Rendszerváltás 30

Nagytakarítást ígértünk, de portörlés sem lett – Kiss Gy. Csaba a rendszerváltásról a Mandinernek

2020. május 12. 12:55
„Tudtam, hogy nálunk mélyek a kádárizmus gyökerei” – idézi fel 1987-es benyomásait a Kádár-rendszer szilárdságáról az MDF-alapító irodalomtörténész. Lakitelek egyik szervezőjeként sokat várt a politikai átmenettől, de hamar kiszállt, miután nem tudta befolyásolni pártja pályáját, és az MDF vezette kormány döntései is felháborították. Miért nem jött létre a lengyel Szolidaritáshoz hasonló mozgalom? Miért nem bízott Pozsgay Imrében? És miért idegenkedett Antall Józseftől? Kiss Gy. Csabát a rendszerváltás 30. évfordulóján az ellenzék hőskorszakáról, a népi-urbánus vita „kellemetlen mítoszáról” és az Antall-kormány politikai ballépéseiről kérdeztük. Nagyinterjúnk.

Kiss Gy. Csaba (1945) Széchenyi-díjas irodalomtörténész, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora. Az ELTE Bölcsészkarán magyar–német szakon szerzett diplomát 1968-ban. A ’70-es második felében a Nagyvilág irodalmi folyóirat rovatvezetője, a ’80-as évek első felében az MTA Irodalomtudományi Intézet tudományos munkatársa, később a Hitel munkatársa volt. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója; 1988 és 1989 között az ideiglenes elnökség, 1990 júniusa és decembere között az elnökség, 1993-ig – a pártból való kilépéséig – pedig a választmány tagja volt.

***

Milyenek voltak azok a hőskorszakbeli megbeszélések Für Lajos pesti lakásán, nagymarosi nyaralójában?

A hőskorszak jóval korábban kezdődött: az irodalmi „köztes nyilvánosságban”, a cenzurális határokat kerülgető folyóiratokban (Tiszatáj, Mozgó Világ, Alföld), értelmiségi körökben, majd 1985-ben a Bethlen Gábor Alapítvány állami engedélyezésével. Általában Für Lajos és Bíró Zoltán lakásán találkoztunk Budapesten. Nos, ama legfontosabb megbeszélésre Nagymaroson 1987. szeptember 5-én, szombaton került sor. Formálisan az alapítvány titkárságának volt az ülése, Nagy Gáspár titkártól kaptuk rá a meghívó levelet.

A lakiteleki találkozóról egyeztettek ezen a megbeszélésen, döntöttek a mozgalom létrehozásáról és nevéről. Visszaemlékezések szerint az MDF névben a Fórum szó ötlete az ön fejéből pattant ki.

Igen, akkor döntöttünk a találkozóról. Magyar szokás szerint a névről tartott a legtovább a vita. A fórum szó – római emlék nyomán – valóban az én javaslatom volt.

Egy órán keresztül röpködtek az ötletek: társaság, tömörülés, kör, szövetség..., stb. A fórum szó semleges volt és újszerű.

A csehek is használták ‘89-ben, és a kelet-németek is.

Ezek szerint a „Magyar” és a „Demokrata” szavakban egyetértés volt, az evidencia volt...

Erről nem volt vita. Haza és szabadság – a két fő érték.

Bíró Zoltán, Für Lajos és Kiss Gy. Csaba MDF-alapítók sajtótájékoztatója 2005-ben a Pilvax kávéházban


Pártból akkor csak egy lehetett, egyesületet alapítani jogilag nehéz volt, egy mozgalmat azonban a hatalom nehezen tudott betiltani. Hogyan született meg az ötlet a lakiteleki találkozóra?

Amikor 1987 elején lehetetlenné tette a hatalom az Írószövetség új vezetésének működését, egyre többször fölvetődött baráti körökben, hogy meg kellene vitatni a hozzánk hasonló gondolkodású értelmiségiekkel, mit lehetne tenni. Nem konspiratív szervezkedésben, hanem az adott keretek között, olyan további független köröket létrehozva, mint amilyen az Alapítvány volt. Körülötte kezdett egy hálózat formálódni.

Mindez abból az elvből kiindulva, hogy ami nincs tiltva, az szabad.

Sokfelé működtek már hasonló csoportok, és nemcsak a fővárosban (egyetemi klubok, múzeumbarát egyesületek, Tokaji Írótábor..., stb.), a legalitás és tiltás határának egyre szélesebb mezején. A határon túli (főleg erdélyi) magyarság aggasztó helyzete, a nemzeti kérdés és a szabadságjogok voltak a közös nevező sokak számára. Lassan szinte mozgalom alakult ki fiatalok csoportjaiból, akik gyógyszereket és könyveket vittek Erdélybe. Ami pedig a tervezett lakiteleki találkozót illeti, eleinte kisebb létszámról, 30-40 főről volt szó.

1985-ben már volt egy legendás ellenzéki találkozó: Monor. Akkor még működött az „ellenzéki népfront” – ahogy a főszervező Donáth Ferenc fogalmazott –: a népi és az urbánus szárny leült egy asztalhoz; Csurka, Csoóri, Bauer és Kis János voltak az előadók. Lakiteleken azonban már szinte kizárólag a népi vonal volt jelen. Hol bomlott meg az ellenzéki egység?

Hát igen, úgy látszik, a kommunista hatalomtól származó narratíva máig meghatározó. Az ő érdekük volt kétféle, ún. „nacionalista” és „polgári radikális” ellenzékről beszélni. Így volt olvasható az MSZMP állásfoglalásaiban. Egyáltalán, nem könnyű megmondani, ki és miért számított akkor ellenzékinek. Az említett kettősséget én nem tudtam soha elfogadni.

Ellenzéki egység? Magam inkább széles hullámzást éreztem, a mozdulni kezdő civil társadalmat Magyarországon.

Sokan látják úgy pedig, hogy az aczéli kultúrpolitika vagy akár a titkosszolgálat célja volt az, hogy az ellenzéket megossza, egymás ellen fordítsa. De akkor az ellenzék kezdeti összetartása, illetve a népi-urbánus vita mítosz vagy valóság?

A népi-urbánus vita a két világháború közötti korszakhoz tartozik. Fölelevenítése 1945 után része volt a kommunista manipulációnak a kulturális életben. Kellemetlen mítosz. Az ország nagy részében azt sem tudták, mi fán terem. Kérdés: kinek van rá szüksége? Magyar demokratáknak semmiképpen. És visszatérve az előző kérdéshez: honnan veszi, szerkesztő úr, hogy Lakiteleken szinte kizárólag az ún. „népi vonal” (ha egyáltalán létezett ilyen) volt jelen? Ha megnézzük a jelenlévők listáját, talán nem is volt olyan párt ‘89-ben, amelynek ne lett volna ott tagja. Csak néhány nevet mondanék: Áder János, Bozóki András, Gombár Csaba, Hirschler Richárd, Vargha János, Vásárhelyi Judit, Závada Pál. Konrád Györgyöt nem is említem.

Bíró Zoltán mondta el nekünk egy korábbi interjúban, hogy a demokratikus ellenzék kemény magját (Haraszti Miklóst és társait) nem hívták meg. Bihari Mihály emlékezése szerint pedig mivel Lakitelek vitaanyaga nem a Beszélő-féle Társadalmi szerződés lett, a demokratikus ellenzék kihátrált, csak jelképesen (Konrád György) jelent meg.

Pozsgay Imre föltétele volt, hogy a Beszélő négy szerkesztőjét és Rácz Sándort ne hívjuk meg

– ezt Bíró Zoltán közvetítette: azt mondta, különben nem tud eljönni. Arról pedig nem volt szó, hogy a Társadalmi szerződés vitaanyag legyen Lakiteleken.



Kiss Gy. Csaba


Vannak, akik szerint a törésvonalak nem is itt húzódtak, hanem ellenzéken és párton belül: eleve összetartoztak a népiek, legyenek a párton belül (Pozsgay és köre) vagy kívül (Csoóri és társai), míg Aczél és az urbánus ellenzék is egy szociokulturális közegből jött.

Továbbra sem fogadom el ezt a dichotómiát. Abban bíztam a ‘80-as évek közepén, hogy létrejön a lengyel Szolidaritáshoz hasonló sokszínű mozgalom mindazok részvételével, akik hajlandóak részt venni a puha diktatúra lebontásában. Ilyen „népfront” létrehozására nem volt idő. Magyarország abban különbözött a „tábor” többi országától, hogy az uralkodó elit egy része is belátta, hogy változásra van szükség, ezért

‘88 végétől a túlélésre gondolva lóhalálában hozzáláttak a reformokhoz (például társasági törvény, alkotmány-módosítás).

Máig kissé titok számomra Pozsgay Imre személye. 1989 elejére már világos volt, hogy messze az MDF a legerősebb ellenzéki mozgalom. Megmozdultak akkor a történelmi pártok. A szerényebb támogatottságú SZDSZ-től főként az különböztetett meg bennünket, hogy ők radikálisabb hangnemet használtak, gyorsabb átmenetet terveztek, mi pedig óvatosan akartunk haladni. Egy XIX. századi példával élve egyszer kissé túlzó hasonlattal úgy fogalmaztam: mi volnánk a Felirati, ők meg a Határozati Párt.

Pozsgay titok volt ön számára – ezt mondta. A lakiteleki megjelenésére vagy a későbbi köztársasági elnökjelölti fiaskóra gondol?

Pozsgayt a kommunista nomenklatúra részének tartottam. Nem volt bennem iránta föltétlen bizalom.Eleinte nem volt arról szó, hogy a tervezett baráti eszmecserére meghívjuk. Titok volt annyiban, hogy elképzelni se tudtam, mi megy végbe benne. Visszatekintve úgy hiszem, ‘88-89-ben megjárta saját damaszkuszi útját.

Ahogy előbb már szóba került, a lakiteleki találkozó idején, 1987-ben már több reformjavaslat közkézen forgott: Fordulat és reform (Pénzügykutató reformközgazdászai, 1986), Reform és demokrácia (Bihari Mihály, 1987), Társadalmi szerződés (Beszélő szerkesztői, 1987). Ezek egymással is versengő víziók voltak. Ön melyiket érezte magához legközelebb?

A közgazdasághoz nem értek sajnos, nehéz volt elképzelni a gazdasági átalakulás mikéntjét a csőd felé haladva, mértéktelenül eladósodva.

Bihari Mihály elképzelése állt hozzám a legközelebb, ő valamiképp „alkotmányos monarchiát” kívánt az „abszolút" helyett.

Az átmenet lehetőségét láttam ebben. Nem értettem egyet viszont az általa hangsúlyozott „demokratikus szocializmus” kategóriával. A II. Lakiteleki Találkozón ‘88 szeptemberében össze is vitatkoztunk arról, hogy benne legyen-e a szocializmus szó az alapítólevélben. Sajnáltam, hogy miután e kérdésben őt leszavaztuk, vette a kalapot.


A II. Lakiteleki találkozó az MDF mintegy 370 képviselőjével 1988. szeptember 3-án

 
A Társadalmi Szerződés kimondta: „Kádárnak mennie kell”. Mennyire látta szilárdnak ‘87-ben a Kádár-rezsimet? Milyen esélyt látott a demokratizálódásra?

1987 első felében viszonylag szilárdnak láttam a rendszert, főleg pedig számottevőnek a társadalmi támogatottságát. Reményt jelentett ugyanakkor Gorbacsov, és az is, hogy Lengyelországban a hatalomnak évek óta nem sikerült fölszámolnia a földalatti ellenzéket. Jártam eleget az országban,

tudtam, hogy nálunk mélyek a kádárizmus gyökerei, az egyre nehezebbé váló gazdasági helyzet ellenére is.

Meghatározó jelentőséget tulajdonítottam tehát a nemzetközi körülményeknek.

1986 végén az Írószövetség közgyűlésén élesen megjelent a rendszer kritikája. 56-os utalásai miatt fél évre betiltották a Tiszatáj című folyóiratot, irodalomtörténészként ön olvasta fel az MSZPM KB-nak írt levelet, amelyet 114-en írtak alá. Hogyan reagált a hatalom a bírálatokra?

Valóban én olvastam föl a tiltakozó levelet az Írószövetség egyik tagjaként. Az aláírásgyűjtést Bíró Zoltán és Nagy Gáspár szervezte. Igazán „népfrontos” volt a listánk. Nagy veresége volt a hatalomnak, személyesen Berecz „elvtársnak”, hogy az új választmányba beválasztottuk az íróellenzék fő képviselőit. Emlékszem, amikor fölolvasták az eredményt, ott ültek a párt képviselői savanyú ábrázattal, Köpeczi Bélától kezdve Pál Lénárdon át Lendvai Ildikóig. Utána persze hírzárlat következett a sajtóban, és hónapokig próbálták ellehetetleníteni az Írószövetség tevékenységét, két tucatnyi, rendszerhez hű író ki is lépett a szövetségből, de a többség – a párttagok szintén – maradt.



1987. szeptember 27., Lakitelek: megalakult az MDF – ön volt az egyik szervező. Három évtized távlatából milyen történelmi súlya volt ennek a találkozónak a rendszerváltás eseménysorában?

Hetedmagammal a meghívó levél egyik aláírója voltam. Mérföldkő volt mindenképpen ez a nap. Már maga a tény, hogy sikerült megtartani a találkozót 185 résztvevővel. Különösen az volt fontos nekünk, hogy országos jellegűvé váljon ez a mozgalom.

Izgultam előtte, nehogy félrecsússzon valami, ne legyen provokáció.

Kitűnő volt a szervezés, Lezsák Sándornak és csapatának köszönhetően. Minden részlet pontosan megtervezve és kivitelezve. Akár 1980 nyarán – persze nagyobb méretekben – a gdanski hajógyárban.  

1989-re pártba szerveződtek az ellenzéki mozgalmak, az MDF is párt lett. 1989. márciusában Bíró Zoltán lett az MDF ügyvezető elnöke, októberben pedig Antall József az első elnöke. Támogatta Bírót?

Támogattam Bíró Zoltánt és Antall Józsefet is. Azért nem árt aláhúzni, hogy Bíró Zoltán nélkül Antall József nem lett volna miniszterelnök, ahogy nem lett volna Csoóri Sándor nélkül az MDF elnöke sem.


Kiss Gy. Csaba ismerteti az elnökség választásának eredményét az MDF Országos Gyűlésén 1989. március 12-én Bíró Zoltán és Csengey Dénes társaságában


Bíró Zoltán visszalépett, mert nem akarta, hogy volt MSZMP-tagságát kihasználják majd a kampányban az MDF ellen. Csoóri Sándor pedig Antall ajánlója volt. Visszaélt volna Antall a bizalommal?

A kerekasztal-tárgyalásokkal nőtt meg Antall József súlya, ezt pontosan érezte Bíró Zoltán, és azt is, hogy ezt az elnökség és a választmány szintén így érzékeli. Egykori párttagsága is zavarta; logikusnak látszott, hogy nem vállalta az elnökjelöltséget. Egyszerűsítve elmondható: Csoóri Sándor javasolta újra és újra Antall József személyét, elsősorban tehát neki köszönhette, hogy az MDF első embere lett.

A paktum miatt azonban Csoóri végtelenül csalódott benne.

Átállította a vágányokat Antall József a pártban: kereszténydemokrata-konzervatív pártot csinált egy több platformos, népi mozgalomból – ez volt a baja vele?

Antall József kétségkívül kiemelkedett az ellenzéki politikai mezőnyből. Végig azt képviselte, hogy az MDF-ben együtt van három irányzat (kereszténydemokrata, liberális és ún. harmadik utas). Való igaz, jobbközép néppártnak tekintette az MDF-et a nyugat-európai politikai mezőnek megfelelően. Nem állította át a vágányokat szerintem, de mamelukjaival fokozatosan kialakított egy központosított irányítást. Azokban bízott meg, akiket „osztályfőnökként” (volt egy tanári előélete) tudott befolyása alatt tartani.

Tehát az volt a baja vele, hogy az MDF eredeti szellemiségét, szervezetét változtatta meg?

Antall valójában csak fölületesen ismerte tagságunkat. Az eredeti szellemiséget nem tudta megváltoztatni. Két dolog nem tetszett nála: a tőlem idegen habitusa – szüntelenül várta, hogy fölnézzenek rá –, és az őt körülvevő kamarilla.



Antall József, Jeszenszky Géza és Kiss Gy. Csaba várják 1990. március 25-én, az első szabad választások első fordulójának éjszakáján az eredményeket


Az MDF megnyerte az első szabad választást 1990-ben, és szövetségeseivel éppen 30 évvel ezelőtt kormányt alakított. Milyen légkör volt a pártban a választási győzelem és kormányalakítás közötti mézeshetekben?

Szóvivőként dolgoztam végig a kampányidőszakban. Sok energiát kivett az emberből az a néhány hét. Őszinte örömöt éreztem, hogy mi nyertük meg a negyven év utáni első demokratikus választásokat. De mézeshetek helyett inkább csak mézes napokról volt szó. Üröm lett az örömben a pártelnök paktuma.

Ez a kiábrándulás közrejátszott, hogy nem lett országgyűlési képviselő ‘90-ben?

Az év tavaszán hihetetlenül ellenszenves volt nekem a tülekedés a képviselőjelölti helyekért. Rajta lehettem volna befutó helyen az országos listán. De

visszataszító volt a hirtelen ellenzéki meggyőződésűvé lett emberek harsány magamutogatása.

Ezért nemet mondtam. Talán tudatom alján volt bennem némi kétség is, hogy képviselőként búcsút kellene vennem az értelmiségi létformától.

Az MDF-SZDSZ paktum vízválasztó volt – ahogy említette is. Antall 1990 áprilisában a kormányozhatóság érdekében kötött egyezséget az SZDSZ-szel. Ön sokszor elmondta már, mennyire tragikusnak találta ezt a lépést. Vannak, akik szerint ez szükségszerű volt. Ön miért nem tudott efölött napirendre térni?

Nem tudtam elfogadni a paktumot, mert az MDF választott testületeinek (elnökség, választmány) és a parlamenti képviselőcsoportnak csak rábólintania lehetett. Nem volt tiszta ügy. Antall József  kijelentette, hogy ha nem fogadják el, nem vállalja a miniszterelnökséget. Fait accompli. Nagy morális csalódás volt nekem a paktum. A megújult, demokratikus Magyarország egyik első politikai lépése – ahogy valamelyik nyugati újság írta – egy balkáni húzás lett. Azután meg csodálkoztak némelyek az MDF-ben, hogy a média a kormány ellen van. De hát a paktumban lemondtunk róla. Az állami tömegtájékoztatás (tévé, rádió) vezetőinek kinevezéséhez a miniszterelnök és a köztársasági elnök konszenzusára volt szükség.



Mit tart ön az Antall-kormány legnagyobb hibáinak?

Nagytakarítást ígértünk a kampányban, és portörlésre sem került sor. Nem tudta hitelesen bebizonyítani a kormány a magyar közvéleménynek, hogy a kommunista rendszer 1990 tavaszára a gazdasági csőd szélére vitte az országot, vagyis a nehéz helyzetet nem nekünk köszönhetik. Nem csak a kormányt illeti a bírálat a kezdeti szakaszért.

Nagy mulasztás volt, hogy az új, szabad parlament jelképesen sem búcsúzott el az embertelen totalitárius rendszertől.

Miért idegenedett el gyorsan a pártpolitikától, hogy végül 1993-ban még az MDF-ből is kilépett?

Nem kis meglepetésemre – a paktumot ugyanis kissé megbíráltam a Magyar Nemzetben – 1990 júniusában beválasztottak az MDF elnökségébe, majd az elnökség titkos szavazása eredményeképpen az öt alelnök egyike lettem. Biztos voltam benne, főleg a helyhatósági választások után, hogy el fogjuk veszíteni a következő parlamenti választásokat. Úgy gondoltam, meg kell tenni mindent azért, hogy a lehető legkisebb legyen ez a vereség. Hiába volt érezhető a tagság növekvő elégedetlensége, és hiába papoltam erről az elnökségben, nem kívántak meghallgatni. Tehetetlennek éreztem magamat. December 16-án visszavontam jelöltségemet az újraválasztandó elnökségbe. Ezzel fejeződött be politikai tevékenységem.

Poltikán innen és túl, régóta a közép-európai történelmet tanulmányozza és tanítja. Trianon 100. évfordulója van. Meghaladható a trauma?

Csak ha előre nézünk. És ha végre tankönyveinkben megfelelő hely jut a határainkon túli magyarok története számára.

Sajnos a kiabálásban jobbak vagyunk, mint a cselekvésben.

Mit tudhat ma egy nyolc osztályt végzett magyar az ott élőkről?



Kiss Gy. Csaba háromrészes visszaemlékezésének első kötete


Milyen fázisban tart többrészes memoárja, a Harminc év után megírásában?

Két kötet már megjelent belőle a Nap Kiadónál: az első (1987 története) 2017-ben, a második (1988-1989) 2019-ben. A harmadik részt (1989-1990) most írom, a nyáron remélhetőleg befejezem.

Az MDF „alapító atyái” közül már csak hárman élnek: Bíró Zoltán, Lezsák Sándor és ön. Egy történelmi kor tanúi. Teher és/vagy tisztesség?

Minden kor történelmi, való igaz, ritkán érhet meg életében az ember ekkora változásokat. 1978-ig elméletben sem tudtam elképzelni, hogy egyszer vége lesz a kommunista rendszernek. Attól kezdve – főleg lengyel hatásra – úgy gondoltam, kitelik ennek is az ideje; a történelem nem áll meg, ha én talán a végét nem is érem meg. Megértem. Teher vagy tisztesség? Kötelesség. A tanúságtétel kötelessége az utánunk következők előtt.

Azt gondolom, az MDF örökségével nincs mit szégyenkeznünk.

Mindig jó érzés fog el, ha régi harcostársakkal találkozom bárhol az országban. Komoly szellemi energiát sikerült mozgósítanunk 1987 és 1990 között. Kár, hogy nem tudtunk vele mindig jól élni.


Fotó: Kiss Gy. Csaba, Ficsor Márton, MTI

Összesen 98 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Inkább kiegyezés történt, mint rendszerváltás. Minden következményével együtt.

Válaszok:
Berecskereki | 2020. május 12. 14:09

Kiss Gy. Csaba elmondása közelebb áll a valósághoz, mint a korábbi riportok alanyai által elmondottak. De! Még messze nem teljes.
A záró mondta, mely szerint: ,,Kár, hogy nem tudtunk vele mindig jól élni.,, kibontva sok mindenre adhatna magyarázatot. Ehhez azonban azokra is szükség lenne akik már elhunytak. Legfőképpen Csengey Dénesre.

Kiss Gy. Csaba korrekt személynek tartottam és ma is annak tartom. Nem olvastam még a megjelent két kötetes könyvét. Ha a harmadik kötet is megjelenik el fogom olvasni. Remélem azután sem fogok benne csalódni.

,,Inkább kiegyezés történt, mint rendszerváltás. ,,

Kiegyezés?
Ki egyezett ki kivel?
A választókkal senki. Akkor mégis kivel?

A Kádár-rendszer mindenképpen összeomlott volna. Az ami történt az MSZP-nél már 1986 óta folyamatosan készülőben volt. Nem szabadott volna egyességet kötni. Egyetlen megállapodás lehetett volna, hogy 1990-ben választás lesz és két évere lesz ideiglenes kormány. Ezzel együtt alkotmányozó testületet kellett volna választani, akinek feladata lett volna az új Alkotmány elkészítése a második év végére. Ezt népszavazáson megerősítve indulhatott volna a következő választás.
Mivel ez elmaradt és mindent a választók feje felett csináltak, az eredménye ezért felemásra sikeredett.
Ez történik, amikor egyes személyeknek fontosabb a hatalom megszerzése, mint az ország, a nép sorsa.

Válaszok:
Senye Péter | 2020. május 12. 14:34

'Ki egyezett ki kivel?'
Feltételezések vannak.
https://hu.wikipedia.org/wiki/..

Válaszok:
Berecskereki | 2020. május 12. 14:44

Szerintem meg ennél sokkal prózaibb.
A tapasztalatom szerint a változást jól előkészítve az MSZP vezetése vezényelte le. Az sem véletlen, hogy Antall József volt az MDF fő tárgyalója.
Ennyi. A többit lehet találgatni.

Válaszok:
Kvasztics Fedor | 2020. május 12. 15:14

'88 végétől a túlélésre gondolva lóhalálában hozzáláttak a reformokhoz (például társasági törvény, alkotmány-módosítás)."
Szép hogy a riportalanynak gondolatolvasói képessége is van.
............

Mit válaszol erre Békessy László

,,Az átalakulási törvényt, a társasági törvényt és az úgynevezett spontán vagy gyorsított privatizációról szóló törvényt a Németh-kormány fogadtatta el, az első privatizációs intézményt, az ÁVÜ-t is mi állítottuk fel. Ezekben persze nem szerepelt kárpótlás, nem volt a javak egy részének természetbeni visszaadása, nem volt politikai szempontok alapján történő reprivatizáció, és nem volt hozzánk közel álló, minket szerető vagy minket támogató úgynevezett középrétegek kedvezményes tulajdonhoz juttatásának programja, de volt helyette egy üzleti alapon tervezett és végrehajtandó privatizáció.,,
http://beszelo.c3.hu/cikkek/%E..

Mindez csak nagyobb részben igaz, mivel a jó elvtársak, akik jó időben jó helyen voltak ugyancsak részesedtek belőle. Ő és felesége is ezek közé tartozik

A rendszerváltás alapja a nagyhatalmak engedélye, egymás közötti megegyezése volt. Aztán fél év alatt futószalagon lezavarták az összes szocialista országban. Mi meg nyeretlen kétévesként örültünk valaminek, amiről csak hosszú évek, évtizedek múltán tudtuk meg, mi is valójában.

Együttműködési megállapodást kötött az újonnan megalakult Magyar-Kínai Új Bevándorlók Befektetését Erősítő Szövetség (MBKSZ) és a Magyar Nemzeti Hungarikumok és Értékek Szövetsége (MNHSZ) egyebek között a kínaiak magyarországi befektetéseinek ösztönzésére - jelentették be a szervezetek képviselői sajtótájékoztatón csütörtökön Budapesten.

A megállapodást Pesti Imre, a Fidesz közép-magyarországi regionális pártigazgatója, az MNHSZ elnöke és Hu Bifeng, az MBKSZ elnöke írta alá.

Hu Bifeng beszédében kiemelte: a szövetség célja, hogy a megállapodással a Magyarországra érkező új kínai bevándorlóknak minél több lehetőséget biztosítsanak, így a két ország között még erősebb kapcsolat alakuljon ki. A legfontosabbnak nevezte, hogy a letelepedési államkötvényt vásárolt kínai állampolgárok, befektetők számára olyan platformot biztosítsanak, amely átfogóan érinti a kultúra, a gazdaság és kereskedelem területeit.

Pesti Imre, az MNHSZ elnöke elmondta, hogy a magyar állam keleti nyitás külgazdasági és külpolitikai stratégiájának fontos pillére a kínai-magyar együttműködés. A kínai gazdaságpolitika is intenzíven elindult Európa felé, Kína Magyarország számára az Európai Unió után az egyik legfontosabb külkereskedelmi partner - emelte ki.

A Kínával szembeni magyar külkereskedelmi deficitet sikerült lefaragni az elmúlt években, így jelenleg 700 milliárd forint - ismertette. Az államkötvényt vásárolt kínaiak döntését megalapozottnak és jónak nevezte. Magyarország olyan ország, amely örömmel fogadja a Kínából érkezőket, támogatja a külföldi befektetéseket, nyitott Ázsia felé - jelentette ki. Szabó István, a Pest Megyei Közgyűlés elnöke szerint a szövetség az eddig is végzett munka keretét adja, megteremti a bizalmi hidat ahhoz, hogy az ide érkező befektetők, bevándorlók megtalálják a helyüket az országban. A beruházások segítése, a településfejlesztés Pest megye feladata.

Az eseményen kiosztott tájékoztató anyag szerint a felek céljai között szerepel, hogy a kínai befektetésekkel magyar munkahelyeket hozzanak létre, és a hungarikumok bevezetését és értékesítését segítsék a kínai piacon. Együttműködnek a kínai befektetők érdekkörének megfelelően konferenciák, projektbemutatók, előadások, partnertalálkozók szervezésében és a befektetések megvalósításához teljes körű háttértámogatást nyújtanak.

Nem nagyon értem a 'paktum' miatti nem szűnő felháborodást.

Ez alighanem egy kerekasztal-tárgyalási hiba volt, talán elsősorban Antall és Szabad György hibája, mert nem vették észre és nem módosíttatták előre Németh Miklósékkal azokat a kétharmados törvényeket. (Lehet, hogy Tölgyessyék, az SZDSZ-esek sem vették észre vagy csak sumákoltak?) Mindenesetre úgy nem lehetett kormányozni, viszont az SZDSZ alkupozícióban volt. Ha nem Antall, hanem Kiss tárgyal velük, akkor se engedtek volna a médiapozícióikból. Antall azt hitte, ha a barátját, Göncz Árpádot teteti az SZDSZ-ből köztársasági elnöki pozícióba, vele meg fog tudni egyezni a média vezetőiről.

Egyébként meg is tudott, csak azzal nem számolt, hogy a média tele van az SZDSZ védőszárnyai alá menekült volt állampárti újságírókkal - és ez hatalmas politikai erőt jelentett. Az MDF antalli szárnyának egyáltalán nem voltak olyan újságírókáderei, akikkel fel lehetett volna váltani a régi gárdát. Akik voltak, azok is jobbára Csurka hatása alatt álltak.

Ez a 'tetszettek volna forradalmat csinálni' helyzet nem csak a médiára volt jellemző, hanem az államhivatali állományra és a gazdasági elitre is. A rendszerváltozás során alternatív elit csak a politikában létezett, szakmai területeken nem. (A lengyeleknél és a cseheknél ez nem így volt, mert ott a rendszerváltozás előtt volt 'forradalom', illetve a 68-s tisztogatás bemerevítette az uralkodó elitet.) Márpedig a helyzetben lévő szakmai elit nagyobb része érzelmileg és szellemileg a reformkommunistákhoz vagy az SZDSZ-hez húzott. Antall kormányzását sok szempontból joggal lehet kritizálni, de a helyzete a zsákban futókéhoz hasonlított. Ráadásul Antall 58 éves korában lett miniszterelnök (politikai gyakorlat és gazdasági ismeretek nélkül, szükségszerűen ideákkal és illúziókkal) és már öreges volt. Nem volt képes arra, hogy világosan megértesse az emberekkel, milyen az ország gazdasági helyzete és mire számíthatnak. Ha nem betegszik és nem hal meg, talán így is jobb politikai kondíciókkal került volna ki a magyar jobboldal a 94-es választásokból.

"Rogán, Semjén, Német, Szijjártó, Orbán."
Biztos, hogy nem portörlők, akikkel a komcsi fajtátok feltörölték anno a magyarok padlóját.
Bár,... Három hete javasoltam, itt a Mandineren: Szíjjártó rendelné már be a szemétkedő országok nagyköveteit, és nem tette meg.
Három hetet késett, úgyhogy nekik is van még hová fejlődni, nehezen ismerik fel, amikor a Soros-latrok és -prostik az EU-ban, meg itt Pesten hibáznak és ott a ziccer, ilyenkor hiányzik a gyilkos ösztön...

Kis hülye, nem ezek a mérvadók, indifferens, voltál párttag, vagy nem.
A lényeg: szegényebb lesz az ország a tetteidtől, vagy gazdagabb.
Magyarul: romhalmaz, államcsőd, vagy Várbazár, Budai Vár..

Német kettő is van, szerintem egyikkel sincs baj.

Semjén nem a kedvencem, Rogán nagyon nem, de főleg a válása miatt, viszont annyira eredményes V. kerületi polgi volt, h. azóta is maradt Belváros a Fideszé.

Szíjjártó, Orbán, velük egy kicsit több, mint a fél ország elégedett. Azért az nem semmi.

Kiss GY. Csaba mindig is egy végtelenül szimpatikus ember volt, ráadásul neki köszönhetünk, igencsak áttételes módon egy Krynica-Zdrój-i húsvétolást, kinn volt konferencián, írt róla, gondolom, a Nemzetben, olvastuk, kimentünk megnézni. Érdemes volt.

Ez nyilván igaz, hogy meg lehetett volna találni egy értékrendjéhez hű, ezért plafonba ütköző szakmai réteget, amellyel le lehetett volna cserélni a régiek egy részét (bár a sajátos magyar viszonyok között a formális lojalitás kifejezésével az osztályellenség leszármazottai is magasra juthattak, ha igazán tehetségesek voltak). Ám ha ők nem jelentek meg az új politikai elit részeként, akkor nem sok esély volt rájuk találni. Egy addigi szakmai életét üzemben vagy vidéki hivatalban töltő 35-50 éves ember nem jelentkezett volna minisztériumi osztályvezetői állásra, hiába lett volna hozzá képessége, mert hiányzott hozzá az előélete. A lengyeleknél azért volt alternatív elit, mert a szakmai területeken nem pártbizalmi állásban dolgozók nagy része is az ellenzéki mozgalommal szimpatizált vagy a tagja volt. Rendelkeztek szakmai előélettel és helyismerettel, elég volt a fölöttük lévőket kibillenteni. A cseheknél pedig 68 után nagyon sok szakembert politikai okok miatt kirúgtak a minisztériumokból, vállalatok vezetéséből, s őket 20 év múlva vissza lehetett hozni. Ez még éppen belefért az életpályájukba.

A rendszer maga változott (szocializmus helyett kapitalista demokrácia), de megvolt a hatalom és vagyonátmentés, annak ellenére, hogy a legtöbben pont az elszámoltatást tartották volna a rendszerváltás lényegének - sőt, annak idején az úgynevezett rendszerváltók (a "harcias antikommunista SZDSZ") maguk is ezt hirdették.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés