Egy kuruc pásztor Somorján

2019. december 19.

Demkó Attila
„A magyar közösség hatalmas asszimilációs nyomás alatt van, de rajtunk múlik, engedünk-e a nyomásnak. Nem szabad félni. Én nem fogok félni” – szögezi le a felvidéki Somorja református lelkésze. György András kurucos öntudattal képviseli a magyar identitást a Pozsonyhoz közeli kisvárosban. Riportunk a Mandiner hetilapból!

„Emeljük fel a fejünket, nincs hova hátrálni!” – hangsúlyozza György András, a Somorjai református egyházközség lelkipásztora. A kis templom sekrestyéjében vagyunk, hatalmas múlttal körbevéve. A templom évezredes történelemre tekint vissza, többször bővítették, először kora gótikus stílusban. A középkori magyar királyi városból nem sok maradt, de a templom túlélt mindent – bár Cseh-szlovákiát nehezen. „2004-ben, amikor idejöttem, rettenetes állapotban volt a templom. Csak a kertből hetven teherautónyi szemetet szállítottunk el. Azóta makacsul építgetjük.” Az eredmény lélegzetelállító: a magyar középkor szinte megelevenedik a falak között. Az egyik ma is meglévő fülkében ült III. Bélától kezdve számos királyunk, a falakon Dan Brown regényeibe illő, titokzatos freskók vannak, az egyik magyar zászló pedig az 1848–49-es csaták túlélője golyó- és puskapornyomokkal.

György András markáns ember, határozott politikai véleménye van. „Kuruc vagyok – mondja mosolyogva –, talán azért, mert kárpátaljai és erdélyi gyökereim vannak.” Amikor idejött huszonöt évesen, felkavarta az állóvizet a városban. Minden magyar ünnepen kitűzte a piros-fehér-zöld zászlót a templom tornyára. Válaszul számolatlanul jöttek a feljelentések. „A toronyóra ütésének hangerejétől kezdve mindenbe belekötöttek, egy kerti filmnézésbe is. Meg kellett küzdeni, de a hatóságok általában korrektül jártak el. Volt egy kis erőszak is. Többször betörték az ablakokat, és jöttek a bekiabálások: »Magyari, za Dunaj!«, azaz a magyarokat a Duna mögé, ki a magyarokkal Szlovákiából. Túléltük. Mint ahogy azt is, hogy 2006-ban szlovák belpolitikai vita lett az ügyből. Ján Slota a revizionista magyarok mesterkedésének nevezte azt, amit teszünk, hogy tiszteljük az ünnepeinket és a zászlónkat.”

FOTÓ: FICSOR MÁRTON

A lelkipásztor tizenöt éve van Somorján, és még csak negyvenéves. Öt gyermek édesapja, és önmagában ez meg persze a gyülekezet ügyeinek intézése nagy feladat. De továbbra is talál időt a magyar megmaradás kérdéseivel való foglalkozásra. A templomban adománygyűjtés folyik a kárpátaljai magyarság részére. „Már sok szállítmányt vittünk ki. Sajnos Kárpátalján egyre nehezebb magyarnak lenni. Ehhez képest a jóllakott somorjai magyarság problémái nagyon mások.” Magyar városvezetés van a városban, de távolról sem tartja őket kurucoknak. „Nemrég avatták Mátyás király szobrát. De nem merték kiírni magyarul, csak azt írták rá: Mathias Rex. Gondoltam is, hogy akkor magyar helyett majd latinul köszöntöm az egybegyűlteket. Végül maradtam a magyarnál, de elmondtam a véleményem az öncenzúráról. Lettek is olyan hangok a városban, hogy jobban kell félni a makacs reformátusoktól, mint a szlovákoktól.”

Somorja bizonyos értelemben határváros, 1938-ban még éppen visszatért, és ma már egyértelműen az utolsó magyar bástya Csallóköz nyugati részén. Ez bizony szúrja a szlovák nacionalisták szemét: egy évszázada folyik elszlovákosítása, hol durvábban, hol bársonyosabban. A város a pozsonyi agglomeráció része, ami jelentősen meggyorsítja a folyamatot. 1910-ben gyakorlatilag színmagyar volt, nem volt említésre méltó szlovák lakossága. 1945 után a kis német közösséget megsemmisítették, és sok magyart is deportáltak. 1991-ben még 71, 2002-ben 66, 2011-ben 57 százalék volt a magyarok aránya. „Ma már szinte biztos, hogy a dinamikusan növekvő, több mint tizenötezer fős lakosság nagyobbik része szlovák. És ezért a város magyar vezetése is felelős, mert minden talpalatnyi földet kimér házhelynek. Felelős a magyar közösség azért is, hogy a szlovák iskolában magyar tanárok tanítanak magyar gyereket szlovákul. A magyar közösség hatalmas asszimilációs nyomás alatt van, de rajtunk múlik, engedünk-e a nyomásnak. Én nem félek kimondani, hogy bennünk is van hiba. Ideje lenne már rájönni, hogy nincs hova hátrálni. Nem szabad félni. Én nem fogok félni. Se a közösség aktuális hangulatát nem kívánom kiszolgálni, se a szlovák elvárást az önkéntes, lassú kihalásra. Ez konfliktusokkal jár, de ha nem vállalunk fel konfliktust, akkor nem jutunk előre. Sőt, meg sem maradunk. Miért nekünk kell kisebbnek lenni, miért nekünk kell mindig hátrébb lépni? Emeljük fel végre a fejünket! Azt mondom, már nincs hova hátrálni, lassan már nincs mit föladnunk mint közösség.”

 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés