Az árnyék – Mindennapi metafizika IV.

2020. május 24. 7:05

Győrffy Ákos
Mandiner
„A teremtett világ eredeti arculata érdekelt, ezt az eredeti arculatot pedig csak a többé-kevésbé érintetlen középhegységi erdőkben találtam meg. Az erdőkben, illetve bizonyos könyvekben és zenékben. Erdők, könyvek és zene, ma sincs ez másképp tulajdonképpen.” Győrffy Ákos írása Végh Attila fotója mellé.

Mindennapi metafizika címmel indult el sorozatunk: Végh Attila (vele készült interjúnkat itt olvashatják) fotóihoz Győrffy Ákos ír tűnődéseket.

A sorozat negyedik részét olvashatják.

***

Nagyon rég nem jártam arrafelé, ahol ez fenti kép készült. Évek óta nem jutottam fel a Magas-Börzsönynek ezekbe a régióiba. Biztosan feljutottam volna, ha nagyon akarok. Ezek szerint nem akartam eléggé. Az utóbbi időkben egyre szűkülő körökben járom a Börzsönyt. Valójában nem is igazi Börzsöny-járások ezek, csak a közvetlen környékünk néhány meghitt zugának bejárása. Mintha nem hiányoznának már annyira azok a régi túrák, amikor korán reggel, lehetőleg még napkelte előtt útnak indultam és csak késő este keveredtem haza.

Egy teljes, hosszú nap az erdőkben, olykor több nap is, sátorral, borral, kolbásszal, kenyérrel.

Senki nem tudta, hol vagyok, telefonom nem volt, anyámnak is csak annyit mondtam, majd jövök. Az efféle vándorlások gyakoriak voltak az életemben tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Olyankor mintha tényleg lementem volna a térképről, eltűntem, felszívódtam. Ha bármi történt volna velem, soha meg nem találnak. Vagy csak hetek múltán bukkannak a holttestemre egy vízmosásban, miután a rókák már jókat falatoztak belőlem.

Ezeknek a vándorlásoknak (szándékosan nem túrákat írok) soha nem volt határozott céljuk, nem voltak előre eltervezve. Térkép csak azért volt nálam, hogy ha netán eltévednék, valahogy kitaláljak a vadonból. De a térképet sem sűrűn vettem elő, mert éppen azt szerettem volna, hogy eltévedjek. A legritkább esetben mentem jelzett turistautakon, főleg a régen használt erdészeti utakat, vadcsapásokat választottam, de leginkább semmit, csak toronyiránt neki a hegynek.

Ha megkérdezte volna valaki, mit keresek fent a hegyekben, minek kódorgok ott, nem tudtam volna megmondani. Anyám eleinte még megkérdezte, de aztán belátta, hogy felesleges. De hiába is kérdezte volna. Ma sem tudom, mit kerestem, illetve ha nagyon akarom, valami homályos választ talán képes vagyok adni rá.

A teremtett világ eredeti arculata érdekelt,

ezt az eredeti arculatot pedig csak a többé-kevésbé érintetlen középhegységi erdőkben találtam meg. Az erdőkben, illetve bizonyos könyvekben és zenékben.

Erdők, könyvek és zene, ma sincs ez másképp tulajdonképpen. 

Szóval a Magas-Börzsöny, onnan indultunk, pontosabban a Szabó-kövek környéke, ahol a fenti képet Attila készítette. Attila egy ideje filmet csinál a Börzsönyről, pontosabban „metafizikus természetfilmet”. Ami azt jelenti, hogy nem csupán szépen megkomponált felvételek lesznek benne a borzokról vagy az uráli bagolyról, hanem olyan költői szövegek is, amelyek mindezt egészen más megvilágításba helyezik.

Mit jelent a táj, mit jelent a tájban lenni? Egyáltalán mi az, hogy táj? Mi az, hogy figyelem? Mit jelent feloldódni egy képben, mit jelent elveszíteni önmagunkat a természeti csendben?

Efféle kérdések viszonylag ritkán merülnek fel természetfilmekben. A természetfotós tekintete eggyé válik a költő-filozófus tekintetével, s ez az összetett tekintet olyasmit is képes láttatni, ami egyébként homályban maradna. A film folyamatosan készül, az egyik helyszínre kísértem el Attilát a minap. Ez a helyszín a Magas-Börzsönyben van, azon a környéken, ahol a hiúz is megfordul olykor. Reggel hatkor már fent vagyunk a hegyen, hiúzt persze nem látunk, mert a hiúzt nem lehet csak úgy meglátni. Kevés misztikusabb lény létezik a hiúznál. Úgy van, hogy szinte nincs is, mintha a túlvilágról lépne át ide olykor rövid időre, hogy megmutassa magát. Jön fel a nap a hegygerinc mögül, szarvastehenek vágnak át előttünk, később egy vaddisznót látunk, ahogy a malacaival fut a meredek oldal bükkösében.

Eltelik egy kis idő, mire felfogom, hol vagyok. Van olyan, mondja Attila, hogy amikor feljövök ide, alattam vannak a felhők, a völgyben. S hogy ez olyan, mintha az ember valahol a Kárpátokban lenne. A Magas-Börzsönyben az embernek valóban sokszor lehet olyan érzése, mintha jóval magasabb hegységben járna. Az összefüggő, hatalmas, lakatlan erdők, a meredek oldalak, a völgykatlanok megemelik a tengerszint feletti magasság érzetét. Ahogy körbe nézek, eszembe jutnak a régi vándorutak. Vagy inkább ezeknek az utaknak az érzelmi lenyomata. Hirtelen visszabillenek évtizedekkel korábbra, látom magam előtt azt a szótlan, göndör gyereket, ahogy pipázva ballag fölfelé egy kiszáradt patakmederben. Hátán a régi, mohazöld csehszlovák hátizsák, a hátizsákban kulacs, mandarin, jegyzetfüzet, térkép, lábán az elnyűhetetlennek hitt bakancs, ami tényleg majdnem elnyűhetetlen volt. Húsz évet bírt ki. Fejében furcsa, nehezen értelmezhető csend, olyan csend, mint ami a zeneművek egyes tételei között van, amikor az előző tétel visszhangjai még jelen vannak, de már a következő tétel feszültsége is felbukkan.

Ebben a folyamatos szünetben, ebben az elhaló visszhangban és folytonos várakozásban létezett ez az évtizedekkel ezelőtti valaki, aki voltam és akit most tisztán látok magam előtt. Ez az erdő látott engem akkor is, most is lát. De ahogy akkor, most sem vesz rólam tudomást. Akkoriban még azzal áltattam magam, hogy nyomokat hagyok majd magam után ezen a vidéken, mint Bodor Ádám Sinistra körzetének főhőse, akinek a sítalpnyomai éveken keresztül világítottak a fenyők között.

Azóta megértettem, hogy nem hagyok semmiféle nyomot és jól is van ez így.

Hogy annyi az egész, mint az árnyékom az egyik fa törzsén Attila fotóján. A következő pillanatban már nem lesz ott. A Nem vénnek való vidék című remek filmben van egy jelenet, amikor a seriff bemegy egy elhagyott lakásba és leül a tévé elé, ugyanoda, ahol nem sokkal korábban a gyilkos is ült. A tévé sötét képernyőjén az előbb még a gyilkos tükörképét láttuk, most a seriffét, aki mit sem tud erről.

Legalább néhány illúzióval talán sikerült leszámolnom azóta, gondolom, miközben baktatunk a tüskés szederbokrok között. Mégis olyan érzésem van, mintha sok éves száműzetésből tértem volna haza. Vannak illúziók, amelyek nem tágítanak. Talán azért nem, mert mégsem azok.

Talán mégis létezik olyan szeglete ennek a világnak, ahol most is ugyanúgy baktat fölfelé az a húsz évvel ezelőtti, tagbaszakadt gyerek.

Összesen 71 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A Lét mindenben felragyog, mert abszolút, mert teljes, mert hordozó Alap: tehát a hétköznapi élet minden mozzanata is, nem csak a középhegység gyönyörű látványa, közvetíti. Ettől szép az élet, a gondolkodás, az emberi létezés.

Nagyon igazad van! A felelősség az életünk alakításával szemben egyben felel az Istentől kapott HÍV-atásra!

Ákos! Akkor bizonyára olvastad, a
Vadregényes erdőtáj - a Börzsöny
című remek könyvet Bartha Dénes, Oroszi Sándor szerkesztésében. Végre megint kiadták.

Hiúz nyomot mi is láttunk valahol a Nagy hideg-hegy környékén a hóban. Én fedeztem fel és rögtön tudtam, hogy csak hiúz lehet. Követtem a nyomokat, de hirtelen eltűnt. Nagy élmény volt.
Kedvencem a Börzsöny. Van valaki a családban, aki kint is alszik egy hálózsákban, vagy sátorban. Farkasokat is hall, de nem fél tőlük, mert nem bántanak.

Az ordás részt is bemásolhattad volna. Nagyon szeretem az ordát.
Akácvirág enni?

Én megyek. Onnan jöttem. A Börzsönyből.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés