Milyenek a keresztény és a muszlim jövőképek?

2019. november 30. 14:39
A legnagyobb harcok nem a nyugati és az iszlám kultúra között, hanem az iszlám kultúrkörön belül zajlanak – ez is elhangzott Czopf Áron (Kommentár) és Sayfo Omar (Demokrata) nyugati és keleti kultúrkörökről, vallásokról és civilizációs változásokról szóló beszélgetésén.

Keresztény és muszlim jövőképek címmel beszélgetett a Szilágyi Dezső téri református gyülekezet meghívására Czopf Áron eszmetörténész, a Kommentár folyóirat munkatársa és Sayfo Omar iszlámkutató, a Demokrata munkatársa. Sayfo elmondta, hogy ő egy konfirmált kálvinista, muszlim apával: számára a debreceni kálvinizmus kulturális meghatározó, az iszlám pedig a kutatási terület. A két beszélgető PC-mentes diskurzust ígért, mely ígéretüket be is tartották. 

Czopf úgy vélte, hogy Spengler régi diagnózisa annyiban megállja a helyét, hogy

a nyugati civilizáció kreativitása, kulturális formaképző képessége mélyponton van.

A válság világos jele, hogy már régóta csak a reflexiók reflexióinak a reflexióit írják, és a kultúra tartalma nehezen talál új formára. A történész szerint viszont gyakran alábecsüljük a kultúránkban lévő erőforrásokat. Czopf kifejtette, hogy a Nyugatot rendszerint a Kelettel szokták definiálni, mondván: a kelet titokzatos, irracionális, nőies, ezzel szemben viszont a nyugat racionális, férfias és civilizált. A történész szerint minden civilizáció ilyen ellenfogalmakkal határozza meg magát, a görögök is barbárokra és hellénekre osztották a világot, az egyiptomiak is Egyiptomra és a káosz világára. 

Sayfo kiemelte, hogy miután a kommunizmust legyőzte a Nyugat, Amerika új ellenségkép után nézett. A republikánus holdudvar a hidegháborús gondolati keretrendszerben alkotta meg az elképzelést, hogy az iszlám nem vallás, hanem ideológia. Sayfo szerint ez nem állja meg a helyét, mivel szerinte az iszlám a judaizmushoz hasonló törvényvallás, mely törvényeit a különféle szent szövegekhez visszanyúlva alkotja meg, szemben a nyugati kereszténységgel, mely tisztán erkölcsiséget hirdet. Mivel azonban a jogforrások mindig értelmezés tárgyát képezik, nincsenek abszolút igazságok, a válaszokat és az iszlámmal legitimált világképeket a politikai, gazdasági és társadalmi realitások határozzák meg. Fontos továbbá, hogy az iszlám amennyire vallás, annyira kultúra is, hiszen mindenhol magába olvasztotta a helyi kulturális sajátosságokat, így például egy szubszaharai vagy közel-keleti muszlim és egy helyi keresztény inkább azonos kultúrát képvisel, mint eltérőt. Ami pedig az „iszlamizmust”, vagy a „politikai iszlámot” illeti, ezek sem tekinthetőek ideológiának, hiszen a kategóriák számtalan irányzatot takarnak, melyek egymással sokszor a legalapvetőbb dolgokban sem értenek egyet és egymással is konfliktusban állnak. 

Czopf szerint az európai kultúra keresztény istenképe máig meghatározó, hiszen a korai keresztények Jézus személyéről szóló teológiai vitái kikristályosították a nyugati személyfogalmat és éles megvilágításba helyezték az emberi méltóság elvét.

Jórészt ez az oka a nyugati ember individualizmusának és egyéni szabadság iránti ragaszkodásának.

Az iszlámban Ibn Khaldún aszabijja fogalmát tekintik mérvadónak, amely törzsi, vérségi köteléket jelent. Ennek európai kultúrkörben nincs igazán megfelelője, hiszen a törzsi tudat ezer éve nem határozza meg Európát, nálunk az individualizmus és a kiscsaládi modell a meghatározók. Talán a fraternitas, a testvériség elve hasonlít erre – de már ez sem feltétlenül természettől adott, hanem inkább lelki közösséget, egyetemes testvériséget fejez ki egyének között.

Sayfo arról is beszélt, hogy a két vallás más kultúrközegben alakult ki. Az iszlám a korabeli Arábiából indult ki, ahol államhatalom híján az egyén védelmét a törzse adta. A törzset összetartó erő az aszabijja, vagyis feltétlen lojalitás jelentette. Miután Mohamed követőit a saját törzseik kitaszították, ő nem tehetett mást, mint alapított egy új törzset ahol a köteléket már nem a vérség hanem a hit jelentette. Az aszabijja így az iszlám részévé vált. Mivel pedig az iszlámot átvevő ázsiai és afrikai kultúrák – az individualista európai kultúrával szemben- eredendően kollektívek, a kollektivizmus máig szerves része az iszlámnak. Czopf felidézte olvasmányait Robert Sarah római katolikus püspöktől, aki leírta önéletrajzi munkájában, hogy törzsi vallásban nőtt fel, s miután katolizált, elhagyta a törzsi kötődéseit.

A hallgatói kérdésre, miszerint van-e közös vonás az iszlám és a kereszténység között, Czopf azzal felelt, hogy az Ibériai-félszigeten voltak példák a kulturális keveredésre és a vallási szinkretizmusra is, például a muszlimok is megünnepelték Jézus születésnapját; egy korabeli muszlim szemlélő dühösen jegyezte fel, hogy ellenben Mohamed születésnapját nem tudják a muszlimok. Ennek persze ellenkezője is ismert, a szerbek például azzal védekeztek a török uralom alatt, hogy sertést kezdtek tenyészteni.

Sayfo úgy vélte, hogy Samuel P. Huntington megközelítése a kultúrák harcáról leegyszerűsítő volt, ám hosszú az árnyéka.

A legnagyobb harcok ugyanis Sayfo szerint nem a nyugati és az iszlám kultúra között, hanem az iszlám kultúrkörön belül zajlanak,

hiszen nem csak a siíta-szunnita törésvonal létezik, de még az adott irányzatokon belül is gyakoriak a véres konfliktusok.

A vallás ugyanis nem kizárólagos identitásképző elem. Legalább ennyire fontos a nyelv, az etnikum, a törzsiség és sok egyéb. „A legnagyobb konfliktusok muszlimok és muszlimok között vannak” – vélte a kutató. A különféle gazdasági, klimatikus, politikai és egyéb okokból kirobbant konfliktusokat, ha az érintett felek eltérő vallásúak a média gyakran vallási szembenállásra egyszerűsíti le. Ez a vallási alapú megközelítés ugyan legitim, de nem helytállóbb, mint pusztán generációk, osztályok vagy etnikumok harcaként értékelni egy konfliktust.

Czopf aláhúzta, hogy az európai értelemben vett szekularizmus nincsen jelen az iszlámban. Az arab tavasz kapcsán például a szekuláris Európa ünnepelte az új „népek tavaszát", és nemzeti kategóriákkal írták le az arab világot, azonban a kép ennél sokkal bonyolultabb volt. 

Sayfo hozzátette, hogy noha Európát valóban kihívások elé állítja az iszlám,

a muszlim bevándorlókkal való együttélés problémáinak kizárólag vallási alapon történő megközelítése félrevezető.

Ez a magyarázat sokszor egyfajta „jobboldali politikai korrektséget” takar és arra szolgál, hogy ne kelljen a probléma etnikai vetületeiről beszélni. Pedig a kultúra és a társadalmi osztály például Sayfo szerint inkább meghatározó, mint a vallás. Egy középosztálybeli arab vagy afrikai keresztény viselkedése és integrálhatósága hasonló egy középosztálybeli muszliméhoz, és mint az előadó szavaiból következett, az alacsonyabb társadalmi státuszból érkező Európán kívüli keresztények és muszlimok is hasonló integrációs kihívások elé állítják a befogadó országokat. 

Összesen 25 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Albánia, Koszovo és Bosznia jelentős hányadban muszlim, bár ők őslakosoknak tekinthetők. Ezeket nem lehet kiüzni. Azt kell megakadályozni, hogy radikális ( szalafita, vahabita) imámok érkezzenek és hűlyítsék a fogékony fiatalokat.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés