Az erdélyi népek sorsközösségét valló transzilván gondolat, a humanizmus és szociális érzékenység híve volt Molter Károly. Portrénkban a negyven éve elhunyt íróra emlékezünk.
Paár Ádám írása
A német nemzetiség sok írót adott a magyar kultúrának a 19. században – olyanokat, akik asszimilálódtak a magyarsághoz, sőt akár az asszimiláció türelmetlen hirdetői is lettek.
Írásunk hőse, Molter Károly az 1848-ban a magyarsággal összeforrott délvidéki sváb családból érkezett, hasonlóan Herczeghez, ám politikai nézetei jelentősen eltértek honfi- és pályatársáétól. Kisebbségi író volt, háromszorosan is. A történelmi Magyarország területén, Bácskában született, sváb családban. Délvidéki svábként került Erdélybe, és ott maradt a trianoni békeszerződés után, mint az erdélyi irodalmi élet egyik oszlopos alakja. Svábként Magyarországon, délvidéki születésűként Erdélyben, magyarként a királyi, majd szocialista Romániában egyaránt a demokrácia és a népek testvériségének a szószólója volt.
Mária Terézia telepítéseinek eredményeként a török- és rácjárástól szenvedett Bácska lassan benépesült a 18. század első felében. Molter Károly ősei a királynő telepítésének eredményeként érkeztek Dél-Magyarország e tájára, a „sváb Törökországba”, ahogyan a telepeseket toborzó ügynökök nevezték a kies vidéket, ahol egykor mocsarak és puszták terjeszkedtek. Ma talán furcsa lehet, hogy német parasztok szívesen vállalták a költözést egy olyan vidékre, amely az Oszmán Birodalom szomszédságában feküdt. Ne feledjük, hogy utólag tudjuk csak, hogy a birodalom véglegesen meggyengült – a kortársak számára ez még nem volt nyilvánvaló!
A harmincéves háború, majd XIV. Lajos rablóhadjáratai, a hadseregekkel együtt utazó bacilusok, valamint az éhínségek iszonyú pusztítást okoztak a Német-Római Császárság területén, volt ahol a népességveszteség 33-66%-os volt. A német fejedelmecskék zsarnoki hatalomgyakorlása (akadtak olyanok, akik pénzért eladták az alattvalóikat, például az angol királynak), a germán törzsi időkig visszanyúló törzsöröklési rendszer, amelynek értelmében a legidősebb fiú örökölte a parasztbirtokot, az ezeknek köszönhető elszegényedés
A német telepesek eredményeként újratelepült egy kis község, Óverbász is. Itt született Molter Károly 1890-ben. A szülői házból két örökséget hozott: a '48-as demokrata és magyar hazafias érzületet, valamint a toleranciát a más népek iránt. Hiszen ő maga felmenői révén bevándorolt volt azon a földön, ahol élt. Tanulmányait Kecskeméten, majd Budapesten végezte. Kecskeméti időszaka alatt sajátította el a magyar nyelvet.
Fölmerül a hasonlóság közte és Herczeg Ferenc között. Mindketten ifjúkorukban tanultak meg magyarul, mindketten Jókai mesélőkedvét és Mikszáth jóízű anekdotázását tekintették példának, ám politikai nézeteik eltértek. Molter a függetlenségi gondolatkörrel és a polgári demokrata nézetekkel azonosult, míg Herczeg a századelőn konzervatívvá, konzervatív-liberálissá szervesült Szabadelvű Párttal. Molter a magyar-német szakos diplomával a zsebében Marosvásárhelyen, a helyi református kollégiumban helyezkedett el. Ettől kezdve Erdély vált a szűkebb hazájává.
Színdarabjai és novellái az 1920-as évektől jelentek meg. Első, még az I. világháború idején keletkezett műve, a Harámbasák remek életképeket tartalmaz a bácskai életről. A vidám házassági tervekkel, leányszöktetéssel teli színdarab még erősen hajaz Herczeg hasonló színműveire. 1920-ban színpadra állították Marosvásárhelyen, de nem aratott sikert. A darab cselekménye túl vidám volt, majdnem súlytalan, a történelmi helyzet szomorú. Világos volt, hogy most olyan darabokra van szükség, amelyek fölrázzák a sokkból a magyarságot. Molter második bemutatott színdarabja,
az Özvegyország (1926) már inkább megfelelt a közönség hangulatának.
A Bácskában játszódó mű az élni akarást és a kisebbségi léthelyzetben is vállalt munka örök, egyetemes dicsőségét hirdette. S azt is, hogy a sorsközösség fontosabb, mint a „faj”. Nem véletlenül szerepelteti a darabban a bánáti születésű Nikolaus Lenau költőt, aki úgy volt német nemzetiségű, hogy versei a magyar tájlíra részei, és senki nem írt német nyelven oly szeretettel a magyar tájakról, akár a Bakony erdőségeiről, akár a Mosoni-Dunáról, vagy éppen a magyar cigányokról és betyárokról, mint Lenau.
Molter határozott politikai nézeteket vallott. Az erdélyi népek sorsközösségét valló transzilván gondolat, a humanizmus és szociális érzékenység az 1930-as évek elejétől erős antifasiszta (antináci, antinyilas, anti-vasgárdista és anti-királydiktatúrás) mondanivalóval telítődött. Előszeretettel idézte meg a középosztály és kispolgárság életét humoros színekkel (Amadé meg a szász király, Bolond kisváros). Nyíltan hirdeti a fajelmélet ostobaságát a Tibold Márton című regény (1937), amely a svábból jött magyarok hazafiságának dicshimnusza (ebben hasonlít Herczeg Hét sváb című regényére) – a regény egyszerre üzent a náciknak, akik halálos ölelésükbe zárták volna a közép- és kelet-európai német közösségeket, és azoknak a magyaroknak, akik kitessékeltek volna minden asszimilált németet (zsidót, szlávot stb.) a nemzetből. Molter írt a Brassói Lapokba, a Korunkba, és a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet népébe.
Molter, aki egész életében a népek sorsközösségét hirdette, és elutasította a fajelméletet minden változatában, természetesen bizakodva fogadta a II. világháború utáni rendszert. Mint, tegyük hozzá, oly sokan a kor magyar és romániai magyar irodalmi életében. Tamási Áron, Balogh Edgár, Kós Károly – hogy csak néhány példát írjunk. Akik nem emigráltak, hanem igyekeztek kihozni a legrosszabb helyzetből is a jót.
A romániai kommunista pártnak, amelyre még a magyar testvérpártjánál is jellemzőbbnek vélhetjük a mondást, hogy mindenki személyesen ismert benne mindenkit, szüksége volt egyelőre a magyar nemzetiségre – beleértve az íróikat. Ez még nem a falurombolás, hanem a magyarság önálló képviseletét ígérő Magyar Népi Szövetség korszaka.
Az eleinte baráti hangok
amelyről Kossuth és Balcescu, Teleki László és Cezar Bolliac álmodott. Molter bizakodott a szocialista Romániában, amellyel nem volt egyedül. Kós Károlyhoz hasonlóan ő sem hagyta el őrhelyét. Molter nyíltan soha nem politizált, tanított a marosvásárhelyi kollégiumban. Egyebek mellett a magyarországi reformáció és a német irodalom témakörében írt tanulmányokat.
Neve úgyszólván feledésbe merült idehaza. Talán egy napon ő is ott szerepel azon erdélyi írók között, akiket illik ismerni.
Kereken két évszázada, 1825. szeptember 11-én – közel másfél évtizeddel a megelőzőt követően – hívta össze újfent I. Ferenc király az országgyűlést Pozsonyban, amely elindította hazánk legnagyobb társadalmi átalakulását.
„Közösen teremtünk rendet a káoszban” – mondta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ügyvivője.
Amíg mi, magyarok kényszeresen méricskéljük az országunkat a külföldhöz, sok külföldi úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Rajcsányi Gellért írása.
A férfi állítólag azért esett el, mert a kórház egyik lépcsőfoka beszakadt a súlya alatt.
Októberben érkezik a kommunizmus által eltörölni szándékozott polgári irodalom egyik nagyjának kiadatlan első világháborús írásait bemutató könyv.
Szenzációsan házasodott többször is, kitartott a Habsburgok mellett, mégsem feküdt le idegen érdekeknek. Nagy kortársának, Bethlen Gábornak méltó ellenfele, Pázmány Péternek méltó bajtársa volt.
Bojkottálhatják akár a futball-vb-t is.
A közélet itthon is egyre feszültebb, durvább, még ha a tengerentúli véres megoldások, hála Istennek, nálunk ismeretlenek is. Maradjon is így! Kacsoh Dániel írása.
