Lélekemelés minden időben

2020. április 9.
Arra kértünk a kultúra legkülönbözőbb területein alkotó neves személyiségeket, árulják el, milyen gondolatokkal, énekekkel, zenével, filmmel, olvasmánnyal készülnek a húsvétra. Mert a lélek felemelkedésének a karanténlét sem szabhat korlátokat.

Klementisz Réka írása a Mandiner hetilapban.

Fotó: Muray Gábor

Berecz András
Húsvéti hangolódásomat, annak könnyebben megosztható lelki részét normális esetben a nagy kirándulások, a tavasz feletti öröm teszi ki. Most a kert. Fürdőszobaablakunkból egy bimbózó meggyfa, odább egy virágzó barackfa látszik. A meggyfáról fészekrakásban fáradozó galambok szoktak szembenézni. Korán kelő vagyok. Mostani rossz álmaim a hajnali madárfüttyel, napkeltével el is szoktak tűnni. Minden reggel feltámad a lelkem. Húsvét felé közeledve sok kedves éneket veszek elő, azt dúdolom napokon át. Nagy kedvencem a Kájoni János Cantionaléjából való ének, a Zsigmond-kori töredék, annak is egy bukovinai székely, díszes változata. Szoktuk templomban is énekelni, de saját változataimat tán még jobban szeretem. Ezeket közösen nem volna könnyű elénekelni. Szinte versszakról versszakra változik. A harmadik, negyedik strófánál a záróhang váratlanul felszáll, befejezetlenné varázsolja a dallamot, a megnyugtató zárás helyébe izgatott várakozás lép. De egy „Kyrie eleison, alleluja” toldalék szépen lezárja, és boldogító megnyugvást ad. Talán ezért abbahagyhatatlan:

Krisztus feltámadott,
Él újra a halott!
Minden lélek örvendjen,
Vigasztalónk Ő legyen! Alleluja!
Ha nem támad Ő fel,
Üdvünk sosem jő el.
De feltámadt, hús vér Ő,
Áldjuk, mint Üdvözítőt! Alleluja!
Szent Máté azt megírta,
Hogy Krisztus megfárada,
Figefát megátkozta,
Mert gyümölcse nem vala. Kyrie eleison, alleluja!
Reménségünk nagy légyen,
Hitünk gyümölcsös légyen!
Oly Istenünk ne légyen,
Amely pokolra vigyen! Kyrie eleison, alleluja! 

Fotó: Földházi Árpád

Varga Livius
Legerősebb félelmünk, az elmúlástól való félelem ily nehéz időkben egyre csak erősödik. Enyhet nem adhat anyagi dolog, hisz pont az anyag az, ami láthatóan keletkezik, változik, elmúlik. Semmivé lesz a szemünk előtt minden, amit létrejönni látunk. Az űrt fürkészve a múltba látunk, antennáinkkal hallgatózva az anyag születésének visszhangja susog. Az anyag tudósának egyértelmű: mindez a megszűnése felé halad. Kicsi és óriás világok jönnek létre, s múlnak el űrteleszkópok és elektronmikroszkópok előtt. Akár kifelé, akár az anyag mélyére tekintünk, mindenütt születés, halál. De sokkal inkább keletkezés és elmúlás. Az elmúlás is inkább átalakulás. Univerzumok, galaxisok, naprendszerek, bolygók, szervezetek, szövetek, sejtek, molekulák, atomok, elektronok, protonok, neutronok, kvarkok, leptonok, neutrínók, bozonok folyamatos átalakulásban. Ez látható, tapasztalható világunk. Reggel, dél, este, éj, reggel… Dagadó hold, telihold, fogyó hold, újhold, dagadó hold… Tavasz, nyár, ősz, tél, tavasz… Bajban, vészben, szomorúságban, segítség nélkül az állandó változásból, átalakulásból az elmúlást látjuk. A megszűnést, a semmit, az űrt, az éjt, a telet, a halált. Mondom, segítség nélkül. De itt vagyunk egymásnak, hogy együtt emlékezzünk, és lássuk a mindenben és mindenkor születőt. A fényt, az életet, a hajnalt, a tavaszt, a mindenséget, az öröklétet. Az újjászületést. Az örömhírt.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés