„Árnyékra vetődtek, akik engem kicsi Aczélnak neveztek” – Demeter Szilárd a Mandiner Podcastnek

2020. június 26. 19:40
„Az én feladatom nem az, hogy tartalmi kérdésekben döntsek, az én feladatom az, hogy infrastruktúrát építsek és lehetőségeket biztosítsak” – mondja Demeter Szilárd a Mandiner podcast adásában. A magyar könnyűzenéért felelős új miniszteri biztost megkérdeztük, mit ért a könnyűzene „társadalmiasitása” alatt, milyen új rádióhálózatot és zenésztámogató rendszert képzel el, és azt is megtudtuk, mit gondol a román gengszterrapról. Arról is beszélt: „Az a jó a könnyűzenészekben, hogy jelentős részük zenélni akar, ideológiailag nincs befeszülve”.

Interjú: Nagy Csomor András. Podcast adásunk itt hallgatható meg:

Műsorunk az alábbi felületeken is elérhető:

Apple Podcast

Spotify

Soundcloud

Google Podcasts

Radiopublic

Breaker

***

Miközben az adásra készültem, olvastam az Index cikkét, miszerint te is zenész vagy, de múlt időben, ugyanis már nem játszol a Loyal nevű zenekarban – mintha ez a kijelentés nem állta volna ki az igazság próbáját.

Igen, az Index volt olyan kedves, hogy kiszerkesztett a zenekaromból, ami olyannyira él és működik, hogy most fog kijönni valamikor egy kislemezünk, tehát felvettünk hét saját nótát, és július végén valamikor lesz egy lemezbemutató koncertünk is. Pont, amikor megjelent a hír, azelőtti nap készült egy tévéfelvétel velünk – szóval ez egy működő zenekar, amiben én basszusgitározom, és meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy ez egy jó zenekar, jó zenészekkel játszunk együtt. Annyiban talán igaza van az Indexnek – bár nem ezt akarta mondani –, hogy én úgy vagyok zenész, mint ahogyan író. Nekem szenvedélyem a zenélés, szenvedélyem az írás is, de nem ebből élek, nem tekintem munkának vagy megélhetési forrásnak. Addig csinálom és akkor csinálom, amikor éppen kedvem van hozzá. Úri passzió, ha úgy tetszik. Ettől még az elmúlt pár évben bejártam a Kárpát-medencét ezzel a zenekarral, mindenféle szcénában kipróbáltuk magunkat, úgyhogy

közvetlen tapasztalataim vannak arról, hogyan működik a magyar popkultúra vagy könnyűzene.

A miniszteri kinevezésben az szerepel, hogy a kortárs magyar popkultúrát meg kell újítani, tehát ezért fogsz felelni, illetve társadalmiasítani kell. Ez egész pontosan mit jelent?

Igen, ez a „társadalmiasítás” szó nagyon beakadt mindenkinek. Ez egész egyszerűen három dologról szól, és kicsit bővebben fejteném ki, kevésbé szakszerűen, mint ahogy ebben a stratégiában szerepel, ami kiszivárgott. Egyrészt azt tudjuk – ez a Századvég 2017-18-as, ötvenezer főnél nagyobb mintán végzett kutatásából feketén-fehéren kiderül –, hogy a mai fiatalok jelentős része gyakorlatilag mozgóképen és könnyűzenén keresztül fogyaszt egyáltalán kulturális tartalmakat, tehát semmi mást nem csinál, csak filmet néz és zenét hallgat. Ezt lehet persze helyteleníteni vagy lehet ezen hümmögni, de ettől még ez egy tény; és én úgy gondolom, hogy nem baj az, ha ezen a kultúrán javítunk – mármint a zenei kultúrán, most nem a mozgóképes kultúráról beszélek.

Hogyan lehet javítani?

Ezen javítani többféleképpen lehet, általában azt szokás mondani, hogy igényes zenét kell hallgattatni velük – de ha lenne igényük rá, akkor igényes zenét hallgatnának, ha az egyáltalán eljutna hozzájuk. Szélesíteni kell a csatornákat, meg kell tudni mutatni ezeket az igényes zenéket – de a zenét igazából akkor fogja érteni, pláne a könnyűzenét, ha valami halvány segédfogalma van arról, hogy mi az, amit hall, tehát a zenei oktatást kellene szélesíteni a meggyőződésem szerint. És van egy teljesen más élettapasztalat, ez még a gyermekkoromból van – nem tudom, hogy a mai fiatalok így működnek-e, én nem akarom megfejteni az ő világukat, nem akarok mindentudónak tűnni –, de annak idején, az én időmben ha az ember gitározott, akkor könnyebben tudott csajozni. Volt egy ilyen szocializációs előnyhöz juttató szerepe is a hangszeres tudásnak. Úgy gondolom, hogy ha a mai gyerekeket betesszük egy ilyen kreatív csapatba, és azt mondjuk, hogy most zenéljetek, hogy csináljunk valamit, az jót tesz mindenkinek, és a látszattal ellentétben rengeteg olyan mellékes következménye van, ami a későbbi életben őket tudja segíteni.

Mik azok?

Az egyik ilyen: ahhoz, hogy gitározzál, ha még csak négy akkordot is kell lefognod ahhoz, hogy a magyar könnyűzenei kultúra jelentős részét eljátszd, azt a négy akkordot meg kell tanulni, és az gyakorlás kérdése, az munka. Nem lehet egy-két hét alatt megtanulni gitározni vagy bármilyen hangszeren játszani. Bele kell tenni a melót, gyakorolni kell, borzasztó unalmas, a monotóniatűrést is erősíti. Ez az egyik. A másik az, hogy amikor közösségbe rakod őket és azt mondod, hogy csináljatok egy zenekart, akkor azt tanulják meg, hogy oda kell figyelni a közösség többi tagjára ahhoz, hogy egyáltalán valami értelmezhető produkció szülessen. Az nem zenekar, ahol egyvalaki gitározik, és az összes többi csak szekundál neki. Tehát megtanulnak közösségben dolgozni. És a harmadik, amit megtanul – legalábbis remélem –, az az, hogy ha rosszul csinálod, amit csinálsz, akkor az kihallatszik.

Ez a jó a zenében, hogy megtanít jól csinálni dolgokat.

Ezek olyan típusú származékos hasznok, amik szerintem fontosak a magyar társadalom egészére nézvést.

Ez lenne a társadalmiasítás?

Amikor arról beszélek, hogy „társadalmiasítás”, akkor a történet arról szól, hogy a tehetségkutatás rendszerét kellene kiszélesíteni, kiteljesíteni egész Kárpát-medencei méretre, arról szól, hogy a könnyűzenei oktatást kellene valahogy minél szélesebb körben elérhetővé tenni. Nnem azt mondom, hogy a közoktatás részévé kellene mindenképpen tenni, bár nem ördögtől való gondolat, de lehetővé kell tenni egészen kis települések lakói számára, hogy tanulhassanak hangszert vagy könnyűzene-készítést. Ehhez tudok egy aránypárt mondani, ami a zenei szakmai szervezetek anyagából jön: ma Magyarországon mintegy 110 ezer gyermek tud komolyzenét tanulni valamilyen szinten, valamilyen formában. Ezzel szemben háromszáz gyermeknek van lehetősége iskolai formában, rendszerezett formában könnyűzenét tanulni, tehát itt azért brutális az eltérés. Ahhoz viszont, hogy ezt megvalósítsuk, tehát hogy a könnyűzene tanulását lehetővé tegyük, ahhoz infrastrukturális fejlesztésekre volna szükség.

Milyen fejlesztésekről van szó?

Mi azt néztük meg, hogy rengeteg településen vannak például kihasználatlan művelődési házak. Azok gyakorlatilag kulcsosházként működnek, a polgármester megnyitja, esküvőket, keresztelőket szerveznek ott, illetve falunapokon ott mondja el a polgármester a beszédét. Ezeket a művelődési házakat aránylag kis ráfordítással át lehet alakítani, ki lehet alakítani bennük olyan teret, ami egyrészt próbateremként működhet – ez a mindenkori zenekarok mindenkori egyik legnagyobb problémája, hogy hogyan tud jó próbatermet találni magának. Ráadásul kispénzű zenekarokról beszélünk, vagy éppen pénztelenekről, akiknek igenis fáj az, ha havonta ötezer forintot ki kell csengetni egy próbateremért fejenként. Másfelől az, amit ők ott összeraknak és saját zenének gondolnak, azt egy kvázi házistúdióban lehetővé kell tenni számukra, hogy demónként össze tudják rakni. Ezek nem olyan egetverően nagy összegek – mi kiszámoltuk szakértőkkel az utolsó mikrofonig, hogy mennyit kellene ráfordítani. Nyilván hogyha Magyarország összes településén létre szeretnénk hozni ezt a rendszert, az már jóval nagyobb rendszer. Tehát a társadalmiasítás egyrészt a tehetségek felkutatását, másrészt a zenei fejlesztés elősegítését, a könnyűzenei hangszeres tanulás lehetőségét jelenti. A harmadik, ami számomra fontos, az az, hogy

a könnyűzenét valahogy egyenrangúsítani szeretném a komolyzenével és a népzenével.

Most a könnyűzenei frusztrációk jelentős részét az okozza, hogy senki nem veszi őket komoly művészszámba, miközben a hangszeres tudása egy gitárosnak van akkora, mint egy hegedűművésznek. Mégis, mivel ő könnyűzenekarban játszik, nem tekintik egyenrangúnak egy komolyzenei produktum létrehozójával. Azt szeretném, hogy ebből a tömegkulturális kontextusból kiragadjuk és azt mondjuk, hogy igenis értékes része ez is a magyar kultúrának. Pláne úgy, hogy elképesztően nagy tömegekhez jut el maga a könnyűzene. És ami még nagyon fontos az egész stratégiaalkotásban, a társadalmiasításnak egyfajta komplementere, mintsem konkrétan azt célzó része: megnéztük, hogy milyen produkciókat lehet eladni külföldön, tehát melyek azok a magyar produkciók, amelyek akár mérhető sikereket érnek el külföldön. Az az érdekes, hogy főként az undeground szubzsánerekben alkotók futnak be nagyobb pályát, és általában azok a zenekarok, akik valamely közép-európai vagy akár magyar karakterisztikumokkal bírnak – tehát akik attól mások a világ összes többi produkciójától, hogy felvállalják azt a kulturális hagyományt, közeget vagy azokat a jegyeket, amelyek sehol máshol nem találhatóak meg, tehát önazonosak tudnak lenni, mernek élni azzal a zenei anyanyelvvel vagy azzal a zenei örökséggel, ami itt a Kárpát-medencében az elmúlt évezredek során fölhalmozódott. Ez nekem kimondottan azért fontos, mert ez így visszaállít bennünket a saját nemzeti kultúránkba. Nagyon triviálisan vagy egyszerűen lefordítva: a kultúra éppen az a terület, ahol nem arra vagy kíváncsi, ami ugyanolyan, mint az összes többi, hanem arra, ami más. És mi abban tudunk mások lenni, ami sehol máshol nincs meg a világon, csak itt a Kárpát-medencében.

Megütötte a fülemet az, hogy a népzenéhez és a klasszikus zenéhez képest a könnyűzenét nem kezelik egyenlően. Én magam is 15 éve hegedülök, tehát különösen örültem, hogy a hegedűs párhuzamot hoztad, de mégiscsak azt látja az ember maga körül, hogy a könnyűzene azért mégis a legnépszerűbb műfaj a fiatalok között. Ugyanakkor talán az is kijelenthető – és ez durván általánosító, hiszen kiváló könnyűzenei előadók vannak és zeneszámok születnek –, de mintha az elmúlt években a könnyűzene folyamatosan az egyre egyszerűbb igényekhez alkalmazkodna, butulna. Épp egy könnyűzenész ismerősömmel beszéltem, és megdicsértem egy bonyolultabb megoldását. Mondta, hogy a producere javasolta, hogy hagyják ki, mert nem fogják tudni befogadni. Hogyan lehet igényesebbé tenni a közönséget?

Igen, ez egy fogas kérdés, és ez a könnyűzenének a kezdetek óta a kérdése – de egyébként ha tágabb értelemben a zenekultúráról beszélünk, akkor a klasszikus zenének is egy örök kérdése –, hogy mi az, aminek a zenei ízlés kiszolgálását kell céloznia, és mi az, aminek a zenei ízlés alakítását kell eredményeznie. Én magam klasszikus fuvolistaként kezdtem, klasszikus fuvolát tanultam és játszottam filharmóniában sokáig, úgyhogy mind a két zenei kultúrába belekóstoltam, nagyjából tudom, hogy mi micsoda. Igazából két megoldási lehetőséget látok erre a kérdésre. Azt nem gondolom, hogy doktriner vagy nagyon ideologikus módon bele kellene feszülni, és azt kellene mondani a kedves mai fiataloknak, hogy márpedig amit most hallgattok, az szar, legyetek szívesek, hallgassátok ezt, mert ez jó. Ez nem fog működni egész egyszerűen, mert akkor már eleve befeszülnek, tehát azt, ami jó, azt, ami minőségi,

azt kell úgy becsomagolni vagy minél szélesebb körben teríteni, hogy ne legyen igényük a szart hallgatni,

mert valami többletet kapnak attól, ami minőségibb. A minőségi zenét kell szélesebb körben teríteni és megmutatni nekik, az edukációval összefüggésben: ha érteni fogja, hogy az mitől minőségibb vagy mitől szólítja őt jobban meg, mint a másik, ami egyébként zajfüggönyként folyamatosan megy és egy iszonyatos nagy marketinggépezet van mögötte. Tehát amikor a producerek azt mondják, hogy vedd ki azt a bonyolult megoldást, mert nem fogják megvenni, az egy produceri logika, az arról szól, hogy bemérje a zenei közízlést, és ahhoz igazodva akar eladni egy terméket. Az egy marketinglogika, és sajnos a zeneipar – most tudatosan használom ezt a megjelölést rá – az ilyen, el akar adni egy terméket. És ott nem a zene minőségéről szól a történet, meg nem a zene tartalmáról, hanem egy termék eladásáról szól, annak minden hozadékával együtt. Ez nem ördögtől való, így működik minden itt a tömegszórakoztatásban, bármi mást is be tudnak csomagolni így, lebutítva, hogy el tudják adni a terméket. Csak én úgy gondolom, hogy ez az úgynevezett piaci logika, amibe az államnak nem kell belemennie. Tehát nekünk nem kell megítélni a piac természetét, nem kell azt mondanunk a piacnak, hogy márpedig holnap csak az lehet piacképes, ami ilyen és ilyen kritériumoknak megfelel, mert az már egy olyan típusú beavatkozás lenne, amiből jó nem születik. Nekünk abban kell segítenünk a magyar zenészeket, a magyar zenekarokat, a magyar könnyűzenei kultúrát, hogy meg tudják mutatni a saját minőségi produkcióikat. És ez ugyanaz, mint gyakorlatilag akármelyik kulturális ágazaton belül. Az irodalmat merem idehozni, mert ahhoz értek valamennyire. Ugyanazt tudom mondani, mint amikor ezt a kérdést az irodalom kapcsán felteszik: ha megszületik egy jó írásmű, az előbb-utóbb megtalálja a maga olvasóit. Nekünk ezt az utat kell valahogy lerövidíteni. A megszülető minőségi zenedarab vagy éppen regény az értékét önmagában hordozza, az nem függ marketingeszközöktől, illetve nem függ piaci ízlésterrortól. 

Erre egyébként egy nagyszerű példa: pont most készítettem egy interjút Farkas Róberttel, a Budapest Bar hegedűsével. A Budapest Bart soroljuk nyugodtan a könnyűzenéhez, és ők azért nagyon gyorsan országos népszerűségre tettek szert úgy, hogy nem volt különösebb marketingtevékenység körülük. Tehát azért átszivárog valami a piaci struktúrán is.

Mert ami jó, az eladhatóvá válik. Ez ilyen egyszerű. Ha valamit nagyon jól csinálok, azt az emberek el is kezdik felismerni. Az előbbiekkel nem azt akartam mondani, hogy mi, magyarok, hülyék lennénk, rosszak, és nem értünk a minőségi zenéhez, hanem azt mondom, hogy a zenei ízlést vagy a zenei értést kellene nekünk elősegítenünk – nem is alakítanunk, hanem elősegítenünk, hogy minél többen megértsék, mi történik. Ha valami minőségi produkció feltűnik, az úgyis kiveri a maga útját. A Budapest Bar egy nagyon összetett zene a maga könnyed látszatával együtt, nagyon profi muzsikusok csinálják, és ott minden hangnak megvan a funkciója, van egy tudás mögötte. Az, hogy könnyedén tudják csinálni, professzionálisan úgy adják elő, mintha az ott folyna ki belőlük, az ő nagyszerűségüket mutatja. De hogy megvehető, és az emberek élvezik ezt, az természetes, hiszen értéket kapnak. Minden művészeti produktum, de elsősorban is a zene a zsigerekre hat, megfog. Nem tudod megmagyarázni, miért tetszik neked vagy miért nem tetszik neked. Nem lehet kőkemény esztétikai vasra verni, nehezebb elmondani, hogy ez a zene ezért tetszik, az a zene azért nem…

Nem lehet objektív mércéket felállítani, hogy melyik zene az, ami kifejezetten jó,

melyik zene az, ami kifejezetten nem jó. De valahogyan hat, valahogyan megfog, és amikor ez megtörténik, onnantól kezdve annak a zenei produktumnak, zenei terméknek, zeneszámnak vagy dalnak önálló élete lesz, és meg fogja találni a szélesebb közönséget.

Térjünk rá az oktatásra. Említetted, hogy amíg a klasszikus zenei képzéshez nagyjából 110 ezer ember fér hozzá ma Magyarországon, addig a könnyűzenei oktatáshoz háromszáz. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ezt fejleszteni kell, ugyanakkor abból kifolyólag, hogy magam is zenélek, és sok helyütt sokféle zenészemberrel beszélek, az egy viszonylag általános vélemény, hogy klasszikus zenei előképzettség nélkül nem biztos, hogy lehet a legmagasabb szinten bármilyen műfajt játszani. Ezzel egyetértesz?

A klasszikus zene, a népzene, a jazz vagy a komolyzene és a popkultúra között valahol a senki földjén lévő könnyűzene mind feltételez valamifajta zenei előképzettséget, tehát a szolfézs mindenkinek szolfézs, vagy az ellenpont mindenki számára ellenpont, a zenei törvényszerűségeket minden zenében alkalmazzák. Ezt a bizonyos nevelést meg kell adni, még azoknak is meg kell adni, akik számítógépen loopokat raknak egymás mellé, és azt mondják, hogy ők most akkor is zenét szereznek, ha nem hangszerekkel csinálják, nem ők programozzák le a hangokat. Attól még a harmónia harmónia marad, a diszharmónia meg diszharmónia marad. Nem lehet ezeken változtatni.

Ezt a zenei alaptudást mindenki számára elérhetővé kellene tenni,

elviekben a közoktatás ezt a célt szolgálja, ide kellene eljuttatni a gyerekeket a zenetanároknak általános végére, hogy legalább halvány segédfogalmuk legyen arról, hogy mi történik. Nem azt mondom, hogy az lenne az áldott állapot, ha mindenki úgy menne operába vagy bárhova, hogy maga előtt tartja a kottát és előre leolvassa, tehát a kottaolvasás tudományát azért nem szeretném mindenkire ráerőltetni;de nem baj az, ha tudja, hogy mi az a jel, amit ott lát, meg tudja különböztetni a violinkulcsot a basszuskulcstól. Ez már egy olyan tudás, ami fontos. Ezt a zenei előképzettséget kellene mindenki számára elérhetővé tenni, aki szeretne zenélni, szeretné érteni a zenét, vagy ha nincs is tehetsége, mégiscsak tudni szeretné, hogy mi történik ebben az egész szcénában. Ehhez meg egy nagyon széles körű oktatási rendszert kell felépíteni. Most a pandémiás helyzet azt mutatta meg, hogy az e-oktatásban vagy a távoktatásban, az e-learningben vannak potenciálok – és van tudás is, csak ezt strukturáltan kellene közzétenni, össze kéne gyűjteni, és erre kellene ráépíteni egy olyan oktatói hálózatot, ami megint csak úgy van, hogy nincs. Rengeteg tehetséges vagy egészen jó zenész van, aki valamilyen formában oktat, akár magánórát tart, a másik része pedig tengődik-lengődik, mert mégse tud annyit magántanárkodni egy ilyen kis piacon, mint amennyiből meg tudna élni. Őket nem tudják felvenni az iskolák hivatalos oktatói állományba, mert nincs róla papírjuk. Nincs Magyarországon jelen pillanatban olyan intézményrendszerünk, aminek a végén valaki kijön, és gitároktatói diplomával vissza tud menni Zalaegerszegre iskolai oktatásban gitárórákat tartani. Ezeket az apró dolgokat is ki kellene valahogy egyenesíteni és rendszerbe szervezetten összerakni.

Mi a baj a mai magyar tehetségkutatással a zenében?

Igazából baj nincs, az a baj, hogy arról tudunk, hogy van X-Faktor és van Megasztár, de arról nem tudunk, hogy van például Öröm a zene tehetségkutató rendszer, ez huszonhét állomásos tehetségkutató rendszer, húsz van Magyarországon és hét külhonban.

Én részt is vettem rajta.

Na, te tudsz róla, a szélesebb közönség meg nem tud róla. Van egy tehetségkutató rendszer, ahol feltűnnek tehetséges zenekarok. Ez az úgynevezett zenei életpályamodell, amit szintén megpróbáltunk vázlatszerűen felvillantani:

lehetővé kellene tenni ezeknek a tehetséges gyerekeknek a feljutását.

Nem helyettük megcsinálni a munkát, mert azt nem lehet megspórolni, mindenkinek végig kell küzdenie magát különböző állomásokon, de legalább ezeket az állomásokat meg kellene építeni, meg láthatóvá tenni azt, aki sokkal többet tud nyújtani, mint a pályatársai körülötte. A tehetségeket tényleg fel kell tudni fedezni, meg kell tudni építeni, meg kell tudni őket tanítani azokra az alapvető dolgokra, hogy miről szól az, hogy felmész a színpadra, menedzsmentkérdések, szerzői jogi kérdések… Egy csomó olyan dologra, amit a Kőbányai Zenei Stúdióban is oktatnak, de limitált férőhellyel, kevés gyerek jut be. Ezt kellene szélesíteni, vagy „társadalmiasítani”, ha úgy tetszik. Rengeteg ilyen feladat van, amit el kell végezni, nem beszélve mondjuk a hangosító- vagy hangmérnökképzésről, a zeneipari munkások utánpótlásának képzéséről. Differenciálódik a szakma, egyre több szoftveres megoldás van, egyre több olyan digitális út van, amikhez még a nagytudású hangmérnököknek is gyakorolniuk kell egy kicsit. Ezeket mind be kell építeni egy ilyen nagy struktúrába, és folyamatosan el kell kezdeni képezni az embereket, karrier-állomásokat kell tudni megjelölni: ha ezt öt évig csinálod és jól csinálod, akkor oda juthatsz el, körülbelül ennyi pénzt kereshetsz vele, ha jól csinálod. Ezeket az életpályamodelleket mind fel kell építeni ahhoz, hogy az egész zenei szcéna mindenestől valamelyest egészségesebb legyen, és ne legyen ennyire kiszolgáltatva például egy ilyen járványügyi helyzetnek.

Szó volt arról, hogy egy új, könnyűzenére épülő rádiós rendszert építenétek ki. Én például a Dankó Rádió példáján látom – azt is néhány éve alapították, és mára az egyik leghallgatottabb rádió lett, nagyon jelentős igényt fedett le. Ha jól olvastam – és ez egy egészen döbbenetes szám – 1,2 millió ember könnyűzene-hallgatási igényei nincsenek lefedve. 

Igen, ez az információ-mennyiség piaci mérésekből, illetve különböző érdekvédelmi meg szakmai szervezetek méréseiből tevődik össze. Igyekeztünk minden tudást felszívni, ami eddig megtermelődött ezen a szcénán belül. Igazából az a nagy probléma, amiről beszéltem, a láthatóvá tétel és az elméleti képzés formálása, alakítása, keretezése. Ma nincs blues-rádió Magyarországon, legalábbis nem tudok róla, hogy országosan lenne. Országos jazzrádió sincs, hogy csak a nagy műfajokat mondjam. Vannak kisebb, lokális rádiók, de azokat nem mindenki éri el, Győrből nem lehet hallgatni, ha csak Budapesten van. Mi egy olyan komplex rendszerben gondolkodtunk, ami egyrészt a szubzsánereket szolgálja ki – nem biztos, hogy én kíváncsi vagyok a progresszív jazzre, a dobosunk például ilyet csinál, ha nem rockzenét játszik velünk; és amikor hallgatom az ő lemezét, nyilván tiszteletből meghallgatom, de nem szeretem. Tehát nem biztos, hogy én napi 24 órában progresszív jazz-zenét szeretnék hallgatni, de biztosan van x számú olyan ember, aki viszont azt szeretné hallgatni, és abban a szubkultúrában él.

Fel kellene építeni a szubzsánerekre egy rádiórendszert,

másrészt pedig a regionálistól az országosig haladva, piramisszerűen kellene mindenféle platformon, nem csak rádión – egy nagy ökoszisztémát létrehozni, aminek csak a vége az, hogy egy nagy országos rádióadóba bekerül. Szóval tényleg megérdemelten kerüljön be oda valaki, végigjárva a ranglétra különböző fokait. Vagy direkt odakerülve, mert annyira zseniálisan csinálja, hogy kiderül, az ő falujában van a 21. századi Jimi Hendrix, csak éppen senki nem tudott róla, mert csak a falu végén gitározott, és hirtelen berobbant – ilyenre is láttunk példát, ez sincs kizárva, de a többség azért mégsem ez. Egy nagy ökoszisztémát gondoltunk el, aminek a tetején egy, két vagy három országos rádiócsatorna van, amelyikből az egyik kifejezetten angol nyelvű. Ez a másik, amit nagyon szeretnénk megmutatni: hogy a közép-európai nemzetek könnyűzenéje egy igazán izgalmas könnyűzene. Mi magunk sem nagyon tudjuk, szóval nem árt, ha magunkat is edukáljuk ebből a szempontból, hogy mi történt a szerbeknél, az ukrán popban vagy a horvátoknál. Én a román gengszterrapet például kifejezetten szeretem, egész egyszerűen sokkal jobb, mint a magyar hasonmásai, de mindegy, ez most nem lóverseny. Tehát egyrészt ezt szeretnénk most egymás között is újra megmutatni, másrészt pedig az angol nyelvű rádióadó ezt az értékkészletet vagy ezt a kincsesbányát tudná megmutatni a nagyvilág számára.

Ez azért egybecseng talán azzal a célkitűzéssel is, hogy a fesztiválokra magyar előadókat kiemelt előadóként kellene meghívni, vagy a fesztiválokon több magyar előadónak lehetőséget biztosítani.

Igen, mindenféle ilyen elképzelés volt az elmúlt években, mindenféle zenei szervezet meg érdekvédelmi szervezet próbálta a saját érdekeit minél jobban képviselni, és összehegeszteni egy zenei stratégiát. Én meg is kaptam a Music Hungary Szövetség tavaly év végén letett stratégiáját utólag, tehát miután beszéltem az elnökséggel. Volt lehetőségem velük találkozni, és utána átküldték. Én már előtte leadtam az én stratégiámat, merthogy nekem június 10-ére le kellett ezt adnom a Nemzeti Kulturális Tanács belső rendje szerint. Gondoltam, hogy annyira nem térhet el, mert azért áttanulmányoztam az elmúlt három évtizedben felhalmozódott szakmai anyagokat, tehát megnéztük, hogy mit akar a szakma, csak nem volt időm lefolytatni ezeket az egyeztetéseket. Tehát ezt részben mindenki megpróbálta összerakni, az én szerepem miniszteri biztosként az, hogy a széttartó érdekeket vagy egymással ellentétes érdekeket próbáljam meg egy nagy egészben integrálni, mert ez csak akkor fog működni. Ezt egy közgyűjteményi igazgató mondta korábban egy közgyűjteményi gyűlésen, és ez szerintem a magyar könnyűzenére is hatványozottan igaz, egy ilyen afrikai közmondás, ami így hangzik: „Ha gyorsan akarsz elérni valahova, akkor menj egyedül, ha biztosan oda akarsz érni, akkor menj többedmagaddal”. Én úgy gondolom, hogy a magyar könnyűzenére ez a második rész nagyon érvényes.

Ha többedmagunkkal együtt tudunk menni, akkor biztosan odaérünk.

Ha gyorsan megyünk, akkor csak egyes előadók fognak beérni – ez engem miniszteri biztosként annyira nem érdekel.

A Válaszon jelent meg a tervezet, és megállapították, hogy egyelőre mindenféle kultúrharcos lendületet nélkülöz. Nyilván majd ahogy előrehalad a tervezet állapota, ezek a kritikus hangok erősödni fognak. Van-e ezeknek bármilyen alapjuk, van-e bármiféle kultúrharcos cél a könnyűzene megreformálásában?

Igazából ugyanazt mondom, mint amikor a kortárs irodalmi életnek megreformálására – vagy ez túlzás, valamelyest a helyrebillentésére teszek kísérletet, vagy írtam előzetes stratégiát. Én tök ugyanazokat mondom, csak lehet, hogy nem annyira élesek. Ez nem minőségi különbség, de

az a jó a könnyűzenészekben, hogy jelentős részük zenélni akar, ideológiailag nincs befeszülve.

Lehet, hogy nem szereti éppen az aktuális kormányt vagy bármelyik kormányt, vagy éppen a politikusokat nem szereti, de az elsődleges célja mégiscsak az, hogy megmutassa vagy zenében elmondja, mit gondol a világról, és nem aktuálpolitikai mocsárba lerángatott szcénáról beszélünk. Az íróknál az a baj, hogy az írók könnyen írnak, és ezért véleményvezérként hamarabb meg tudnak nyilvánulni, meg sokkal több a futóbolond az írók között, mint a zenészek között. Nem kellett retorikailag vagy politikai kommunikációs színtéren ebbe a történetbe beleállni. De egyébként az alapvetésekben ugyanazt mondom, mint az irodalomban: a magyar kultúra attól erős, hogy sokszínű, minden ágazatát integrálni kellene, balost, jobbost, tökmindegy – együtt adják ki a magyar kultúra egészét, és számomra, ez a második tételmondat, ennek a magyar nemzeti kultúrának a megerősítése az elsődleges cél. Ha a könnyűzenét olyan szinten tudjuk reformálni vagy egyáltalán strukturálni, hogy az magyar könnyűzeneként kerek egész, értelmezhető és élhető legyen, kortárs legyen, akkor ez a magyar kulturális identitás erősítését fogja szolgálni.

Ezek ugyanazok a mondatok, amiket az irodalom kapcsán is elmondok, csak az irodalomban sokkal kiélezettebb a szavak versenye, tehát ott kénytelen vagyok sokkal harciasabban tematizálni, hogy egyáltalán eljusson az üzenet azokhoz, akikhez el kell. A könnyűzenében meg nem kell ennyi retorika – ez egy döntéselőkészítő anyag, tehát a döntés után szerettem volna megmutatni, nyilvánossá tenni; de így, hogy kiszivárgott, most már látják azok a szereplők, akik engem Erdős Péter 2-nek neveztek az irodalomban, meg kicsi Aczélnak neveztek, meg Sanzonbizottságról beszéltek, azok most már láthatják, hogy ők alaposan árnyékra vetődnek. Az irodalomban sem ez a cél: már lassan kétéves főigazgatói pályafutásom, kortárs irodalmi döntéshozói szerepem során egyetlenegy tartalmi kérdésben nem döntöttem. Soha nem döntöm el, hogy ki kapjon ösztöndíjat, nem döntöm el, hogy ki miről írjon, mert zenészként és íróként én is kikérném magamnak, ha bárki ebbe bele akarna szólni. Az én feladatom nem az, hogy tartalmi kérdésekben döntsek, az én feladatom az, hogy infrastruktúrát építsek és lehetőségeket biztosítsak.

Nyitófotó: MTI

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Elolvastam. Korrekt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés