Itt nem kell hurráoptimistának lenni és szabad káromkodni

„Anya, töröld meg! Anya, éhes vagyok, pfúj, ezt nem szeretem, unatkozom, az az enyém, elvette, nesze neked, ezt kapod érte, nem én voltam! Elmúlt dél, te jó ég, nincs ebéd, miért nem főztél, főzzél te, dolgozom, én is. Ne menj boltba, nagymama, értem én, majd inkább viszünk neked, maradj a fenekeden, a gázóra-leolvasó is maradjon a fenekén. Nem laposodó görbe, határzárak, meddig még, sok a fertőzött, ne olvasd már percenként! Megint üvölt a gyerek, menjél már, nézd meg, mi van, mítingem van, nekem is. Csörög a telefon, ne visítsatok, igen, mindjárt küldöm az anyagot, Mancsőrjárat jó lesz, legyen jó.

Ép ésszel ezt nem lehet bírni. Kell, hogy legyen támaszunk. Létezik egy módszer, irtó bonyolult: annyi a lényege, hogy valaki kedvesen meghallgatja, mi bánt engem, de nem mondja utána, hogy az én hibám, hogy nincs még napirendünk, és adjak alább a tisztaságmániámból, és nem ajánl kézműves tippekről szóló blogot, és azt se mondja, hogy náluk meg még mennyivel rosszabb.

Komolyra fordítva: tényleg létezik egy ilyen módszer, és nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, de baromi hatékony. Az a neve, hogy Páros Meghallgatás. Így, nagybetűkkel. Mert egy kincs, ha megteremtjük az életünkben, és mert bár nagyon hasonlónak tűnik elsőre ahhoz, mint amit amúgy a barátnőnkkel csinálunk, mégsem ugyanaz. Úgy kezdjük, hogy keresünk egy másik rászorulót, azaz egy olyan felnőttet, aki szintén nagyon kész van. Jó, ha ez az illető nem a férjünk, feleségünk, nem a legjobb barátnőnk. (Hogy miért nem, arról hosszan írhatnék, de higgy nekem, egy már kialakult kapcsolatban nem fogjátok tudni tartani azokat a kereteket, amiket itt összeszedek, és amitől ez az egész működik. És ez nem jelenti azt, hogy a szokásos lelkizés meg dumálás nem jó, csak annyit, hogy ez, amiről most írok, kicsit más.)”