Dwa bratanki

Sok az evezővesztett ember a társadalomban – Tereza Worowska a Mandinernek

2019. december 7. 7:55
„Egy csomó evezővesztett embert látok a társadalomban, akiket dobálnak a hullámok, nem képesek semerre tartani” – mondja Tereza Worowska, aki a mai társadalmat bizonyos szempontból védtelenebbnek látja, mint a rendszerváltás előttit. A katolikus közösségszervezőként és a lengyel-magyar kulturális kapcsolatok építőjeként egyaránt jelentős munkát végző, hazánkban élő lengyel műfordítóval beszélgettünk irodalmi és társadalmi kérdésekről.

Mit fordít épp? 

Néhány éve Márai Sándor Naplóját fordítom, persze nem a teljes szövegét, válogatom, mert az anyag nagyon nagy, 18 kötet. A lengyel válogatás öt kötetes, 500-600 oldalas könyv, négy kötet már megjelent, most lassan befejezem az ötödiket, 2020 májusában remélhetőleg meg is jelenik. Úgy alakult, hogy az utóbbi lassan húsz évem leginkább Máraival telt el. Volt néhány „félrelépésem” – mert közben lefordítottam Esterházy Péter Harmonia caelestisét és a Javított kiadást, válogattam és fordítottam egy ötvennovellás Kosztolányi-kötetet és apróbb műveket más szerzőktől, például Krúdy Gyulától, Szerb Antaltól, de 2000 óta döntően Márai-könyveket fordítottam. Köztük szerintem a legérdekesebbeket, amilyenek A polgár vallomásai, Föld! Föld!, Szindbád hazamegy, A Garrenek műve öt kötete; de válogattam és fordítottam egy kötetre valót Márai utazási írásaiból is. A legtöbb időt a Naplónak szenteltem, először a főleg emigrációban megjelent hat kötet alapján elkészült egy vastag, 600 oldalas lengyel Napló, tele fotókkal,

ennek a kötetnek nyolc utánnyomása és nagy sikere volt, és az olvasók megjegyezték a szerző nevét,

most pedig, ahogy mondtam, a Teljes Napló alapján készült ötkötetes válogatást, amelynek munkálatai az utolsó fázisában vannak.

Hogyan lesz valaki műfordító?

Van, amit meg lehet tanulni, és van, amit nem. Én tizenhárom éve konzulense vagyok a Balassi Intézetben a fiatal lengyel műfordítóknak, és most már elég hamar meglátom, ki az, akinek áll ez a szakma, kinek meg kevésbé. Szerintem a döntő az anyanyelvi olvasottság. Az idegen nyelvet, amelyről fordítunk, az évek során egyre jobban megismerhetjük, de ha a gyerekkorunkban, fiatal éveinkben nem olvastunk – sokat! – jó anyanyelvi irodalmat, nem fogjuk ismerni a szavak megjelenési kompetenciáját, használati értékét, nem fogjuk ösztönösen megérezni, hogy a sok lehetséges közül éppen melyik árnyalat, szinonima passzol az adott helyzethez. A szakma szabályait, a magyar–lengyel nyelvi viszonyban fellépő jellegzetes nehézségeket, tipikus hibákat el lehet mondani, de

a vége mindig mégiscsak az, hogy az illető egyedül marad a fordítandó szöveggel és döntéseket hoz,

amelyek következményeképpen a lefordított szöveg vagy kiváltja valahogy az eredetinek a hatását, vagy sem. Ehhez a szakmához is, mint a legtöbbhöz kell valamicske tehetség és sok munka, mert a műfordítás valamelyest hasonlít az úszásra: amiként nem lehet úszni megtanulni „szárazon”, a parton, hanem bele kell ugrani a vízbe és megpróbálni megmaradni a felszínen, úgy van a fordítással is – sokat kell fordítani, elemezni, mit csináltunk, és aztán az évek során az embernek egyre inkább megy. De minden új szerző új kihívást is jelent, mert az ő nyelvét úgy kell megalkotni a lengyelségen belül, hogy megmaradjon a stílusa.

Mennyire ismert Lengyelországban a magyar irodalom, mit szeretnek a lengyelek?

Most sokkal jobb a helyzet, mint régebben. Pedig a szocializmus idejében – lehet, hogy nem mindenki tudja ezt – a kiadóknak ki volt adva, gyakorlatilag százalékosan, mennyi lengyel, szovjet, szocialista országokbéli és nyugati irodalmat tehetnek közzé az adott évben. Ennek következtében a magyar irodalom bizonyos értelemben privilegizált helyzetben volt. És abban az időben meg is jelentek jó könyvek komoly szerzőktől – Németh László, Déry Tibor, Illyés Gyula, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Jókai Anna, Kertész Ákos regényei, Moldova György focis történetei, emellett még a magyar költészet is, többnyire antológiákban, de kisebb szerzői verskötetek is voltak, szóval mondhatni, hogy nagyjából minden fontosabb mű, ami az akkori magyar irodalomból megismerhető volt, átkerült hozzánk. Némely könyv –

Az őz Szabó Magdától, Németh László Iszonya vagy a Makra Kertész Ákostól – egy darabig kisebb siker is volt, sokan olvasták.

De nem volt egy szerző sem, akit a kiadók megtervezetten, tudatosan bevezettek volna a lengyel könyvpiacra, mindezek a kisebb sikerek egyszeri jelenségek maradtak. Így a legtöbb ember Petőfi Sándoron kívül nem tudott volna hirtelen megnevezni más magyar írót. Mára a helyzet, különböző okok szerencsés összjátéka következtében, jelentősen megváltozott. Némely kiadó részéről látszik egyfajta tervezettség, jelentősen bővültek a könyvpromóciós módszerek és formák. És szerencsésen megjelent egy csapat fiatal fordító, legfőképpen azok, akik itt végeztek a Balassi Bálint Intézetben. Mondhatjuk, hogy napjainkban a magyar irodalom nemcsak minden évben több kötettel jelen van a lengyel könyvesboltokban, de az olvasók közül már sokan ismerik Márai, Esterházy, Tóth Krisztina, Bodor Ádám, Tompa Andrea nevét, sőt, régebbi adósságok törlesztése is folyik, ebben az évben kijöttek Krúdy és Kosztolányi novellás kötetei.

Miért a magyart választotta annak idején? 

Én az érettségi környékén már elég pontosan tudtam, hogy szépirodalmat szeretnék fordítani, maga a folyamat érdekelt. És mivel könnyen tanultam nyelvet, bátrabban választottam nehezet, amelyet nem sokan ismertek.

A magyar világ rokonszenves volt a közös történelmi gyökerek miatt,

de hogy mibe vágok bele, nem sejtettem. Nagy kaland megtanulni magyarul.

Ön mit szeret olvasni?

Nem hiszem, hogy valami eredetit tudok erről mondani, mert én is, mint a legtöbb ember, aki számára a szépirodalom lehetőséget ad például egyfajta kiszökésre a valóságból, arra vágyom, hogy ragadjon el a könyv a maga világába, akarjak ott tartózkodni és foglalkozni mindazokkal az ügyekkel és emberekkel, akik benne élnek. Ez az egyik dolog, amit keresek: adjon belefeledkezési élményt. A másik – megint, mint rengetegen – én is szeretnék mindig megtudni valami újat, világosabban látni a folyamatokat, megérteni a változásokat, így azokat a könyveket keresem, amelyektől azt remélhetem, hogy tudást és gondolkodási feladatot adnak. A harmadik – időközönként nagy szükséget érzek valami kimondottan szépre, és

ilyenkor a magyar irodalomból vagy Arany János vagy Weöres Sándor a választásom.

Semmi igényem nincs viszont arra, hogy a könyv szórakoztasson. 

Ön nem csak műfordító, hanem a Szentjánosbogár katolikus ifjúsági közösség egyik alapítója is, mely a rendszerváltáskor ellenkultúrális közegként jött létre. Azóta a „Bogár”, szorosan együttműködve a jezsuitákkal, több ezres közösséggé nőtte ki magát. Mi a szerepe az ilyen közösségeknek a társadalomban? 

Ezt a közösséget annak idején azért hoztuk létre, hogy a gyerekeink, akik kicsik voltak akkor, képesek legyenek megőrizni a hitüket egy eléggé szekularizált társadalomban. Szerintem ez a törekvés nem változott, a körülmények sem – a hit megőrzése minden időben nehéz személyes feladat, a társadalom szekuláris állapota továbbra is valóság, sőt,

közben megjelent az eléggé határozott keresztényellenes magatartás a fiatalabb nemzedékben.

Most azonban, mivel ez már nem egy kis településen működő gyerek- és ifjúsági csapat, hanem nagy, országos közösség, hiteles létezésének maradandóbb hatása lehet. Az elmúlt 30 évben 208 tábor volt 145 helyszínen, gyerekek tízezrei vettek rajtuk részt, többen nem egyszer. És új az az elem is, hogy már nem néhány szülő és lelkes társ szervezi a közösséget, hanem profivá nőtt, tehetséges fiatalok csapata, akik tele vannak energiával, ötlettel és sokféle tehetséggel. A magatartásukkal és döntéseikkel mutatnak talán egy másik mintát az életfelfogásra, a mindennapi kapcsolatok minőségi megélésére. Ilyen értelemben tényleg sajátságos szubkultúrája van a Szentjánosbogárnak.

Miért pont a jezsuitákkal működtek együtt?

Egyszer csak, még a kezdeti időszakban Dunakeszin megjelent köztünk Sajgó Szabolcs jezsuita atya, vele együtt, neki köszönhetően megismerkedtünk a Szent Ignác-i lelkiséggel, ami minden szempontból sorsfordító hatással volt a továbbiakra nézve. Idővel kidolgoztunk tevékenységünk kereteit – táborokat, klubokat, rajzást, városjátékot, métabajnokságot, a játékpedagógia módszertanát, lelki napokat az iskolák számára –, amely a szentignáci lelkiségből sokat merít. 

És mi a Szentjánosbogár „filozófiája”? 

Mi, azaz a dunakeszi közösséget létrehozó szülők a saját tapasztalatból is tudtuk, hogy a hit megőrzése egy jó csapatban szerzett élmény által könnyebb, így már a kezdetekben azok megteremtésére törekedtünk – szerveztünk Dunakeszin klubot, tábort, készítettünk Szentjánosbogár újságot, rengeteget játszottunk. Akkor már megjelent a tevékenységünkben néhány olyan szemléleti „szabály”, amely idővel megadta a Bogár karakterét, például

a teljes elfogadás elve, kiindulva abból a közkeletű állításból, hogy „Isten nem teremt selejtet”.

Vannak gyerekek, akikkel könnyebb bánni, és vannak – egyre többen – akikkel nehezebb, de ez a mi, a vezetők feladata, hogy kitaláljuk, hogyan lehet ilyen nehezebb helyzetben is zöld ágra vergődni az illetővel. Aki időt szán egy gyerekre, előbb-utóbb meg tudja közelíteni, megnyitni. Vagy az a meggyőződés, hogy mindenki világbajnok valamiben, a nevelő feladata megtalálni azt a gyerekben és segíteni neki is felfedezni, értékelni, örülni ennek, sőt építeni rá. Valaki zenében, sportban tehetséges, másnak gyorsan vág az esze, harmadik békeszerző, negyedik tud vigasztalni, ötödik megnevettetni, hatodik együtt érző, mindenki jó valamiben – vagy jó lehet, és ennek a csíráit meg lehet figyelni a tábori napok során. Mi nagyon sokat játszunk a gyerekekkel, és aztán a játékból kihozzuk a csoportos beszélgetés témáját, tehát sokat beszélgetünk is, tanítunk beszélgetni. Ez egyfajta játékpedagógia, amelyet elég hamar kidolgoztunk. Több olyan tábori helyzet van, amely amúgy ritkán adódik a hétköznapok során, és ezt jól ki lehet aknázni a gyerekek javára, mert a cél az, hogy nagyon jó közösségi élménnyel menjenek haza a táborból. 

Hogy látja, ma jobb a helyzet, mint a rendszerváltáskor, vagy rosszabb, már ami a gyermekeink és a társadalom mentális állapotát illeti?

Mi annak idején, a rendszerváltás előtt, főleg a fogyasztói szemlélet eluralkodásától tartottunk, mert annyit azért tudtuk, hogy erodálja a lelki életet. Ma már úgy látom, hogy

teljes mértékben alulértékeltük a közeledő veszélyt, a fogyasztói szemlélet ráadásul csak az egyik a valós problémák közül.

Egy csomó evezővesztett embert látok a társadalomban, akiket dobálnak a hullámok, nem képesek semerre tartani. Sok reményem volt mindig a józan észben, mint a közös nevezőben a különböző életszemléletű társadalmi rétegek között, de most látom, hogy már az sem jelenti azt a legkisebb minimumot, amelyben egyet lehet érteni. Így a mai társadalmat bizonyos szempontból védtelenebbnek látom, mint a rendszerváltás előttit, amely meg volt ugyan nyomorítva anyagilag, és korlátozták szellemi forrásait, de legbelül valahogy „tudta a magáét”, és ez a „magunké” nem kicsi részben közös volt. Most már ez sincs nagyon, azt hiszem.

Milyennek látja a keresztény fiatalok közéleti felkészültségét?

Ha azokra gondolok, akik a rádiuszomban vannak, akiket ismerek személyesen, nem találok elég okot a nyugalomra, mert látom a jóindulatukat, naivitásukat és hiszékenységüket. Amolyan „a világosság fiai” ők egy kicsit. Szerintem többségük nincs igazán felkészülve azokra a változásokra, amelyek jönnek. Lelkiismeretfurdalásom is van amiatt, hogy mi, a régi vezetők talán nem végeztük el azt a munkát, amellyel még tartoztunk a fiataloknak, vagyis a magunk eszközeivel nem készítettük fel őket az új helyzetek felismerésére és értelmezésére. De

minden nemzedéknek megvan a maga feladata,

és mindegyik valahogy meg is oldja, úgyhogy ők is megbirkóznak majd a sajátjukkal.

Mit gondol a Greta Thunberg-jelenségről? Azért kérdezem, mert a Bogár egy viszonylag környezettudatos közösség, keresztény értékrenddel.

Ebben a kérdésben nehéz tisztán látni. Nem a kislányra gondolok, mert a hátteréről már elég sok hír látott napvilágot, hogy józan ítéletet lehessen kialakítani ebben az ügyben; hanem magára a klímaváltozás okaira, hiszen ebben a tárgyban a tudósok részéről egymással ellentétes vélemények látnak napvilágot. Az avatatlan emberek, akik jelentős többségben vagyunk, nem képesek eldönteni, én sem, kinek van igaza. Mindenesetre régi emberi tapasztalat, hogy amikor baj van, akkor a pánik és a félelem általában nem vezetnek a megoldások felé. Márpedig az apokaliptikus felszólalásokra ilyen reakciókat látni. A félelemmel nagyon jól lehet embereket befolyásolni; „fortélyos félelem igazgat”, ugye? Ez történik most, főleg a fiatalabb nemzedékben, akik, mint a jövő szavazói, kénytelenek lesznek majd eldönteni, milyen árat hajlandóak fizetni az energiáért, mert ez az egész kérdés nem kis részben ezt a területet érint. De a félelemben, s főleg

a pánikban nincs teremtő energia, márpedig csak abból születhetnek meg az ötletek, megoldások.

Ezért rám inkább a pozitív példák vannak hatással: a világon – Magyarországon is – több ember erdőket telepít, egy holland fiatalember kitalálta az óceánok tisztításának módját és eszközét, amely már működik, Izrael ívóvizének nagy százaléka a megfelelő technológiával tisztított tengervíz, és így tovább; szerencsére sok a felemelő példa.

S hogyan látja a lengyelek és magyarok mostani helyzetét a világpolitikában?

Nem könnyű a helyzet, és nem biztos, hogy sikerül megőrizni azt a sajátosságot, amelyhez mind a két országban ragaszkodik a társadalom elég nagy része. Márai szerint a legtöbb, amire egy ember vagy egy nép képes, ha minden következmény ismeretében kimondja, hogy meg akarja őrizni az egyéniségét. Kicsit ez a kérdés most is, hogy ez mennyire sikerülhet a jelenlegi függőségek mellett. A megosztottság itt is, ott is, tulajdonképpen egész Európában, de a tengeren túl  is elementáris erejűnek látszik, ennek következményeit könnyű elképzelni. Nem lehet nem gondolni Jézus szavaira a megosztottságról: „minden meghasonlott ország elpusztul, és egyetlen meghasonlott város vagy ház sem állhat fönn”. Ház – vagyis család. Alig van aktuálisabb figyelmeztetés a világ számára. Számomra egyébként a politikánál fontosabbak a katolikus egyházban végbemenő változások, inkább azokra figyelek, mert úgy érzem, hogy mélyebb és hosszabban tartó hatásuk lesz az országainkra, mint a politikai események hullámzásának. 

Fotók: Földházi Árpád

Előfizetőink itt olvashatják Gacsályi Sára portréját Tereza Worowskáról A világ kíváncsi a magyarok történeteire címmel, mely 2019. november 7-i, 9. számunk Feminens rovatában jelent meg.
 

Összesen 26 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés