A hagyományos család védelmében – válasz egy 444-kirohanásra

2020. november 27. 12:20

Szilvay Gergely
Mandiner
A család történelmi változásai nem cáfolják meggyőzően a hagyományos családhoz kapcsolódó ideált. Sárosi Péter felületes példái még kevésbé.

Stephanie, Péter! Stephanie, nem Stephany. Ha már társadalomtudományos témában próbálsz írni és hivatkozni Stephanie Coontzra, legalább helyesen írd le a nevét! Elvégre ott virít a borítón.

Én is olvastam egyébként Coontzot, hadd ajánljam neked egy másik könyvét, a Marriage, A History-t a The Way We Never Were helyett, amit idézgetsz a cikkedben.

Hogy miért? A Marriage, A History a házasság világtörténelmét öleli fel. Te viszont azt a The Way We Never Were-t hozod fel a magyar kormány politikája és családképe ellen, ami az amerikai családi élet előző kétszáz évét vizsgálja.

Na most, az amerikaiak nem mi vagyunk. És a premodern korok családi valóságát sem érdemes egy, a modernitás hajnalán alapított, távoli ország előző kétszáz évét bemutató kötetecske alapján felvázolni. Az amerikai ideálok sem feltétlen szivárogtak át hozzánk egy az egyben – főleg nem az ötvenes években, márpedig ott az ötvenes évek boldog békeidőszaka az állítólagos viszonyítási pont. Felénk nem, és a boldog békeidőkről is másik korszak jut eszünkbe. 

Legalább

figyelhetnél az intellektuális tisztesség minimumára.

Egyébként arról, hogy miért is nem egyenlőek a különféle „családmodellek”, itt írtam, bár nem történeti szempontból. Ajánlom figyelmedbe. Azért nézzük át a történeti szempontokat is az alábbiakban.

De miért is emlegette Stephanie Coontz házasságtörténészt Sárosi Péter („jogvédő és történész, a Jogriporter Alapítvány igazgatója és a Drogriporter.hu szerkesztője”) a 444-en? Hogy egy indulattól túlfűtött cikkben nekimenjen a konzervatívok családról alkotott, „rózsaszín ködös”, „hamis mítoszainak”. Mindezt úgy csinálja Sárosi, mint amikor az elsőéves egyetemista két nap alatt kénytelen szemináriumi dolgozatot írni: gyorsan átfut két kezébe nyomott könyvet, majd azt hiszi, ő most már fel van világosulva, és hevesen magyaráz szüleinek az asztalnál, hogy semmi se úgy volt, ahogy addig tanították. 

Sárosi tehát

egy indulatos cikkben odakeni nekünk a posztmodern balos toposzokat,

sorra veszi, szerinte mi minden cáfolja a konzervatívok családképét – csak épp nincs igaza. Sárosi cikke egy féligazság-gyűjtemény, mely Jézus fehér ábrázolásainak felemlegetésével indul (???), máshol meg implicite a házasság előtti szex elítélésével vádolja a kormányt (???), mondván, régen is szexeltek az emberek házasság előtt. (Oké. De hogy jön ez ide?)

Valójában Coontz kötetei nem kezdik ki a konzervatív álláspontot. Ahogy Hobsbawm sem. Finomíthatják, árnyalhatják a konzervatívok ismereteit, elképzeléseit a családról, de cáfolni nem tudják.

És sok más szerzőt is el lehet ám olvasni a témában! Edvard Westermarck például úgy látja: annak ellenére, hogy minden felállás előfordult a történelem folyamán, „mégis a monogámia az emberi házasság legáltalánosabb alakja”, valamint „a népek nagy többsége szabály szerint monogám, s a házasság egyéb alakjai rendesen monogám irányba módosulnak”. Elizabeth Abbott úgy fogalmaz házasságtörténeti kötetében (mely úgyszintén Amerika-központú): „Folyamatosan rácsodálkoztam, hogy mennyi minden változott az évek folyamán – és még jobban elcsodálkoztam azon, mennyi minden maradt változatlan.”

Mindenesetre: nem látom a konzervatívokat, akik „örök és változatlan” hagyományként állítanák be a nukleáris családot (ez a szociológusok tudálékos kifejezése az apa, anya és gyerekek alkotta kis családra). Sárosi és elvtársai azon húzása pedig, amivel szembeállítják egymással a nukleáris családot a nagycsaláddal, rossz húzás. Valójában a kettő nem két tök más családforma.

A mai nukleáris család félig-meddig a nagycsalád maradványa.

Azért csak félig, mert amúgy a nukleáris család sem csak a modern idők találmánya. 

A Nagykunságon például legkésőbb a 18. század közepén megszűnt a nagycsalád együttélésének gyakorlata, s a kiscsaládos forma lett meghatározó, ahogy „a gazdálkodás rendje is a kiscsaládnak kedvezett”, a megházasodó fiú pedig „külön költözött, rendszerint házat épített magának”. (Bellon Tibor: Nagykunság, Gondolat, 1979.) 

A helyzet az, hogy a felszínes változásokat leszámítva a premodern nagycsaládnak és a kiscsaládnak a lényege ugyanaz volt. A kiscsalád a nagycsalád magja (ezért „nukleáris”, nem azért, hogy felrobbanjon).

Mindkettő „hagyományos”, és jobban képviselik az azonosságot és folytonosságot, mint a változást.

Sárosi be akarja bizonyítani, hogy nem volt ideál; gondolatmenetéből azonban éppen az is következhet, hogy az ideál nem a kiscsalád, hanem a nagycsalád, ahol segítenek egymásnak az emberek – hiszen ma is az egyik fő probléma, hogy van-e rendelkezésre álló nagymama és nagypapa. Egy konzervatív tehát ugyanabból a történetből homlokegyenest ellenkező következtetésekre is juthatna, mint Sárosi. 

Hogy régen a családi élet és a házasság jelentős mértékben a gazdaságról szólt? Ma is jelentős mértékben arról szól, bár szerencsénkre ma nagyobb hangsúlyt kapnak benne az érzelmek. De ez nem jelenti azt, hogy ne szólna a gazdaságról is, és azt se, hogy régen egyáltalán ne lettek volna érzelmek. Az a sok, Sárosi által emlegetett, egymással házasság előtt intim kapcsolatot létesítő ember például igen gyakran azzal házasodott össze, akivel intim kapcsolatot létesített, melynek oka az emberemlékezet óta ismert érzés, a szerelem volt.

Igen, régen az érzelmek sokkal kisebb szerepet játszottak a házasságban,

de azért korántsem volt ismeretlen a szerelmi alapú házasodás.

Azt legalábbis ideálként tartottak számon – amit Sárosi elvtársai gyakran lekezelően hamis romantikus ideálnak tartanak, nem tudván eldönteni, hogy akkor most jó vagy rossz, hogy az érzelmek nagyobb szerepet kaptak. (Ahogy a viktoriánus kort is csak negatívan tudják emlegetni, de akkor most el kéne dönteni, hogy jó volt-e megszabadulnia nagycsaládos modelltől vagy sem. Apropó, a amikor a feministák a prüdéria szinonímájaként számon tartott viktoriánus kort emlegetik, felmerül bennem, hogy nálunk volt-e ilyesmi? Elvégre nem voltunk, nem vagyunk Anglia, sem Brit Birodalom, és nem volt Viktória királynőnk sem. 

Mivel anyagi világban élő, megtestesült emberek vagyunk, ezért az élet természetes velejárója az, hogy dolgozni, gazdálkodni, enni-inni kell. Hogy régen is voltak abúzusok, erőszak és szeretetlenség a családokban? Voltak, ma is vannak, és mindig lesznek is, az ember ugyanis esendő lény. Ahol pedig többen vannak, ott több a veszekedés. 

Ne gondoljuk, hogy szivárványcsaládokban és más, Sárosi által dicsőített „családformákban” nincs abúzus! Ugyanúgy, ugyanolyan mértékben van, lehet, még több is. Mark Regnerus kutatásai szerint a leszbikusok által nevelt gyerekek 23 százalékát „szexuálisan érintette” az anyja vagy annak partnernője; 31 százalékukat akarata ellenére szexre kényszerítettek. Ugyanez vonatkozik a homoszexuális párok által nevelt gyerekek 25 százalékára. Ez bizony magasabb a „hagyományos” családokban előforduló abúzusok arányánál.

Paul Sullins vagy épp Sotirios Sarantakos kutatásai pedig épp azt bizonyítják, hogy a gyermek egészséges fejlődése szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy a család megfelel-e az ideálnak – vagy egyáltalán kikből áll. Az ausztrál Sotirios Sarantakos 174 iskolás gyermek képességeit vizsgálta meg húsz területen. A legjobban a házas különnemű párok, legrosszabbul a melegpárok által nevelt gyermekek teljesítettek. Paul Sullins arra mutatott rá, hogy

igenis számít a biológiai kötődés, amit nem lehet teljes mértékben helyettesíteni.

Úgy is leírhatnánk ezt: két teljesen azonos környezetben, azonos feltételek közt, ugyanolyan ideális szülők, apa és anya által nevelt gyermek közül, ha az egyiket a biológiai szülei nevelik, a másikat csecsemőként örökbe fogadták, akkor az egyik lesz lelkileg egészségesebb. Egy szerető pár általi örökbefogadás nem tudja teljesen megszüntetni az eltaszíttatás okozta traumát. 

Az neveléslélektani evidencia, hogy nők és férfiak természetükből fakadóan (hormonok) máshogy nevelnek, és hogy a valóban egészséges, teljes fejlődéshez szükség van a női és a férfi nevelési módra is. Hogy kiscsaládban vagy nagycsaládban, az mindegy.

Az egyedülálló szülők és azok, akik megtapasztalták, mit jelent mozaikcsaládban élni, pontosan tudják, hogy miért is „ideál” a kiscsalád, ha jól működik. Az egyedülálló szülők épp azért hősök, mert abnormális szituációban állnak helyt. Az, hogy a régi, együtt lakó nagycsaládokban rokonok is nevelték a gyerekeket, nem jelenti azt, hogy akár bárki felnevelhette volna őket ugyanolyan jól. Lehet, hogy a határok nem egyértelműek mindig,

de attól még nem érdemes mindent összemosni.

Az ideált nem feltétlen egy változatlan hagyomány alkotja. De nem mindegy, hogy melyik változás milyen szinten megy végbe. Az egyik szint történelmi változásai nem jelentik azt, hogy egy másik szintet is relativizálni lehet vele, például hogy milyen volt az esküvői rítus régen, hogyan zajlott az esküvő, szórtak-e rizst vagy sem. A házasság jogi vonatkozásainak változásai nem érinti a legmélyebb antropológiai szintet, azt, hogy milyen neműek tudnak házasodni.

Nem csak hagyomány kérdése az ideál, hanem az emberi természeté, hogy annak mi felel meg legjobban – és nem biztos, hogy a történelem folyamán mindig minden változat megfelelt, ezt kétségtelen. Az emberi, férfi-női természet és az élet továbbadása pedig nem társadalmi konstrukció és konszenzus kérdése, hanem azt megelőző biológiai valóság, amit a társadalomnak, ha nem akar kihalni vagy súlyos mentális problémákkal küzdők leharcolt alakulata lenni, el kell ismernie és támogatnia kell. (Az meg, hogy a hagyományon belül változás van, nem jelenti azt, hogy nincs hagyomány vagy bármi hagyomány.)

Az ember természete változatlan, erősen meghatározza a biológia. Férfi vagy női mivoltunk minden sejtünket és minden szervünket áthatja, beleértve az agyunkat is. Mindez jelentős mértékben meghatározza a viselkedésünket is, az egész kétneműség egyik fő célja pedig az élet továbbadása és a gyermekek felnevelése. A másik a szeretet- és életközösség.

Így vagyunk kitalálva. Azaz: van rendeltetésünk, és

a családnak is van rendeltetése, s a legjobb családmodell az, ami ennek legjobban megfelel.

Gyermeket egy férfi és egy nő tud nemzeni, tehát ők tudják a legjobban felnevelni is. Az ideálhoz tehát a legközelebb a nukleáris család áll, és felvethető, hogy nem állna-e hozzá még közelebb a modern szerelmi ideállal átitatott, régi nagycsalád. A hagyományosnak nevezett családmodell „privilégiumai” nem önkényesek, hanem a természetéből fakadóan járnak neki.

Hogy egyébként ki, mikor, hogy és kivel szexel, és milyen érzelmi kapcsolatban van, az ebből a szempontból teljesen lényegtelen.

A helyzet az, hogy nem minden család, amit annak mondanak vagy annak éreznek: a család a gyerektől család. Az pedig, hogy milyen családforma az ideális, vagy legalábbis optimális, attól függ, melyikben mennyire jó a gyereknek. A legjobb pedig a biológiai család, legyen kicsi vagy nagy – mindkettő „hagyományos”.

Ez nem jelent semmi olyasmit, hogy az egyéb formák, modellek, akármik üldözendők volnának, lehet, hogy szükségmegoldásként talán megteszik, ha az élet úgy hozza, de

a királyi út egyértelműen az anya-apa-gyerekek, a kiscsalád, esetleg nagycsaláddá bővítve. 

Ha pedig már könyvekkel dobálózik Sárosi, hadd ajánljak én is neki kettőt: A Princeton Egyetemhez tartozó kutatók munkáját (What Is Marriage?: Man and Woman: A Defense; 2012) és a harvardi szociológus Carle C. Zimmerman Family and Civilizationjét. Utóbbi szerint a családértelmezés és a családok szétesése a civilizáció hanyatlását mutatja.

PS: Ami Jézus már nyáron az Index által is felhozott fehér ábrázolásait illeti: Jézust minden nép a maga hasonlatosságára ábrázolja. A feketék feketének, az indiánok indiánnak, és így tovább. A történelmi hűségnél – mely fénykép, festmény hiányában igen bajos kérdés – fontosabb az, amit mindez kifejez. Talán ha mások tehetnek így, akkor a fehérek is ábrázolhatják fehérnek, a maguk hasonlatosságára. 

Összesen 175 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

De, jó helyre tenni őket, pláne ilyen alaposan.
Azt tartják magukról, hogy csak ők tudnak írni....stb.
Jámbor sem tudta helyesen leírni Clooney nevét:-)
A túlműveltek:-))))

Te összetéveszted a házasságközvetítést a gazdasági érdekkel, koma. A paraszti társadalom meghatározó részének nem volt akkora földje, hogy ez házassági szempont lett volna, a módosabb parasztok sem egyesítették a földjeiket, hanem a feleség beköltözött a férj családjába. Amire te gondolsz, az a társadalmi státuszok fenntartása iránti igény volt (suba a subához, guba a gubához). Ha a szerelem ezt keresztbe vágta, abból voltak konfliktusok és kényszerítések, de ha az egymáshoz közvetített fiatalok nem jöttek be egymásnak, akkor nem kényszerítették őket, hanem kerestek másik partnert. A közvetítésre pedig azért volt szükség, mert az akkori társadalom nem volt olyan mobil, mint a mai. Minél kevésbé volt módos a fiatal, annál nagyobb volt a választási lehetősége a saját környezetében, minél módosabb volt, annál kevesebb volt a státuszának megfelelő potenciális partner a lakóhelyén és a rokonsági övezetben. Akkoriban még nem járták a világot az emberek és nem jártak annyi iskolát, mint ma, főleg nem a lányok. A 'hogymikvannak' pedig nem szociológiai általánosság.

Menj te is a többi mocskos szájú kocsmázóhoz. X

Hozzám így többet nem szólsz agyatlan. X

Egészen pontosan: deklarálni kell azt, hogy mi az, amit értékesnek tekintünk, nyilván innentől az értékek se nem vita, se nem relativizálás tárgyai

Egyébként meg lehet figyelni, hogy a baloldal semmiben nem tűri el, hogy bármi, amit ők mondanak, vita tárgya lehessen. Nem lehet felvetni azt, ha ha már mindig az elfogadhatatlan szélsőjobbról beszélnek, akkor definiálják már azt, hogy mettől elfogadhatatlan a szélsőbal. Folyamatosan offenzívában vannak, folyamatosan felvetik a jobboldali értékekről és tabukról szóló vitákat, miközben minden ellenoffenzívára utaló lehetőséget igyekeznek még a gyökerében elfojtani. Ha valaki úgy csatázik, hogy folyamatosan csak hátrál, az biztosan veszíteni fog.
Teendő: igenis rögzíteni kell azokat a pontokat, amik nem vita tárgyai, és ragaszkodni kell a másik oldalról szóló vitákhoz.

Már az eredeti írás íme is árulkodó:

"A kormányzat által hirdetett családideál egyedülállósága és univerzalitása egy mesterségesen teremtett mítosz, amivel ideje leszámolni."

..amivel idézet leszámolni. Ezzel a pudingfejűvel is le kéne már számolnia valakinek.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés