Shutterstock