Tyúkbukó

Legutóbb ott hagytam abba, hogy váratlanul, de nyilván egyáltalán nem véletlenül elém kerültek Miroslav Tichý fotográfiái. Akiről egészen addig a pillanatig semmit nem tudtam, s akit viszont azonnal a szívembe zártam. Tichý urat ne úgy képzeljük el, mint Seideléket, azokat a mesés férfiakat magnéziummal egy kisebbfajta Český Krumlov-i kastélyban vagy a világpolgár Saudeket az érdekes nőivel és lemezborítói­val, de azért ő is nagyon cseh. Ami azt is jelenti, hogy nagyon magyar is, gondoljunk csak Hrabal és Menzel urak ténykedésére, ez lenne ugye a valóságban az oly sokat emlegetett közép-európaiság. És szintén nagyon fényképész. Arra gondolok még, hogy ő a fotóművészet Charles Bukowskija és Jaroslav Hašekje egyszerre, de lehet, hogy mégsem. Mindenesetre ivott, mint a kefekötő, ebből nem is csinált titkot, és meglehetősen antiszociálisnak tűnhetett az elmeorvosoknak is, valamint valószínűleg sűrű fejvakarásra késztette a helyi patológust, ugyanis nyolcvanöt évet élt meglehetősen zűrös körülmények között.

1926-ban született egy Kyjov nevű kisvárosban, ahonnan összesen egyszer mozdult ki, de csak három évet bírt ki a prágai képzőművészeti főiskolán, aztán inkább hazament inni. Ezt viszont olyan sikerrel tette, hogy hamarosan az őrület jelei kezdtek mutatkozni rajta, amire persze még rá is tett egy lapáttal a nagyobb hatás kedvéért. Mindez a hatvanas évek Csehszlovákiájában elég gyorsan felkeltette a hatóságok figyelmét, s a hosszú hajával és szakállával leginkább egy klosárra emlékeztető, a munkát mélyen megvető Tichý hamarosan rendszeres vendég lett a pszichiátrián. Nagyobb sátoros ünnepek előestéjén az államvédelmi hatóság menetrendszerűen lecsukta, ami bizonyos devianciák esetében szintén megfelelt a korabeli kelet- és közép-európai szokásoknak. Nagyon nem kellett nyomozni utána, mert bár papíron a szüleivel lakott, konkrétan az utcán élt. És alkotott. Ez úgy nézett ki, hogy egy alighanem a városi szeméttelepről összeszedett fényképezőgéppel hajkurászta a nőket, lehetőleg olyanokat, akik minél kevesebb ruhát viseltek, majd egy sufniban (lásd még műterem, labor, utómunka), amennyiben ez lehetségesnek bizonyult, még rontott kicsit a térdeket, fenekeket, gyanútlanul strandoló csajokat ábrázoló felvételeken. Tichý tehát paparazzo volt, és ugyanazzal a lendülettel antipaparazzo is egyben. Kukkoló, aki a határokat feszegette, és valószínűleg ez a feszegetés érdekelte a legjobban az egészben. Amennyiben a fotográfiában létezik a trash fogalma, a képei tökéletesen kimerítik. Minden maradt is volna a rendes kerékvágásban, ha Tichý egy régi barátja nem települ haza Svájcból, nem szeret bele az irgalmatlan mennyiségű fotót tartalmazó gyűjteménybe, és nem szervez kiállítást az egészre magasról sz*ró művésznek. Innen már csak párlépésnyire volt a The New York Times beájulása, beindult a hájp, és mivel a műkereskedés sokszor még azok számára is okoz meglepetéseket, akik művelik, a képekért hamarosan eszement összegeket kezdtek fizetni a kifinomult művészetpártolók. Tichývel persze nem volt könnyű dolguk, szekercével a kezében fogadta az érdeklődőket, és haláláig hű maradt ars poeticájához, amelyet egy ihletett pillanatában így foglalt össze: „Nem érdekel a festészet, sem a fotó. Két dolog érdekel, a sligovica és a sör.”