Katona, császár, száműzött: kétszáz éve halt meg Napóleon

2021. május 5. 8:54
Bárkiből válhat tehetsége és ambíciója révén bármilyen magas rangú közhivatalnok, államférfi; és a történelem válságos időszakában előkerülhet olyan személy, aki magához ragadja a kormánykereket – ez a most kétszáz éve elhunyt Napóleon életútjának két fő tanulsága. Paár Ádám portrécikke!

Napóleon: Egy életút három eszme tükrében

Vannak történelmi személyiségek, akiket már életükben vagy csodáltak, vagy gyűlöltek, de senki nem vonhatta ki magát a hatásuk alól. Az 1769. augusztus 15-én született és most kétszáz éve, 1821. május 5-én Szent Ilona szigetén elhunyt Bonaparte Napóleon (franciául Napoléon Bonaparte, korzikai nyelven Napolione Buonaparte) francia tábornokra, konzulra (1799-1804) és császárra (1804-1814/15) emlékezünk.

A Napóleon-kultusz alapozásához hozzájárult Béranger, Victor Hugo, idősebb Alexandre Dumas és Stendhal. Nagy hatást tett Dosztojevszkijre: a Bűn és bűnhődés főszereplője,

Raszkolnyikov Napóleonhoz, a tízezreket föláldozó emberfölötti géniuszhoz méri a saját erkölcsét.

Balzac egy Napóleon-szobrocskát tartott az íróasztalán, amelyre azt vésette: „Amit ő nem tudott véghezvinni karddal, én véghez fogom vinni tollal”.

Napóleon nemcsak csodálatra méltó, hanem elrettentő példaként is szerepelt a 19. századi eszmetörténetben. Elismerték hallatlan munkabírását, katonai zsenialitását, fantáziáját, ám Napóleonnal császári mivoltában egy új uralkodótípus jelent meg a színen: olyan, akinek hatalmát nem a születés, az isteni legitimitás biztosítja, de még csak nem is egyszerűen a népfelség elve (amellyel egész uralkodása alatt ügyesen manipulált), hanem a népszerűség. Az amerikai Andrew Jackson elnökkel szemben az egyik bírálat az volt, hogy a kisemberekre támaszkodik, megnyitja a politikai élet zsilipjeit a „középszer” előtt, és új, afféle „amerikai Napóleon” válik belőle.

Hogy Napóleon milyen mély és tartós hatást gyakorolt, azt jelzi, hogy még az oroszországi bolsevikok is számoltak azzal: ahogyan a francia forradalom, úgy

saját forradalmuk után is felbukkanhat egy Napóleon-kaliberű személy,

egy „erős ember”, aki egyszemélyi hatalmat vezet be. Trockijban látták leginkább a potenciális veszélyforrást. Tévedtek.

Az ifjú Napóleon

Mindenesetre Napóleon élete két tanulsággal szolgált a romantikus és forradalmi nemzedékek számára, és mindkettő szorosan összekapcsolódik a demokráciával:

bárkiből válhat tehetsége és ambíciója révén bármilyen magas rangú közhivatalnok, államférfi;

és a történelem válságos időszakában előkerülhet olyan személy, aki magához ragadja a kormánykereket. A „kisember, aki bármivé válhat” az egyenlőség, a demokrácia pozitív oldala. Míg a másokat és az intézményeket, hagyományokat félretoló zsarnok arra világít rá, milyen törékeny is a demokratikus rendszer. A Napóleon-jelenség a szociálpszichológusok számára is tanulságos: az emberek többsége szívesebben azonosul egy-egy személlyel, mint a politikai, közjogi intézményekkel.

Rendhagyó módon nem az életút ismertetésével, nem is Napóleon személyiségének leírásával emlékezünk a császárra, hiszen ezekről a témákról megszámlálhatatlan könyv és tanulmány szól. A jelen írás arra vállalkozik, hogy Napóleon személyiségét és tevékenységét a francia forradalom és a korabeli eszmeáramlatok tükrében mutassa be.

A jakobinus

Napóleonnak egy korzikai nemesember fiaként kevés esélye volt az előrejutásra a katonai pályán az ancien régime idején.

Az arisztokráciához képest „alulról”, a franciákhoz képest pedig „kívülről”, a perifériáról érkezett,

ezek pedig eléggé rontották a társadalmi és katonai előrelépés esélyeit. Napóleon huszonévesen vonzódott az arisztokrácia életstílusához, ugyanakkor kedvenc írói közé tartozott Rousseau, akinek a társadalmi szerződésről vallott nézetei ekkor még közel álltak a szívéhez.

A francia forradalom emeltyűként szolgált a pályáján, mert megnyitotta előtte – és a hozzá hasonló, alulról érkezett katonatisztek előtt – a feljebb jutás lehetőségét. A francia hadseregből az emigráció, majd 1792 augusztusától a háború a koalíció ellen meggyorsította a kinevezéseket. 1791 júniusában főhadnaggyá nevezték ki, 1793 júliusában, Toulon ostrománál már tüzér alezredes, majd 1793 októberében zászlóaljparancsnoki kinevezését vehette kézhez. Napóleon, aki írói ambíciókat is dédelgetett, 1793-ban egy köztársaságpárti pamfletet írt Vacsora Beaucaire-ben címmel, amely megnyerte számára a fiatalabb Robespierre fivér, Augustin támogatását.

Robespierre letartóztatása

Napóleon fiatalon a jakobinusokhoz csatlakozott, bár kérdéses a történészek számára – főleg az életút második feléből szemlélve –, hogy jakobinizmusa mennyire volt őszinte. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Jakobinus Klub – amely összetételében többször változott a forradalom során – inkább Franciaország szegényebb, gazdaságilag periférikusabb régióit reprezentálta, szemben a prosperáló régiókra támaszkodó Gironde-dal, nem csoda, hogy fantáziáját inkább a jakobinusok ragadták meg, mint a girondisták.

Emellett nem felejthetjük el, hogy 1791 nyaráig a politikai táborok meglehetősen képlékenyek voltak, és a politikai mellett a régiós szempontok is befolyásolták az eszmei választást.

Mindenesetre

a forradalom radikalizálódása hamar kiábrándította és belenevelte a tömegektől való félelmet.

Napóleont elborzasztotta, amikor 1792. augusztus 10-én a királyi család kényszer-lakóhelyéül kijelölt Tuileriák palotát védelmező svájci gárdistákat a köztársaságot követelő ostromlók lemészárolták. Amennyiben eltekintünk a horrorisztikus részletektől, amellyel az utókor a Tuileriák ostromát követő mészárlást részletezte, a francia tiszt számára felháborító volt már az a gondolat is, hogy civilek kezet emelnek egy katonára. Képzeljük el a katonai hivatást mindennél többre becsülő kis korzikait, amint meghallotta, hogy úriasan öltözött nők rugdalták és megcsonkították a szegény svájci gárdistákat, akiknek csak a hűség volt a bűnük!

Ez a jelenet alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Napóleon később sem hatódott meg a „fegyveres nép” mítoszától, és a népfelkelésekben veszélyt látott a rendre. Amikor 1808-ban Spanyolországban és 1809-ben Tirolban a helyi lakosság gerillaháborút indított a franciák és szövetségeseik ellen, Napóleon szigorú, olykor kegyetlen rendszabályokat foganatosított. Már Egyiptomban, a kairói felkelés leverése során, amikor katonái élete forgott veszélyben, megmutatta, hogy nem fél brutális eszközökkel föllépni a felfegyverzett civil tömeggel szemben. Személyiségében volt valami a hivatásos katona lenézéséből a népfelkelő tömeg iránt.

A császári koronázás a Notre-Dame-ban

A jakobinusoktól fokozatosan a terror távolította el, a thermidoriaktól pedig az, hogy mindinkább meggyőződésévé vált: a gyenge, frakcióktól szabdalt Direktórium alkalmatlan arra, hogy megóvja a köztársaságot.

Más kérdés, hogy később maga árulta el a köztársasági államformát.

A konzervatív

Furcsa lehet, hogy Napóleon esetében konzervatív attitűdről írunk. Nem a konzervativizmus az eszmeáramlat, amellyel Napóleont azonosítani szokás. Fiatalkori jakobinizmusa a thermidori fordulat után hamar tovaszállt, és mint láthattuk, a fegyveres tömegekkel szemben nem ismert kíméletet. Az is érthető, hogy párhuzamosan azzal, ahogyan császárrá emelkedett és elhelyezte családtagjait a hatalom csúcsain, valamint megalkotott egy újnemességet – bevonva még a forradalom előtti, ci-devant („azelőtti”) arisztokraták készséges részét –, egyre kevésbé rajongott az egyenlőség jakobinus eszméjéért (az uralkodók rövidlátását mutatja, hogy pályája végéig egy forradalmárt láttak benne).

Napóleon a forradalmat is átértékelte. Igyekezett konzulként lenyesni a köztársaság túlzásait: az emigránsok büntetlenül hazatérhettek (ha akartak), megbékéltette az államot és a katolikus egyházat, visszaszorította az egyházellenességet, eltörölte a király kivégzésének népünnepélyi keretben való megemlékezését (ez elég előrelátó intézkedés volt, tekintettel, hogy hamarosan a franciák új uralkodót kaptak), megszüntette a forradalmi naptárat. Napóleon számára kulturálisan a forradalom 1792-ben befejeződött, míg

a forradalom jogi vívmányait békésen továbbfejlesztette és konszolidálta.

Következésképpen azok, akik 1793-at sírták vissza, akik nosztalgiát éreztek a sans-culotte mozgalom vagy az egyházellenes népmozgalmak iránt, elég hamar börtönben vagy deportáltak között találták magukat.

A girondistáktól a jakobinusokon át a thermidori köztársaság vezetőiig az összes addigi republikánus vezető a szuronyok és ágyúk nyelvén tárgyalt a nyugat-franciaországi, főleg a vendée-i és Bretagne-i királypárti felkelőkkel. Napóleon volt az első vezető 1793 óta, aki tárgyalóasztalhoz ült a felkelőkkel, és néhány engedmény fejében többségük békésen hazatért. Emellett tudta, hogy a hangulatjavító intézkedéseken sok múlik: végig gondoskodott arról, hogy a kenyér és bor ára alacsony maradjon. Az olcsó kenyér toposza még sok egyeduralkodónál visszatér.

A törvényalkotó államférfi

Napóleon

az ideologikus gondolkodást hibáztatta a forradalom túlkapásaiért.

1812-ben egy államtanácsi ülésen kifejtette, hogy „mindama szerencsétlenség, melyen gyönyörű Franciaországunk átment, az ideológia rovására írható. Ez az obskúrus metafizika fennkölten az okokat kutatja, és erre akarja a népek törvényhozását alapozni, ahelyett, hogy elfogadná azokat a törvényeket, melyeket az emberi szív ismeretéből és a történelem leckéiből merítettünk”. (idézi: Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Mi a politika? Szerk. : Gyurgyák János Bp., 2003., Osiris Kiadó. 303.)

Mintha csak Edmund Burke valamely híve kritizálná a túlzott észelvűséget, a szerves fejlődés és hagyományok félresöprését! Napóleon persze nem volt konzervatív, a szó politikai értelmében, de eszmeileg osztotta ekkor a konzervatívok szkepszisét az intézmények racionális átalakíthatóságával szemben. Véleményétől függetlenül ő is átalakította az intézményeket, és a paradoxon az, hogy a forradalom nélkül a sors nem emelhette volna az ország élére, minek következtében a polgári társadalom feltételeinek (Code Civil, azaz polgári törvénykönyv, nemzeti bank, Becsületrend, iskolarendszer stb.) kialakítását is másvalaki végezte volna el.

A nacionalista

Napóleon, bár 1778-tól francia iskolákba járt, huszonéves kora végéig ingadozott a korzikai patriotizmus és a Franciaország iránti lojalitás között. Sok életrajzírója kiemeli, hogy

a forradalomig lelkes korzikainak mutatkozott.

Elhatározta, hogy fölveszi a kapcsolatot a korzikai köztársaság vezetőjével, az emigráns Pasquale Paolival, és együtt fölszabadítják Korzikát. Tervezte Korzika történetének megírását, sőt egy eposzba is belefogott. Egy novellát írt, amelyben a franciák ördögszarvat viselnek: francia tengerészek hálátlanul és aljasul megkínozzák az őket megmentő derék korzikai paraszt lányát, de az apa iszonyú bosszút áll. Levelet írt az Angliában élő Paolinak, és nagyon elszomorodott, amikor az ősz hazafi nem méltatta válaszra. Egyik tanára is figyelmeztette, hogy fékezze meg Korzika iránti érzelmeit.

Paoli 1790-ben visszatért Korzikára, a francia kormány hívására. Paolit, akit egykor XV. Lajos francia király hadseregének megszállása kényszerített emigrációba, most ugyanezen király unokájának kormánya hívott vissza, megbízva Bastia kormányzóságával és a helyi közigazgatás vezetésével. A király kivégzése (1793. január 21.), majd a jakobinusok által végrehajtott puccs (1793. június 2.) mindent drámai módon megváltoztatott: a korzikai patrióták Paoli vezetésével felkelést indítottak, és Anglia támogatását kérték. A sors iróniája, hogy a XVI. Lajos nyakára hulló guillotine-bárd elvágta a Franciaország és Korzika közötti kötelékeket is, legalábbis a függetlenségpártiak számára. Rousseau-val érveltek: a legitim hatalom megszűnt, visszakerült a hatalom a néphez, mármint a korzikaiakhoz.

A francia kormányzat, amely viszont az egységes francia nép fogalmából indult ki, nem ismert el külön érdeket a nemzeten belül. Paoli most már felkereste Napóleont, csakhogy amióta a lánglelkű kadét elküldte a leveleit, a helyzet gyökeresen megváltozott: Napóleon már francia módra érzett és gondolkodott, és kifejtette, hogy Korzika érdekei azt kívánják, hogy francia maradjon. Napóleon, aki kadétként titokban a franciaellenes korzikai felkelésben való részvételről álmodott, megdöbbent, amikor Paoli és társai felajánlották a sziget koronáját III. György angol királynak. Akárhogy is, ettől kezdve

Napóleon életre-halálra összekötötte sorsát a francia nemzet ügyével.

A girondista kormány hadat üzent Európa uralkodóinak 1793-ban, egyenesen egy „új keresztes hadjáratról” szónokolva. A jakobinusok, bár eleinte – Danton kivételével – elutasították elvi és gyakorlati szempontból is a hódítást, folytatták a háborúzást „Európa zsarnokai” ellen. A honvédő háború hamar átfordult támadásba és hódításba, azzal az ideológiával, hogy „fel kell szabadítani Európát a királyok zsarnoksága alól”.

Az élet alkonyán, Szent Ilona szigetén

A republikánus államforma és eszme felsőbbrendűségébe vetett meggyőződés ötvöződött a francia gloire megvédésének-megteremtésének szándékával, és együttesen hozzájárultak az úgynevezett „kokárdás sovinizmus” kialakulásához: ahhoz a tudathoz, hogy Franciaország és a köztársaság egy, és a köztársaságnak egész Európában háborúznia kell a forradalom elveinek érvényre juttatásáért. Robespierre óva intő szavait, miszerint

„a népek nem szeretik a fegyveres apostolokat”,

hamar félretették az egymást követő francia kormányzatok, beleértve a robespierre-i diktatúrát is.

Napóleon is elfogadta fiatalon a francia nemzeteszme republikánus megalapozását. Később ez átadta a helyét a dinasztikus törekvéseknek. Mindenesetre a forradalom óta Napóleon franciaként érzett, és bár sokan Európa egyik egyesítőjeként tisztelik, nem vitás, hogy szíve 1793 óta kizárólag Franciaországért dobogott, és Korzikára legfeljebb szülőföldjére, mint Franciaország részére gondolt.

El lehet játszani a gondolattal, hogyan alakul sorsa, ha Paoli hívását elfogadva a korzikai hazafiak mór fejes zászlaját választja a trikolór helyett: valószínűleg akkor nem a francia köztársaság, hanem az angol király alattvalójaként és tisztjeként csinál karriert. Akkor viszont soha nem emelkedett volna Franciahon császárává, s nem is fejezte volna be életét egy mindentől távol eső atlanti szigeten – és ne került volna bele örökre a világtörténelembe ez a Napolione Buonaperte néven született korzikai kisnemes, s nem születnek róla életrajzok és kisebb megemlékező iratok – ez sem.

A cikk első alkalommal 2019-ben jelent meg lapunkban

Összesen 93 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Sok bajt pont nálunk nem csinált. Ez egy olyan európai háború volt, amelyből Magyarország területe nagyjából kimaradt (a győri csatától eltekintve).

Amikor a baloldal megszületett egy új gyilkolási forma született meg:

Bevezették a világtörténelembe az állami terrort.

Vendée az a franciaországi tartomány, ahol a baloldal bemutatta világraszóló újítását, a saját társadalom elleni hadviselést népirtás formájában.

A baloldal dicsőséges Francia Forradalma nem tűrte a tartomány lakosságának ellenállását az erőszakos haladás, felvilágosodás, egyenlőség, szabadság, testvériség ellen.
Meg kellett lakolniuk. A Convent 1794 elején elhatározta a Vendée-i lakosság megsemmisítését az utolsó emberig, asszonyig, gyermekig. Az eredmény: több mint 300,000 áldozat.

A Spanyol Inkvizíció időtartama alatt, 1540 és 1700 között körülbelül 87,000 eljárást folytattak le, amelyek eredményeként legalább 1303 embert végeztek ki. (ezerháromszázhárom)
Forrás: az angol nyelvű Wikipaedia közlése 2011 december 16-i állással. (A téma 29 oldalából a 19. oldalon összesített eredmény)
Az eljárások hatékonyságára vonatkozóan érdemes megvizsgálni, hány eljárásra lett volna szükség a Szovjetunió kommunista fennhatósága alatt, hogy arányaiban ennyi kivégzést eredményezzenek.
Mivel a Wikipaedia összesítése „legalább” 1303-at említ, e számot konzervatívan megduplázom, így 2,606 kivégzést kapunk körülbelül 87,000 eljárásra. Tehát halottanként 33.83 eljárásra volt szükség.

Azt tudjuk a Hawaii Egyetem professzorának R J Rummel becsléséből, hogy a szovjet kommunista uralom alatt 61,911,000 volt az idő előtt, erőszakos halállal halt személyek száma. Ezt kell megszorozni 33.83-al ahhoz, hogy megkapjuk a Spanyol Inkvizícióban alkalmazott eljárások száma - halálok száma aránypárt. Az eredmény 2,094,449,100.
Tehát több mint kettő milliárd bírósági eljárást kellett volna lefolytatni a szovjet kommunistáknak, hogy módszertani arányaiban megfeleljenek a spanyol inkvizíciónak.

Ha ennyi nem zajlott le, az azt jelenti, hogy mennyivel volt önkényesebb a szovjet kommunista emberirtás az Inkvizíciónál.

A fogalmat nem én találtam ki:
"Az államterrorizmus szókapcsolatot eredetileg baloldali politikusok honosították meg a hidegháború idején, kezdetben a dél-amerikában meghirdetett Kondor-hadműveletet jellemezték vele, amely a kontinens baloldali forradalmi mozgalmainak megfékezését, visszaszorítását célozta az 1970-es években. A különböző dél-amerikai autoriter rezsimek szoros együttműködésben ebben az időben titkosszolgálati akciók során emberek sokaságát gyilkolták meg, kínozták meg, tüntették el máig nyomtalanul, köztük olyanokat is, akiknek semmi közük nem volt a baloldali mozgalmakhoz." (Wiki)

Valóban valakik megzavarták a homokozót:
"A hugenották már első zsinatukon harcot hirdettek a "bálványimádó" katolikus egyház ellen. Templomokat és kolostorokat támadtak meg és papokat gyilkoltak meg. Válaszul 1562-ben Wassy-ban a katolikusok támadtak a hugenottákra és közülük sokat megöltek. Ezzel kitört a 36 évig folyó hugenotta háború, amely mindkét fél részéről véres kegyetlenséggel folyt.[2]" (Wiki)

Szóval a szöveget se érted. Egy devizaadósság is lehet a következménye.

Miért erőlteted? Magad írod, hogy csak a fogalmat alkották a dél-amerikaiak. Ahogy én is ezért idéztem. Viszont az eredeti idézetem nem a fogalom eredetéről, hanem az eljárás eredetéról szólt.

Spekulálsz vagy van bizonyítékod is?

Ez is igaz. De azok jobbágyok voltak. Nem ütötték meg az akkori nemesi társadalom ingerküszöbét.

Meg tudsz nevezni olyan magyar személyt, aki a napóleoni háborúkban halt meg? Habsburg Károly esztergomi érsek egyébként ilyen: fölkereste a győri csata sebesültjeit, és elkapta a járványt. De rajta kívül én nem tudnék neveket említeni. Számomra ez két dolgot jelez: egyrészt nem voltak túl sokan, másrészt nem hagyott mély nyomot a katonai emlékezetben a napóleoni háború.

Jó, a győri csata Magyarország területén zajlott, meg persze, igazad van abban is, hogy rengeteg besorozott magyar harcolt a Habsburg seregben, így nemesek a tisztikarban. De a 20 éves háborúskodásnak ezzel együtt Magyarország haszonélvezője volt. El tudtunk adni mindent, kifejezetten nőtt nálunk az életszínvonal.

Ha azt mondom, faszság, az cenzúra nálad?

Nem igazán értek egyet. I. Rákóczi György is a császáriakat támadta, ennek köszönhette Erdély az aranykorát.
Thököly alatt annyiban volt más a helyzet, hogy kedvezőtlen volt a nemzetközi helyzet (nem kötötte le a Habsburgok erejét a Harmincéves háború, és a törökök is meggyengültek)
Az Oszmán birodalom annyiban volt jobb a magyarok számára a Habsburgoknál, hogy
- nem szóltak bele vallási dolgokba se Erdélyben, se a Hódoltság területén (utóbbinál főként mivel extra adót szedhettek). A Habsburgok kíméletlen ellenreformációt folytattak, egész falvakat kiirtva.
- Erdélyben a birtokosi viszonyok megmaradtak, nem koboztak el földeket saját embereik javára és nem végeztettek ki magyar főnemeseket, hogy megszerezhessék a földbirtokukat. Sőt, még a hódoltságon is névleg a helyükön maradtak a magyar nemesek.
- nem szóltak bele a rendi törvényekbe, míg a Habsburgok abszolút hatalomra törekedtek (így lett Csehországból is örökös Habsburg tartomány, a rendek beleszólási joga nélkül)

Nem voltak törvényes királyok, mivel a trónutódlási jogot a Korona ellopása után zsarolták ki, illetve az a rendi gyűlés, ahol a rendek lemondtak a jogaikról, egy idegen hadsereg által megszállt országban történt. Legalább így utólag ne mondjuk azt, hogy ez törvényes volt.

Magyarország mindig akkor fejlődött a legjobban, akkor volt a legerősebb és a leggazdagabb, amikor önálló volt. A haza érdeke sohasem lehetett az, hogy egy olyan birodalom tartománya legyünk, amelyik perifériaként, ütközőállamként tekint az országra, birtokait a saját nemeseinek osztogatja jutalomként. A Kiegyezés pont arról szólt, hogy elmentek a falig a lehetőségekhez képest az önállóság megszerzésében.

Magyarországra önállóként sem várt volna az a sors, mint a lengyelekre: körben a Kárpátok, délre a folyók nagyon jól védhető országot fogtak körbe, márpedig a hódításnál mindig az a legfőbb szempont, hogy a nyereség nagyobb legyen, mint az ahhoz szükséges veszteségek. Az ország képes volt magát megvédeni a mongoloktól is. Ami a nagy tragédia volt, az a túlzott individualizmus, amikor a főnemesek nem voltak képesek félretenni a saját egyéni érdekeiket s összefogni az ország érdekében, ezért esett el például Nándorfehérvár is két hónap ostrom után: se az ostrom előtt nem voltak hajlandóak pénzt és katonákat küldeni a végvonal megerősítésére, se az ostrom alatt nem voltak hajlandóak felmentő sereget küldeni.

Még egy dolog: ott pusztult ki a lakosság, ahol áthaladt a frontvonal. Békeidőben a Hódoltság területén is meg lehetett élni (bár nyilván jobbágynak lenni nem volt jó), viszont például a Tizenötéves háború alatt nemcsak a Hódoltság, hanem a Felvidék és Partium területei is néptelenedtek el sajnos.

Akkor a válasz tételesen:
- Tehát ugyanott, ugyanúgy a törökök támogatásával harcoltak a Habsburgoktól való függetlenségért, de az nem ugyanaz. Egyébként a hajdúk (Bocskai fő hadereje) a kurucok száz évvel korábbi megfelelői voltak (kisnemesek, végvári katonák és szökött jobbágyok), Thököly pedig I. Rákóczi Györgyhöz hasonlóan volt erdélyi fejedelem.
- ha rosszabb esetben megölnek, jobb esetben elhurcolnak gályarabnak a vallásod miatt, akkor szerintem igen, jobb eset, ha mindezt megúszhatod adó befizetésével. Cáfold meg, ha te másképp gondolod. A legjobb persze a szabad vallásgyakorlás, amihez viszont önállóság szükséges (azaz se a török, se a Habsburg fennhatóság alatt nem teljesül)
- mivel 1054-ben kettészakadt a keresztény egyház, ezért ilyen alapon a katolikus egyházat is lehet megosztónak nevezni. És ennyit arról, hogy a katolikus-e az eredeti vallás. (Magyarországon sem. Valószínűleg hamarabb voltak bizánci hittérítők, mint rómaiak) Egyébként a katolikus egyház több válságon is átesett a XI század óta, a protestáns vallások pont azért terjedhettek el, mert a katolicizmus reformja túl sokat késett a konstanzi zsinat után. (pedig ugye a búcsúcédulák is azután jelentek meg) A tridenti zsinat is jóval Luther és Kálvin után hozta meg a reformjait. Tehát a reformáció a reakció volt a katolikus vallás válságára, nem pedig a megosztás oka volt.
- idézek: "az udvart a magyar rendiség visszaszorítása, a katolicizmus terjesztése és az anyagi csődjének kezelése érdekelte. A volt hódoltság területét ezért nem kapcsolta vissza a magyar vármegyékhez, hanem új szerzeménynek minősítette, és az Udvari Kamara irányítása alá helyezte. A magyar birtokosok földterületeiket csak abban az esetben kaphatták vissza, ha az Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) előtt hitelesen, okmányokkal igazolták tulajdonukat, megfizették a birtok értékének tíz százalékát kitevő fegyverváltságot". Tehát, ha nem voltak meg az okmányok (ami százötven év háborúskodás után előfordulhatott), vagy nem tudták egyben megfizetni a teljes birtok tíz százalékát készpénzben, akkor a birtok a császárságé lett. És, ahogy írták, az egész fő célja a császári udvar kasszájának a feltöltése volt, tehát nem lehet sok illúzió az eljárás emberségességével kapcsolatban.
- I. Lipót 1671 után felfüggesztette a magyar alkotmányt, nem nevezett ki nádort, elbocsájtották a végvári katonaságot és többszörösére emelték az adókat. Thököly erre reagált, és 1681-ben a soproni rendi országgyűlésen visszaállították az alkotmányt, és engedélyezték a protestáns vallásgyakorlatot. 1687-ben (azaz Buda visszafoglalása után alig egy évvel) a pozsonyi országgyűlésen a rendek lemondtak szabad királyválasztási jogukról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Úgy, hogy közben idegen ország hadserege állomásozott az országban, ezzel erősen meg lehet kérdőjelezni a rendek önálló akaratát (ma is érvénytelen bármilyen szerződés, amiben fenyegetés hatására mondasz le bármilyen jogodról). Tehát a rendeket nem megszüntetni akarták (ilyet nem is állítottam), viszont a jogaikat erősen megnyirbálták a többi Habsburg tartományhoz hasonlóan. Ha Pálffy Géza mást írt, akkor kérlek idézd, ne kelljen az egészet elolvasnom egy oldal kedvéért (ahol még az oldalszámot se adtad meg). Szóval itt nagyrészt a rendek jogai körül forogtak az események, Thököly sem pusztán törökök által felbújtott lázadó volt, hanem az Aranybulla által biztosított jogokért is harcolt.
- Így van, Albert törvényes magyar király volt, ebben egyetértünk. Viszont mindazok, akik az ellopott koronával zsarolták ki a szerződéseket, azok nem voltak azok. (ahogy ma is érvénytelenek azok a szerződések, amelyeket zsarolás hatására írsz alá), szóval V. László és I. Ferdinánd is trónbitorló volt.
-Magyarország nagyon jól védhető volt. Korábban a szintén jóval nagyobb Német-Római és a Bizánci birodalommal is fenn tudta tartani az önállóságát.
- Nem tudom, ki szidalmazta a nemességet, ez valami szalmabáb érvelés lehet. Én azokat szidom, akik nem küldtek anyagi támogatást a határvédelem (Nándorfehérvár) fenntartására, illetve akik nem küldtek bandériumot az ostromlott várak megsegítésére, mert ők elmulasztották a kötelességüket. 1526-hoz bizony erősen hozzájárult Nándorfehérvár 1521-es elveszítése. Viszont ha már szoci-komcsi történetírás, na arra pont jellemző volt a törökök szidása, és a Habsburg hódítás felszabadításként való bemutatása. Bizonyára azért, hogy fennálljon a párhuzam a német elfoglalás és a szovjet felszabadítás között. Azért mára már jobb lenne ennél árnyaltabban szemlélni azt a korszakot.
- Én azt mondtam, hogy a lakosság a háborúk alatt pusztult a leginkább. A legjobb az lett volna, ha mindkét birodalmat sikerül a határon túl tartani. A sikertelen felszabadítási kísérletek ebből a szempontból több kárt okoztak, mint hasznot. (például végletesen megváltoztatták a lakosság nemzetiségi arányát)

- "Rákóczi György a 30éves háború idejépn hadakozott, nem volt kuruc, hanem erdélyi fejedelem, idekeverése így teljesen indokolatlan." Erre volt válasz, hogy Thököly is fejedelem volt. Török hűbérben, igaz, de sokkal nagyon önállósággal, mint a Habsburgok alatt, nem csoda, hogy Erdély aranykora 1686 előtt volt, és nem utána.
"Thököly erre reagált, és 1681-ben a soproni rendi országgyűlésen visszaállították az alkotmányt, és engedélyezték a protestáns vallásgyakorlatot." írtam. Tehát Thököly alatt volt országgyűlés és rendi képviselet is.
- és vajon honnan jöttek azok a marhapásztorok, avagy mik voltak korábban?
- mikor, Bocskai, Bethlen vagy I. Rákóczi György alatt? Ők például kifejezetten támogatták a vallásszabadságot.
- és ez nyilván felmenti a Habsburgokat, amiért komplett falvakat irtottak ki az ellenreformáció jegyében
- szóval hódítóként viselkedtek. (egyébként sokkal nagyobb teher volt az itt állomásozó hadsereg ellátása (koszt és kvártély ugye), mint a kivetett adók, ez mind még afelett volt). Megtehették, persze, de akkor ne mondjuk rájuk, hogy felszabadítottak minket. (áll az analógia a szovjetekkel)
- lehet is látni, hogy 1867 után, még azzal együtt is, hogy nem volt önálló külügy, hadügy és főleg pénzügy, még így is sokkal gyorsabb volt a gazdasági fejlődés, mint korábban bármikor a Habsburgok alatt. Az ilyenek miatt mondom, hogy bármilyen függőség csak visszahúz. A rendek nyilván nem egyszerre mondták ezt a kettőt :) Egy ország uralkodója pedig ne viselkedjen zsarnokként, vagy akkor nem meglepő, ha fellázadnak ellene. Természetesen minden jog annyit ér, amennyire képesek betartatni, az ellenállási záradékra is akkor lehetett hivatkozni, amikor a király nem tudta lefogatni az ellenállókat. Mégis, Mátyás (és Bethlen) korához sokkal inkább jólét és béke fűződött, mint a Habsburgokéhoz. (idevéve kár II. József kalapos királyt, Mária Teréziát vagy II. Ferenc Józsefet)
- valóban erről szólt az 1505-ös végzés, de miért volt szükség a Korona ellopására, ha nem V. László trónjának biztosítása miatt? "III. Frigyes élete végéig magyar királynak titulálhatta magát, sőt később a Habsburgok innen vezették le magyar trónigényüket."
- 30 év alatt? Merthogy Mátyás alatt még kimondottan gazdag volt az ország. Sokkal inkább a királyi hatalom meggyengüléséről volt szó. Utólag el lehet játszani a gondolattal, mi lett volna ha Beatrix nem terméketlen, és lett volna törvényes trónörökös. Persze sokszor hatalmas szerencsénk volt, ez meg a balszerencse volt - a rulettasztalon sem mindig a piros szín jön. Hasonló módon megerősödtek a bárók II. Ulászló idejében, mint az Árpád-ház kihalásakor, utóbbinál nagy szerencsénk volt, hogy Károly Róbert jött, és nem mondjuk a tatárok. Ahogy már írtam, hódításnál mindig fontos az, hogy a várható nyereség nagyobb legyen, mint amennyibe a háború kerül. Ha túl nagyok a költségek, és túl magas a várható veszteség, akkor egy könnyebb célpontot keresnek a hódításnak. Nem éppen hódítás, de erre egy nagyon jó példa az, hogy ugyanezért engedte el a Brit birodalom a 13 gyarmatot, holott kora leggazdagabb és legnagyobb hadseregével rendelkező birodalma volt, nyilvánvalóan le tudta volna győzni a lázadókat.
- megint olyasmit adsz a számba, amit nem mondtam. Bocskai is legyőzte a büntetni érkező török hadsereget. A jó vezető fel tudja mérni a lehetőségeket, és nem kezd eleve kilátástalan küzdelembe, amikor kedvező a helyzet, akkor viszont nem habozik cselekedni.
Megint a szovjet példa: biztos vagyok benne, hogy sokkal rosszabb lett volna, ha 1948 és 90 között mondjuk háromszor ugyanúgy átmegy a front az országon, mint 1944-ben. Persze, lehet mondani, hogy Rudolf legalább megpróbálta, de így utólag (amit ő akkor persze nem láthatott) azt lehet mondani, hogy dacára annak, hogy kiürítette a kincstárát és régiók néptelenedtek el Magyarországon, nem igazán volt eredménye a hadjáratainak.

Sokadszorra jössz azzal, hogy olvassam el a szakirodalmat. Ha tényleg szakmabeli vagy, és érted is, amit olvastál, akkor semmi nehézséget nem okozna két-három mondatban összefoglalni a lényeget.
Mert ellenkező esetben ez olyan, mintha én érvelésként azt mondanom, hogy látszik, nem olvastad a Kiss-Marjai 23 kötetes monográfiáját, abban mindenre megtalálod a választ, és azt is, hogy miért nincs igazad.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés