A Kárpát-medence, a Balkán és a jazz kereszteződése – Borbély Mihály a Vujicsicsból

2020. december 18. 14:01
Az itthon először délszláv népzenét játszó Vujicsics Együttest alapította Borbély Mihály klarinétművész, aki azóta sokakkal zenélt együtt, ma pedig oktat is. Borbély Mihállyal a Fonó 25 interjúsorozat keretében beszélgettünk.

Jávorszky Béla Szilárd interjúja

Klasszikus klarinétművésznek indult, a hetvenes évek elején a népzene felé fordult, és az Eredics testvérekkel megalapította a délszláv népzene legjelentősebb hazai reprezentánsát, az 1977-ben Ki mit tud?-győztes Vujicsics együttest. A nyolcvanas évek elején aztán ezzel párhuzamosan a jazz világában is elmerült, és a számtalan vendégszereplésen túl több saját formációt (Quartet B, Borbély Műhely, Balkán Jazz Project, Polygon trió, Borbély-Dresch Quartet, Binder-Borbély duó) hozott létre és vezet a mai napig. A népzenészként, jazzmuzsikusként és oktatóként egyaránt a legmagasabb szintre jutó Borbély Mihály (1956) mindemellett évtizedek óta tanítja a fiatalokat.

Fonó 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, a néptánc, az (etno)jazz és a világzenei irányzatok kiváló művelői. A Fonó 25 interjúsorozatot itt olvashatják.

Az ereidben még annyi szerb vér sincs, mint az Eredics fivérekében. Édesanyád szlovák felmenőiről még tudsz valamit, vér szerinti édesapádról viszont semmit. Mégis milyen kulturális miliőben nőttél fel a soknemzetiségű Pomázon?

Gyerekkoromban fel sem fogtam, hogy milyen fantasztikus környezet vesz körül. Amikor már a zeneiskolai, fúvószenekari barátokkal egyre többet muzsikáltunk együtt, tehát valamikor kamaszkorunk táján, ráébredtünk, hogy a világnak egy különleges pontján élünk. Aztán jóval később – visszatekintve azokra az időkre – láttuk, hogy éppen ez a pomázi miliő volt az, ami meghatározta további sorsunkat. A sváb, szerb és szlovák ünnepeket zene kísérte a faluban, az utcán vonultak a fúvósok vagy a tamburások. A szerb búcsúban, ahogy kijöttek a miséről, rögtön kólózni kezdtek a templomkertben, ha esküvő volt, akkor pedig szórták a pénzt, hogy az ifjú pár életét a bőség kísérje. Mindehhez persze szólt a tamburamuzsika, a sváb és szlovák bálokon pedig fúvószenére ropták a táncokat. Később döbbentünk rá, hogy mi minden vett körül, és hogy a világ legtermészetesebb módján szereztünk ismereteket a különböző kultúrákról és azok egymást gazdagító együttéléséről. Szentendre szintén többnemzetiségű település, de ott mégiscsak a szerb-dalmát kultúra a meghatározó, míg Pomázon egyértelműen a soknemzetiségű kultúra színessége dominált: szerbek, tótok, svábok és cigányok éltek a magyarok mellett.

ersze bennünket is az akkor induló táncházmozgalom érintett meg, azok az első felvételek, amelyeket leadott a Magyar Rádió. A Sebő együttes friss, fiatalos, revival megszólalása nagy hatással volt ránk, és ezt Sárosi Bálint autentikus felvételeket közreadó műsoraiból vett ismeretekkel egészítettük ki. Aztán később persze élőben is láttuk Sebő Feriéket, majd néhány év múlva már közös műsorokban szerepeltünk velük.

A Vujicsics együttesben kezdetben mindenféle népzenét játszottatok, csak később szűkítettétek le tevékenységeteket a délszláv hagyományokra. Mindez hogyan érintett téged?

Ez a zenekar számunkra sosem genetikai vagy vér által meghatározott ügy volt. Ebben a többnemzetiségű, többkultúrájú faluban a hetvenes évek elején működött egy nemzetiségi táncegyüttes, amely műsoraiban az összes itt élő nemzetiség táncait előadta, s emellett magyar anyagot is műsoron tartott. A Vujicsics tulajdonképpen azért jött létre, mert szükségük volt kísérő zenekarra, és mi, zeneiskolások, illetve ugyanabban a művelődési házban próbáló lelkes fúvószenekari fiatalok örömmel vettük a megkeresést. Az első időkben rendszeresen együtt játszottunk az idősebb helyi zenészekkel, s csak később jöttünk rá, hogy tulajdonképpen ugyanolyan gyűjtőmunkát végeztünk, mint Sebőék, de amíg nekik Erdélybe kellett ehhez menniük, nekünk csak a szomszéd utcába. Ők magnóval rögzítettek mindent, mi meg csak leültünk ezekkel a muzsikusokkal, és játék közben lestük el tőlük a fogásokat, tanultuk meg a dallamokat. A délszláv profil kialakulásában nagy szerepet játszott névadónk, a zseniális Vujicsics Tihamér, aki tudásával, tanácsaival segített bennünket.  Vele – és korai halálát követően öccsével, Sztojánnal – minden beszélgetés egyetemi szemeszterrel, intenzív mesterkurzussal ért fel. Amikor 1977-ben megnyertük a Ki mit tud?-ot, már egyértelműen délszláv zenekar voltunk. Abban a világban már igen otthonosan mozogtunk, és rájöttünk, hogy ugyanilyen alapossággal nem tudjuk elsajátítani az autentikus magyar és a velünk élő összes nemzetiség zenéjét, mint ahogy azt indulásunkkor naivan gondoltuk.

A repertoár mi szerint alakult? Hogy mit találtatok helyben vagy hogy mit sikerült máshonnan beszereznetek?

Is-is. Miközben mostanában a fejünket verjük a falba, hogy itt Pomázon mennyi mindent felvehettünk volna a hatvanas-hetvenes években. Hány olyan rendezvényen vettünk részt, amelyen akkoriban még tényleg forrásértékű zenei anyagot gyűjthettünk volna? Régi zenészek játszottak régi repertoárt, amelybe persze beszüremlett egy-egy jugoszláv dal is. Nekünk ez olyan természetes zenei közeg volt, hogy eszünkbe sem jutott „felgyűjteni”. Később aztán már tudatosabban bővítettük a repertoárt, és az ehhez kapcsolódó gyűjtő- és kutatómunka is egyre fontosabbá vált. A pécsi rádió archívumában például ötvenes-hatvanas évekbeli felvételeket is találtunk, amelyek nagyszerű időszakot örökítettek meg, vagy amikor például meghívták a zenekart Lakocsára (horvátul Lukovišće) játszani, ott mindjárt gyűjtöttünk is. Sokat jártunk Kovács Toncsihoz, a legendás mohácsi prímáshoz is, játékát sokszor felvettük, sőt még a szünetekben, az öltözőben sem hagytuk békén, kértük, hogy ezt vagy azt mutassa meg, játssza el a kedvünkért. És hát persze hallgattuk a belgrádi rádiót, ahol délutánként az egyórás Karavan című népzenei műsorban Jugoszlávia valamennyi nemzetiségének zenéje pörgött. Modern és archaikus egyaránt, roppant színvonalasan válogatva. Ott ültünk a bolgár lemezjátszós-rádiós csodagéppel összekötött ZK szalagos magnó előtt, és sorra vettük fel az általunk értékesnek tartott zeneszámokat.

A népzene mellett elég hamar megérintett a jazz is. Mi ragadott meg benne?

A jazz mindig is érdekelt, már zeneiskolásként elég szabadon értelmeztem a kötelező etűdöket, skálákat, a zenei gondolataim már akkoriban is el-elkalandoztak, csak akkor még nem tudtam, hogy improvizálok. Az első jazzalbumot, egy Supraphon kiadású Charlie Parker válogatáslemezt (K. C. Blues, 1971) még tinédzser koromban Eredics Kálmán nyomta a kezembe, és ez a korong egy addig ismeretlen és izgalmas zenei világot nyitott meg előttem. Sokáig azonban csak autodidakta módon foglalkoztam a jazzel, felvételeket hallgatva tanultam, barátaimmal zenélgettem, de a konzi, majd főiskola és a Vujicsics mellett nem jutott többre időm. Amikor aztán megszereztem a klasszikus diplomámat, egyre inkább éreztem, hogy a jazz, mely egykor annyira szíven ütött, most ismét nagyobb teret kér az életemben. Az is egyértelmű volt számomra, hogy az a legösztönzőbb, ha keretet adok ennek, és hivatalos oktatás, vagyis a jazztanszak keretében teszem ezt. 1982-ben felvételiztem, és egy öthónapos kuvaiti szerződés, illetve a Magyar Néphadsereg Központi Zenekarában eltöltött sorkatonai szolgálat epizódjaival színesítve 1986-ban végeztem.

Miért vártál 1994-ig arra, hogy az első saját zenekarod, az etnojazzt játszó Quartet B-t megalapítsad?

Erre is meg kellett érnem. Egyrészt a nyolcvanas évtizedben és a kilencvenes évek első felében voltunk a Vujicsiccsal a legaktívabbak, emellett sokat tanítottam. Közben családot alapítottam, megszületett első két fiunk (később jött a harmadik is), ez nagy boldogságot jelentett számomra, noha szinte minden percem be volt osztva. Szerencsére mindig olyan felkéréseket kaptam, amelyek igazán a kedvemre valók voltak, így zenéltem a Budapest Big Band, a 180-as Csoport, a Brass Age, Regős István együttese és a Baló Quartet tagjaként, olykor Binder Károly és Gonda János zenekaraival játszottam. Sokáig nekem is jobb volt ez így, minthogy magamra vállaljam a zenekarvezető felelősségteljes szerepét. Aztán a kilencvenes évek első felében, amikor a jazz területén is egyre aktívabbá váltam, tisztán láttam, hogy azt a komplex zenei világot, amely addigra megérett bennem, csakis a saját formációmmal valósíthatom meg.

Aztán annyira belejöttél, hogy a Quartet B mellett 2000-ben Borbély Műhely néven egy újabb formációt is létrehoztál. Miért volt szükséged két együttesre?

Részben a muzsikustársak, részben a némiképp eltérő zenei világ miatt. Míg a Quartet B-ben a nép- és világzenei – György Mihály gitározása és buzukijátéka révén mindenekelőtt a balkáni – jelleg sokkal erősebb, közvetlenebb, addig a Borbély Műhely jazzesebb, benne az etnikus hatások áttételesebbek. Úgy éreztem, régi kollégámmal, a dobos Baló Istvánnal olyan tengelyt alkotunk, amelyre érdemes új zenekart építeni. Megint később pedig, a Quartet B és a Vujicsics együttes közös koncertjei során létrejött a Balkán Jazz Project, amelyben a Kárpát-medence, a Balkán és a jazz energiáit gyűjtöttem egy fókuszba. Koncertjeinken a népzenéből, a jazzből és a világzenéből egyaránt merítünk: erőteljes ritmusok, finoman áttetsző, lírai melódiák és fergeteges táncdallamok egyaránt megszólalnak. A Fonónál megjelent lemezünkön és fontosabb koncertjeinken a zseniális bolgár kavalos, Theodosii Spassov is közreműködik.

Valamennyi saját formációd erőteljesen kötődik a Fonóhoz – nemcsak itt jelennek meg a lemezeid, hanem rendszeresen játszol is a Zeneházban. Honnan a kapcsolat?

Megtiszteltetésnek érzem, hogy a Fonó arculatához közelebb álló együtteseim albumai itt jelenhetnek meg, míg a Borbély Műhely lemezeit a szintén igen rangos BMC adja ki. A Fonó Budai Zeneház tulajdonosát, Lukács József Lujót még a Los Gringos zenészeként ismertem meg, amikor 1994-ben az első kazettájukat készítették. Engem kértek fel zenei rendezőnek, az egyik számban pedig még szaxofonoztam is. Mindig mosolyogva emlékezünk vissza arra, amikor Lujót telefonon faggattam, mégis milyen hangnemben fogják játszani a Pio-pio című számot, mert az autentikus felvételeken különféle hangnemekben játszották. Ő hosszú percekig csak terelt, mellébeszélt, aztán a végén kibökte: bocs, nekem erről fogalmam sincs, én csak a dobos vagyok. Szóval innen indult a kapcsolat, aztán ő és a másik Los Gringos-tag, László Sanyi (az egyik későbbi igazgató) mesélték, hogy hamarosan nyílik egy ház, ahol Dresch, Szabados, a Muzsikás és a Vujicsics is otthon érzi majd magát, vagyis népzene, világzene és jazz lesz fókuszban. Ez különösen felvillanyozóan hangzott, hisz abban az időben még külföldön is ritkaságszámba ment egy-egy ilyen – számomra különösen szimpatikus – arculatú intézmény.

Zsidei János Zsonót, a korai idők igazgatóját szintén egészen fiatal kora óta ismertem, Pomázon, Szentendrén sokat dolgoztunk együtt, rendszeresen hangosította a Vujicsicsot és Michel Montanaro Vents d’Est zenekarát, amelynek jó ideig menedzsere is volt. Szóval így emberileg is szépen összeállt a dolog. A megnyitóra, amelynek sztárfellépője az amerikai Rova Saxophone Quartet volt, meghívtak, s mondták, hozzak hangszert is magammal. Koncertjük végén Dresch Misivel együtt beszálltunk, és egy jó húszperces free örömzenével zárult az estet. Így tehát már a Fonó megnyitójához is kötődik személyes emlékem, és azóta is otthon érzem magam a házban.

Ha már említetted Dresch Mihályt – a vele közös projekted szintén a Fonóhoz kötődik, nem?

Mindenképp. Hollókői Lajos volt az igazgató – zenészként őt is sokkal régebb óta ismertem –, egyszer megállított, hogy van egy nagy terve: Dresch Misivel közösen készítsünk lemezt, amelynek a címe az lenne: Te+Te, a többit ránk bízza. Kiderült, hogy druszámat is ugyanígy kérdezte meg erről. Misivel abban maradtunk, hogy harmóniahangszer nélküli (fúvósok + bőgő + dob) kvartett legyen, így szabadabb lehet a zenénk, és ha koncertfelvétel kerül az albumra, az további garanciát jelent annak frissességére. Úgyhogy adtunk két koncertet a Fonóban, és azok felvételeiből válogattunk össze egy lemezre valót, amelynek aztán szép sikere lett. Alkalmi projektnek indult, egyikünk sem menedzselte, hisz megvoltak a magunk zenekarai, de minden évben volt pár koncertünk – ez egyfajta örömzenekar volt mindannyiunk számára. Aztán két éve készítettünk egy közös – Fonogram-díjra is jelölt – stúdióalbumot (Körbe-körbe), és azt követően kifejezetten megszaporodtak a meghívások.

Pályádon továbbra is marad ez a zenei sokféleség?

Kifejezetten élvezem ezt. Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy hosszú ideig játszottam magyar népzenét is, a Szerényi Béla által alapított Bokros és a Magyar Tekerőzenekar tagjaként, de emellett Sebőékkel, Sebestyén Mártival, Halmos Bélával és a Jánosi zenekarral is muzsikáltam, mostanában pedig Berecz András görög estjei jelentenek új színt az életemben. Ráadásul a korábban említett formációk mellett a cimbalmos Lukács Mikivel és Dés Andris ütőssel néhány éve létrehoztam az – ugyancsak a Fonóhoz kötődő – Polygon triót. A Zeneházban rögzített koncertlemezünkön szintén Theodosii Spassov működik közre, jelenleg épp a második lemezünk anyagát készítjük elő.

Természetesen mindig örömmel vettem részt más zenekarok munkájában is, korábban játszottam Kőszegi Imre, Szakcsi Lakatos Béla és László Attila együtteseiben, jelenleg pedig a Binder–Borbély duó és a Binder Quartet, az amerikai-magyar Eastern Boundary Quartet, az Oláh Kálmán Sextet és Orosz Zoltán zenekarának vagyok tagja. Az elmúlt évtizedekben számtalan lemezfelvételen közreműködtem, és olyan jeles külföldi előadókkal játszottam együtt, mint Paul Bley, Steve Coleman, Trilok Gurtu, Charles Lloyd, Herbie Mann, Zbignew Namislovsky, a Saxophone Summit (Michael Brecker–David Liebman–Joe Lovano), Jiří Stivín, Lew Tabackin. Kortárszenei művek előadójaként olyan kiemelkedő művészekkel és együttesekkel dolgozhattam, mint Eötvös Péter és a Nemzeti Filharmonikusok, Vajda Gergely és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, a Pannon Filharmonikusok, az UMZE Kamaraegyüttes és a 180-as Csoport. Zeneszerzőként is aktív voltam, Kettősverseny tárogatóra és cimbalomra című művemet 2013-ban mutattuk be a Művészetek Palotájában, emellett írtam darabokat a Budapest Saxophone Quartet és a Corridor Quartet felkérésére, és néhány kamaraművemet, illetve jazz nagyzenekarra írt kompozíciómat is előadták már.

Bő harminc éve aktív zenepedagógus vagy. A zenélés mellett a tanítás – miként honlapodon megfogalmaztad – életed és zenefilozófiád fontos eleme. Mit értesz ezen?

Nálam a tanítás etikai kérdés: akinek adatott hozzá tehetség, annak jól kell sáfárkodnia a Teremtőtől kapott tálentumokkal, a mestereitől kapott tudást pedig kamatostul kell továbbadnia. Nekem is sok megszállott tanáraim volt, akikről tudtam, hogy „gyöngyöket szórnak”, akár egy szegényes, egerek által is látogatott pomázi tanteremben, vagy egy szépen hangszigetelt zeneteremben. Példájuk nyilván hatott rám is. A zeneakadémiai Jazz Tanszéken jelenleg szaxofont, klarinétot és zenekari gyakorlatot tanítok, de korábban zeneelméletet, vagyis nagycsoportos órát is tartottam, ami azt jelenti, hogy minden egyes növendéket jól ismertem, így tehát az ott végzett muzsikusok nagy része egykori tanítványom. Korábbi szaxofonos növendékeim jó része komoly pályát futott be, ami persze boldogsággal tölt el. Örülök, ha felhívnak, vagy együtt játszunk valahol, s ha lemezeiket hallgatom. De ennél fontosabb a már említett kötelességérzet. Minél inkább öregszem, annál inkább tudatosabb ez, a tőlük kapott inspiráció pedig állandóan frissítőleg hat rám.

Fotók: Földházi Árpád

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés