„Elszámolással önmagamnak tartozom” – Molnár Gál Péter emlékiratairól

2020. június 5. 8:40
A 2011-ben elhunyt, ellentmondásos megítélésű hazai kritikusdoyen, Molnár Gál Péter Coming outja felettébb érdekfeszítő szöveg: különlegességét az adja, hogy a Kádár-korszakot egyszerre láttatja felülnézetből, a káderdűlőn élő privilegizált újságíró szemszögéből, de oldalról, a homoszexuális szubkultúra és az ügynöklét margójáról is. 

Ha nincs a járvány, talán szenzáció is lehetett volna, de így is nagy figyelem övezi Molnár Gál Péter, a 2011-ben elhunyt befolyásos kritikus Coming out című emlékiratainak megjelenését. A jobb- és baloldali portálokon közzétett cikkek hasonlatosak abban, hogy egyaránt MGP jellemének és tetteinek erkölcsi jellegű értelmezésére teszik a hangsúlyt, és ez nem is meglepő: a Népszabadság rettegett színikritikusának megítélése már a 2004-es ügynökbotránya előtt is kétes volt, vádlói szerint befolyásos pozíciójából

elfogult, gonosz, személyeskedő kritikáival valósággal terrorban tartotta a színházi világot.

S míg kedvenceit – így a vád – elvtelenül felemelte, másokkal nem volt ilyen szívélyes, sőt: elszántan üldözte őket rosszindulatú megjegyzéseivel vagy éppen azzal, hogy konzekvensen hallgatott róluk beszámolóiban.

„Elszámolással önmagamnak tartozom”

MGP egyszerre volt kritikus és hóhér: jellegzetesen pre-posztmodern profilja a német irodalomkritikus-tévésztár Marcel Reich-Ranickiéhez hasonló, aki a bulváros horrormítosz szerint egyetlen jól megválogatott sértéssel képes volt porba dönteni karriereket. Utóbbi meggyilkolásáról Martin Walser írt (feltételezhetően sokak titkos vágyát kifejező) irodalmi fantáziát Egy kritikus halála címmel, s hogy milyen megingathatatlan volt MRR tekintélye, azt leginkább a Walsert ért nemtelen gyanúsítások mutatják: az irodalmi élet minyonjai rögtön rásütötték az antiszemitizmus – Németországban különösen érzékeny – vádját.

Molnár Gál Péter Garas Dezsővel egy könyvbemutatón, ügynökbotránya kirobbanásának napjaiban (MTI-Fotóbank)

 

Egy alak, akinek a halálát mindenki tökéletesen indokoltnak tartja: ez realizmus volna” – ezt a gondolatot járta körül a Walser-mű. Nem nehéz MGP-re vonatkoztatni a mondatot: kétségtelen, hogy a színházi világ jelentős része tökéletesen indokoltnak érezte volna, ha nem is a halálát, de azt, hogy partvonalra vesse őt a szakma. És 2004-ben, amikor Fonyódi Péter kiadta MGP Luzsnyánszky Róbert néven 1963 és 1978 között írt jelentéseit, úgy tűnt, el is érkezett az alkalom.

MGP egyik napról a másikra támadások kereszttüzébe került,

bulvárlapok fogadtak kétfilléres vendettákat ellene, a sajtó sorra hozta az MGP által mostohán kezelt színészek alig leplezetten kárörvendő megnyilatkozásait. A lényeg viszont az volt, hogy az állítólagos „megvesztegethetetlenséget”, amire MGP imidzse épült, s amivel hitelesíteni kívánta évtizedeken át körmölt terrorkritikáit, az ügynökmúltban megmutatkozó jellemgyengeség visszamenőleg is meghazudtolta.

Az ügynek aztán magyarosan lapos kifutása lett: a Népszabadság ugyan néhány évre megvált tőle, 2009-től 2011-es haláláig viszont újra kritikákat írt a lapba. A baloldali értelmiség nemigen volt hajlandó kilökni soraiból MGP-t, az ügynökkérdés általános rendezetlenségére hivatkoztak, de Spiró György például azzal mentegette, hogy jelentéseit „hihetetlen naivitás” lengi be, ügynökként is használni akart a magyar színháznak, üzenni a hatalomnak. (Erről maga MGP magyarázza el a könyvében, hogy nem igaz.)

Érthető tehát a moralizálás kísértése a Coming out kapcsán, főleg úgy, hogy

MGP nem volt hajlandó bocsánatot kérni.

Maga hozta tűzbe vádlóit a botrány kipattanása után a Népszabadságban közzétett blazírt nyilatkozatával: „Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről mondani nem fogok.” Nos, mégis mondott, 2004-ben ugyanis néhány hónap alatt megírta emlékiratait, a már akkor belengetett könyvmegjelenésre viszont csak idén került sor, a Magvető Kiadó Tények és Tanúk-sorozatában. Tépelődésekkel, önostorozással vagy különösebb ön-számonkéréssel ugyanakkor most sem szolgál MGP, s bár ez a cinikus, szenvtelen stílus kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Coming out élvezetes olvasmány, az erkölcsi feloldás esélyét nem kínálja fel az MGP-sztorinak.

MGP nem igyekszik meggyőzni olvasóit – mintha megelégedne annyival, hogy bizonyítsa: az ellenségei által róla festett kép mindenestül igaz. Nárcisztikus, kicsinyes, övön alul vagdalkozó, mások piszkosságait kéjjel kifecsegő, önmagával való szembenézésre képtelen, gyenge, pocsék ember.

S minthogy ennél többet nem is nagyon mondhatunk, ne sokasítsuk tovább a jelzőket.

Aki börtönben tartotta a színházi világot

Az olvasónak az az benyomása, hogy MGP, aki zsidó származású homoszexuálisként, s ehhez még az állambiztonság sötét titkok közt mozgó ügynökeként a kívülállásból kreált magának identitást,

valóságosan örömét lelte kiátkozottságában, a moral insanity szerepében.

A gyűlöletből nyert erőt. Könyve elejére odacsap egy válogatást a többségében támadó hangvételű fórumbejegyzésekből, újságcikkekből, színészi megszólalásokból. Idézi Tábori Nórát, aki egy interjúban elmondta: MGP kifejezetten gyűlölte őt, nem azért, mert rossz színésznőnek tartotta, hanem „egyszerűen csak utált. Olyan volt, mint a legtöbb homoszexuális: ha szeretnek, nagyon szeretnek, ha utálnak, nagyon utálnak, a végletek és szélsőségek emberei. Mindig vérbe mártott tollal írt”. Idézi Bessenyei Ferencet, aki értetlenkedik az MGP körüli felhajtáson: „Akkor kellett volna ezekkel az emberekkel foglalkozni, mikor mindnyájunkat börtönben tartott a rendszer az eszméivel, úgy, ahogy a Molnár Gál a kritikáival.”

Bessenyei Ferenc színházi próbán 1965-ben (MTI-Fotóbank)

 

Később idéz egy kommentet: „MGP egy cinikus, gonosz fráter volt mindig. Szeretni nem lehetett, normális két mondatot beszélni vele nem lehetett (talán ezért is nem jelentett – gondolom – a szerkesztőségről, mert senkivel sem beszélgetett). Előadott. Óriási – manírokkal teli – előadásokat tartott arról, hogy ő mekkora. Figyelni kellett rá. Nem értem: hogyan lehetett valaki úgy besúgó, hogy ő a domináns egyed. Nem a másikat hallgatja, hanem ő dumál?” A kritikus nem igyekszik cáfolni az elmondottakat: ha dohog is az utcán büdös besúgózó, jól öltözött polgárok miatt, annyira azért nem viseli meg, hogy utálják.

Megvető nyugalommal beszéli ki kritikusi szempontjait: „Igyekeztem elkerülni, hogy a rossz helyett azt írjam valakiről, hogy . Kitaláltam, inkább semmit sem írok, vagy csak annyi munkát fektetek bele egy-egy színészről szóló kritikai beszámolóba, amennyit ő fektetett szerepébe.”

Jót írni különben is nehezebb, mint epés mondatot leírni –

állapítja meg, és ebbe nehéz belekötni. 

Sajnálom, hogy spicli voltál. A vérmezőn ezt a bokorban nem gondoltam. Jó volt” – ez már egy e-mailből citálja kajánul. Mottója is lehetne a könyvnek: az ügynöklét praktikus részletei mellett MGP beavat minket a szocialista korszak meleg szubkultúrájának kevéssé ismert viszonyaiba is. A Dohány utcai Vén diófa az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, afféle melegbár avant la lettre, tele „kőműves-buzikkal, homoszexuális szobafestőlegényekkel, főhivatású zsebmetszőkkel, nyugdíjas cukrosbácsikkal” és persze a razziázó rendőrökkel. Tűzlétrán lemászós bohózatjelenet Bukarestben egy buszmegállóban megismert zongoristafiúval és a lakásajtót dühödten verő apjával, erdei légyottok Karlovy Varyban, a Balassagyarmatról Párizsba szakadt Folies Bergère-rendező Michel Gyarmathy sajátos szexuális fétisében megnyilvánuló hazaszeretet, Mensáros László, akitől elszeretett egy kirakatrendező-tanulót.

Kádár, a szoprán

MGP állítja: az állambiztonság szervezte meg, hogy elcsábítsa őt egy kiskorú fiatalember, a vele folytatott aktus miatt börtönnel zsarolták meg. A kritikus inkább a belügynek nyújtott „segítséget” választotta, ezzel pedig 1963-ben megkezdődött kettős élete. A Népszabadság kulturális rovatának újságírójaként

a magyar átlag számára elképzelhetetlen lehetőségek adattak meg neki:

a szerkesztőség széfjéből előhúzott útlevéllel körberepkedte a világot, járta a filmfesztiválokat és a színházi találkozókat, világsztárokkal táncolt és készített interjút.

Marina Vlady és Jancsó Miklós 1969-ben Budapesten (MTI-Fotóbank)

 

Otthon a Hungária (előtte-utána: New York) Kávéház és a Blaha Lujza téri Sajtópalota között ingázott, könyvében emlékezetes anekdotákon és arcvázlatokon keresztül írja le a Kádár-korszak nevetségesen kisszerű, nyílt és hallgatólagos tiltások, megalkuvások közt cselezgető értelmiségi és sajtóvilágát – benne az újságírók Aczél Györgynek küldött tűzoltó-kitüntetésével, a vonalas főszerk-helyettes Rényi elvtárssal, a szerkesztőségben szülinapozó Marina Vladyval, Jancsó Miklós udvartartásával, az egy hétig tartó és Henri Cartier-Bresson francia fotóst is felvonultató szilveszteri bulival a Semmelweis utcában, Kodállyal, akit Kádár János azzal vett le a lábáról, hogy elmondta neki: szopránt énekelt a gyerekkórusában. Közben pedig MGP jellegtelen szolgálati lakásokban számolt be hasonlóképpen jellegtelen tartótisztjeinek értesüléseiről.

[H]a ma ugyanazok között a körülmények között élnénk, és egy szobában két szürke állami közeg megzsarolna homoszexualitásommal, börtönnel kecsegtetve, nem azt felelném, hogy az ügyvédemmel akarok beszélni, hanem azt: hol kell aláírni? Akkor is így tennék, ha egyedül maradnék gyáva féreg” – írja a kritikus 2004-ben.

Elismeri, hogy nem volt hős, a rendszerváltás után lapított, reménykedett abban, hogy Luzsnyányszky Róbert jelentései nem kerülnek napvilágra. Nyeglén megjegyzi, hogy

nagyobb lelkiismereti válságot okozott neki az, hogy a Népszabadságnál dolgozott, mint besúgó-volta.

Ügynöki ténykedésében azt utálta legjobban, amikor ártatlan embereket kellett megneveznie a rendőröknek – „átfogó képnél, hangulatjelentésnél” viszont fölényben volt, hülyének tettethette magát, kedvére locsoghatott, „satírozhatott”, mint mondja. Afféle Švejket játszott, aki szó szerint veszi a rendszer közérdekű hülyeségeit, így például a munkásmozgalmi célokat szolgáló színházat. „Miközben tudtam, hogy kádervillák estjein nem Gyurkovics Mária énekel Ferencsik János kíséretével, nem Fischer Annie zongorál, hanem Zana József lép fel Csala Zsuzsával és Kibédi Ervinnel. Az uralkodó osztály legmagasabb kulturális étvágyát kielégítette a Vidám Színpad műsora.” 

A kádervillák népe a Vidám Színpadot akarta. Csala Zsuzsa és Csákányi László 1983-ban (MTI-Fotóbank)

 

Végső soron azt az érvet hozza fel a maga javára, hogy belül mindig szabad volt, csak azt mondta, amit gondolt, és a Luzsnyánszky szignálta „referádákat” vállalja. MGP nem kelt illúziókat személyével kapcsolatban, készséggel megvallja gyengeségét – de ennek a vallomásnak nincs ereje vagy súlya, inkább olcsó retorikai kibúvó, mintsem fájdalmas önvizsgálat során hozott ítélet.

Kádár-korszak felülről és oldalról

MGP talál a tetteire mentségeket, de nem mentegetőzik, nem fényezi túlzottan önnön szerepét, kényelmesebb számára a történelmi kényszerhelyzetekben könnyűnek találtatott, morálisan ingoványos értelmiségi póza. Őszintesége álságos: flegmán megerősíti a vele kapcsolatos, nem éppen pozitív közvélekedéseket, ezzel pedig

megkerüli azt, hogy szembenézzen kritikusi múltjának alapvető tarthatatlanságával –

azzal, hogy miközben a belügyet a színházi élet apró-cseprő eseményeiről informálta, a pártlap biztosította befolyással és tekintéllyel formált és diktált ízlést.

A legélesebb vád MGP ellen az, hogy része volt Latinovits Zoltán öngyilkosságában: a veszprémi „száműzetése” után újra pesti színpadra lépő színészről lesújtó kritikát írt. Néhány hónap múlva Latinovits vonat elé vetette magát, és bár minden bizonnyal erős túlzás MGP-t hibáztatni a tragédiáért (ahogy a kritikus állítása szerint az sem felel meg a valóságnak, hogy rendszeresen jelentgetett volna Latinovitsról – egy jelentést írt csak a színész vígszínházi konfliktusairól), a vád jól mutatja azért, hogy MGP egy-egy cikkével milyen hatással lehetett emberi sorsokra.

Ilyen hatalmat, ilyen kíméletlenséget, ha valami, csak biztos szakmabeli tudás és többé-kevésbé ép erkölcsi alap igazol: s bár előbbit az ellenségei sem tagadták el MGP-től, utóbbiról az ügynökbotrány bizonyította, hogy hiányzott. Mert azt talán meg lehet érteni, hogy MGP a zsarolás hatására meghajolt a belügynek, azt viszont, hogy ezzel együtt olyan szerepet játszott a színházi életben, amilyet, már kevésbé.

Molnár Gál Péter 2002-es interjúja Madaras Józseffel

Pedig ha valami rokonszenves tud lenni MGP-ben, az a színház és a tágabban vett szórakoztatóipar iránti szerelme, szenvedélye.

Ömlenek belőle az információk, az érdekességek: megtudjuk például, hogy a hatvanas években úgy tűnt, Orson Welles szerepet kaphat egy magyar Mikszáth-adaptációban. Sorra kanyarítja a néhány oldalas, érzékletes színész- és rendezőportrékat, így például a mellékállásban „kuplérosnéként” működő, hatalmas darab Simonyi Magdáét, Viszockijét, a Magyarországra röpke hatvan év után hazalátogató, kalandos életű Rökk Marikáét, az Orfeo Együttes (később Stúdió K) kommunában élő művészeiét – vagy éppen neje, a fiatalon elhunyt Ronyecz Mária arcélét villantja meg.

MGP szenvedélyességét jelzi, hogy a kritikus színházügyben gyakran bele is vész a részletekbe, valószínűtlen, hogy ma már sokakat csigázna fel az 1977-es, Ádám Ottó-féle madáchos Hamlet-rendezés és egy kelet-berlini Hamlet-előadás elemzése vagy Ljubimov moszkvai színházának hányattatásai.

A Coming out ezekkel együtt is felettébb érdekfeszítő szöveg: különlegességét az adja, hogy a Kádár-korszakot egyszerre láttatja felülnézetből, a káderdűlőn élő privilegizált újságíró szemszögéből, de oldalról, a homoszexuális szubkultúra és az ügynöklét margójáról is. 

(Nyitókép: Fortepan)

Összesen 99 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Valódi "európai demokrata" ikon. Ha még élne, Karácsony mellett lehetne kulturális főtanácsadó havi pármillióért.

Mennyire jellemzo erre a gondolkodasmodra ez a mondat: igyekeztem elkerulni, hogy a rossz helyett azt irjam valakirol, hogy jo.
Sokaknak ez az ars poeticaja - hogy sajat magukkal ne kelljen foglalkozniuk, masokat rangsorolnak. Maguk elol, nyomorusagos eletuk elol bujkalnak.

A kommunista baloldal portréjának kezdete.

Ugyan, Puzsi nem egy nagy szám, de ne hasonlítsuk már egy diktatúra kulturális bérgyilkosához.

Ha pár évvel tovább él, most ő tartaná nekünk Geri megbízásából a trianoni megemlékezést.

MGP téved: nem csak magának tartozik elszámolással. Hiszen egyetlen ember sem ember-atom, zárt monász, hanem közösséghez is tartozunk!

Moshe Maya rabbi az izraeli parlamentben leszögezte: a Halakha törvénye szerint a homoszexualitás büntetése: halál.

Forrás: Ze'ev Chafets: Real Torah Judaism, The Jerusalem Report, 1996. január 25, 18.old.

"A Halakha (a zsidó törvény) megszabja, hogy a leszbikust nem kell halállal büntetni, mint a férfi homoszexuálist, sőt még pappal is köthet házasságot. Viszont tettéért fegyelmi büntetés jár: megkorbácsolás."

Forrás: Maurice Lamm: The Jewish Way of Love and Marriage (A szerelem és a házasság zsidó módja), Harper, 1980, 67.old.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés