Kincses gondolatok

2020. szeptember 17. 2:32

Száraz Miklós György

A napokban Pécs felé autózva véletlenül tekertem egy rádióműsorra, melyben bronz- és vaskori feltárásokat végző régészek munkájáról tudósítottak. Szó esett erődített telepekről, vaskori halomsírokról és egy tizenkét tárgyból álló bronzkori kincsleletről is. A Bakony erdeiben dolgozó régészeket hallgatva megsajdult a szívem, mert valamikor régen, még óvodáskoromban eldöntöttem, hogy régész leszek. Attila és Árpád sírját akartam megtalálni. Kiskamaszkoromban avar kurgánt gyanítottam minden, vakondtúrásnál nagyobb dombocskában. Érdekeltek a víz alatt rejlő kincsek is, áramlástani számításokat végeztem, mert felettébb érdekelt, hogy vajon hová sodródhatott a Dunakanyarban vagy a Maros Tiszába torkollásánál a magyar királyi kincstár értékeivel elsüllyedt gályák rakománya.

A műsor véget ért, kikapcsoltam a rádiót, és eszembe jutottak a tavaly nyári aszályos hetek, amikor a Duna bágyadtan csordogált budapesti medrében, olyan volt, mint egy ember, aki kifogyott a nadrágjából. Leballagtam egyszer a budai partra, még sosem láttam a folyót ilyen szerénynek, mint gyalogösvényen, úgy sétáltam a mederszéli sárga, szikkadt iszapon. Leültem egy kőre, elgondolkodtatott a látvány, a sosem látott, mély perspektíva. Időnként magányos, komor alakok tűntek fel, lerítt róluk, hogy nem véletlenül tévedtek oda, hanem tudatos kutatók, lábukon gumicsizma, oldalukon válltáska, egyiknél-másiknál fémkereső is volt. Bámultam a szégyenlős Dunát, ahogy kitakarózva hevert előttem. A víz közelsége és a meder pőresége arra emlékeztetett, hogy milyen parány vagyok, és milyen közel a távolinak hitt múlt.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés