A klímaváltozás hatással van a migrációra – Horváth Pál a Mandinernek

2019. október 9. 19:00
„Az arab tavasz is minden volt, csak nem arab és nem tavasz” – mondja Horváth Pál a Mandinernek. A nyugalmazott dandártábornokot az ENSZ-missziókban megélt élményeiről, a Honvédségről és a Közel-Kelet régi és mai állapotáról kérdeztük.

Ön nyugalmazott dandártábornok, de végzett műegyetemet, közgazdaságit is; hadtörténész, de verseket ír, illetve meghívott egyetemi tanárként előadásokat tart időnként a gödöllői egyetemen. Minek tartja magát elsősorban?

Most elsősorban nyugdíjasnak. De hivatásos katona voltam, ezért néha tábornok úrnak vagy professzor úrnak szólítanak. A katonáknál szerintem a rendfokozat számít elsősorban, bár a kitüntetések is fontosak, kaptam belőlük magyart, külföldit. Talán Napóleont tudnám idézni, amikor megkérdezték tőle: „Felség, ön szerint mi kell a katonának?” Ő azt válaszolta: „A háborúban dicsőség. Ha meghalt: akkor hősi halottként el kell temetni. Egyébként előléptetés és kitüntetés, ez a sorrend!” Nálunk a honvédségnél kitüntetéseket adnak, bár jobban esett volna, ha az iraki-kuvaiti háború után, azt a négy tisztet, akikkel együtt engem letartóztattak az irakiak a határon, inkább előléptetik egy rendfokozattal.

Hogyan indult a katonai pályafutása?

Mondhatni, hogy véletlenül kezdődött. Nem voltam rossz tanuló, sportrepültem, és úgy gondoltam, jelentkezem vadászpilótának. A magassági vizsgán az egyik kollégám rosszul lett tizenkétezer méteren, belehányt az oxigénálarcba. Akkor, hogy meg ne haljunk, a barokamrát hirtelen leengedték hétezer méterre és kidurrant a fülünk. Egy hónapig feküdtem a kórházban. Nem tudtam, hogy most mi legyen, ugyanis akinek kidurrant a füle, az vadászpilóta már nem lehet. Ekkor javasolta édesapám egyik ismerőse, hogy mivel jó tanuló vagyok, mehetek a Katonai Főiskolára. Itt a rádió-felderítő szakra vettek fel. Ezzel párhuzamosan a távközlési szakon szak-technikusi főiskolai oklevelet is szereztem. A csapatszolgálatom Budapesten kezdődött a rádiófelderítő zászlóaljnál. 
1968-ban, amikor bementünk Csehszlovákiába,

azt találtam mondani egy tiszti gyűlés után, hogy én nem mentem volna be.

Az eredménye ennek az lett, hogy feljelentettek és egy héten belül Újdörögdön találtam magam, a rádiófelderítő századnál. Szép emlékeim fűződnek az ottani szolgálatomhoz. Ott jelentkeztem a műszaki egyetemre. A probléma az volt, hogy első jelentkezésemet nem írták alá. Aztán második évben megint nem. Kérdeztem az elöljárómat: „Miért nem írják alá?” „Pál” – mondta, „Nem vagy párttag”. Akkor belépek, válaszoltam: beléptem, aztán aláírták, bár előtte azt mondta a párttitkár, hogy politikailag nem vagyok eléggé képzett. A rendszerváltozás előtt, ’87-ben kiléptem a pártból, mert lelkileg tőlem távol állt az a filozófia. Ez úgy történt, hogy nem fizettem tovább a tagdíjat. Nem szóltak érte, mert az ilyen renitenseket ki kellett volna rúgniuk a hadseregből, és abból hatalmas botrány lett volna. Ekkor már alezredesi rangban szolgáltam.

Egy kilőtt iraki harckocsival, az Irak-Kuvait háború után

 

A rendszerváltozás évében már az ENSZ missziójában találta magát.

1990 februárjában szóltak, hogy jelöltek az ENSZ misszióba, az Iráni-Iraki Katonai Megfigyelő Csoportba. 1990 június közepén érkeztünk meg a tiszttársaimmal Bagdadba. Katonai megfigyelőként feladatunk volt az iraki-iráni határ ellenőrzése. Abban az időben már nagy csapatösszevonások voltak Irak déli részén, ezért többször jelentettük az ENSZ-nek, hogy itt nem katonai gyakorlat folyik, hanem valami más. Nem tudtuk pontosan megállapítani, hogy mi a helyzet, de gyanítottuk, hogy háború készül.1990 augusztus elején aztán kitört az iraki-kuvaiti háború. Az ENSZ-megfigyelőcsoportunk pont abban a térségben végezte a megfigyelést, pontosabban Bászra, illetve al-Zubair térségében. Irak pár nap alatt lerohanta Kuvaitot. Szaddam Huszeinnek az volt az indoka, hogy Kuvait valójában Irak tizenkilencedik tartománya, valamint még az is, hogy Kuvait lopja az iraki kőolajat úgy, hogy aláfúrnak a határnál.

Hogyan estek fogságba?

1991 januárjára addig fajult a helyzet, hogy az ENSZ elrendelte az evakuálásunkat. A dél-iraki ENSZ misszió tizenhat fős csoportja – köztük négy magyar – elindult az iráni határ felé, de nem engedtek át bennünket a határon, így egy szétbombázott kórház mellett táboroztunk az iraki-iráni határ körzetében. Ott ragadtunk a missziós Toyotáinkban. Az volt a szerencsénk, hogy vittünk magunkkal élelmiszert, így egy kis főzőedényben tudtunk készíteni ételt. Éjszaka többször volt mínusz hét-tíz, nappal plusz huszonöt fok januárban. A végén már a motort sem mertük beindítani – azzal fűtöttünk – ,mert féltünk, hogy elfogy az üzemanyag, és végleg ott ragadunk. Fegyveres iraki katonák őriztek bennünket. Az iráni oldalon egy indonéz tábornok volt az ENSZ-parancsnok. Amikor jelentették neki, hogy tizenhat ENSZ-megfigyelőtisztet tartanak fogva az iraki határnál, gépkocsival odahajtott. Egy héten keresztül ült ott az autójában és

közölte a határőrökkel: amíg a katonáit nem engedik át a határon, nem távozik onnan.

Tiszteletreméltó, igazi katona volt! Végül az irakiak tíz nap után átengedtek bennünket. Amikor elindultunk, az iraki katonák sorfalat alkottak és sírtak. Csak ekkor tudtuk értesíteni a hozzátartozókat is. Itthon a honvédelmi vezetésnek fogalma sem volt a hollétünkről, a hozzátartozókkal azt az ostobaságot közölték, hogy mi „már a páholyból nézzük a tűzijátékot”. Ahwazba, majd Teherába mentünk, néhány hétig ott teljesítettünk ENSZ-szolgálatot, majd végül Isztambulon keresztül megérkeztünk Ciprusra. Ott is szolgáltunk pár hetet, azzal az ENSZ-paranccsal, hogy ha rendeződik a helyzet, visszatérünk Irakba.

Magyar ENSZ tisztek letartóztatva az iraki-iráni határon, a kuvaiti háború alatt 

 

Mégsem így történt. Hamarosan már egy másik misszióval tartott Kambodzsába.

A vezetés úgy döntött, mások mennek ki Irakba, mi pedig hazatértünk. Rövidesen megkeresett azonban a belügyminisztérium személyügye, hogy vállalnám-e egy most szerveződő kambodzsai ENSZ-misszió felkészítését. Elvállaltam, mert nagy kihívásnak és megtiszteltetésnek tartottam, majd tapasztalataimat felhasználva segítettem a felkészítésüket. Kambodzsában egy megyének voltam az ENSZ-parancsnoka. Gyönyörű, emlékezetes misszió volt. Helyettesem egy indiai százados volt, ő most az indiai rendőrség vezetőjének egyik helyettese, szintén tábornok. Sosem értettem, hogy századosként miért áll előtte vigyázzba egy indiai ezredes, amikor beszélgetnek. Kérdeztem is tőle: „Te Sammy, miért áll vigyázban előtted az ezredes? Hiszen te százados vagy!” Ő csak mosolygott. Akkor mondták nekem a többiek, hogy ő olyan kasztból származik, hogy előtte minden indiai vigyázban áll, de lehet az is, hogy valójában nem százados volt a rendfokozata.

Hogy élte meg ezt a missziót?

Ott, Kambodzsában két tolmácsom is volt, közülük az egyik jóban volt a vörös khmerekkel. Azt mondta nekem egyszer: „Sir, nem akar velem a vörös khmerekhez elmenni?” „Miért, el tudod intézni?” – kérdeztem vissza. „El.” Akkor kértem az ENSZ-től engedélyt, amit megkaptam, de odaírták, ha agyonlőnek, az egyedül az én felelősségem, pontosabban: „Az az én bizniszem”.  A vörös khmer vezetőnek vittem egy üveg viszkit, és elindultunk. Egy helyen a dzsungel előtt egy katona kinézetű ember kiugrott a bokorból, megállított bennünket. Azt mondta a tolmácsnak, hogy kövessük. Beértünk a faluba, ott fogadott a polgármester. Mondott egy beszédet, azután én is mondtam egy beszédet. Röviden üdvözöltem őket, elmondtam, hogy miért jöttünk, hogy mi szeretjük a kambodzsai népet, és azért vagyunk itt, hogy béke és rend legyen a választások után. Ezután tovább mentünk a vezetőnkkel a dzsungel felé. Miután megtettünk vagy egy kilométert, azt mondta, hogy álljunk meg és hagyjuk itt az autót. Oldalra néztem, és fegyveres gyerekeket vettem észre.

Tizenéveseket, kézigránátokkal, AK-géppisztollyal, mindennel felszerelve.

A vezető azt mondta, hogy ezek a gyerekek majd vigyáznak az autónkra. Elindultunk gyalog a dzsungelben, megtettünk nagyjából ötszáz métert, kiértünk egy tisztásra, ahol találkoztam a vörös khmerek parancsnokával. Beszélgetés közben kértem, hogy ne legyenek felfegyverzett gyerekek, amikor legközelebb eljövök. Odaadtam neki a viszkit, annak nagyon örült. Ezután minden két-három hétben elmentem meglátogattam őket. Bennünket talán ezért nem is bántottak. Máshol az ENSZ megfigyelőkre többször rálőttek, ránk sosem. Egy másik élményem. Volt Kambodzsában egy japán újságírónő, aki gyakran készített velem interjút. Egyik alkalommal megkérdeztem tőle: „miért velem készítesz mindig interjút, a többiekkel sosem”. Erre azt válaszolta: „Paul, hát nem tudod, hogy mi rokonok vagyunk?” Nagyon érdekes, ugyanezt tapasztaltam előzőleg Iránban is. Amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, azt mondták, hogy „Magyarisztán”, és a kezükkel egy „V” betűt mutattak. A kurdok és a törökök ugyanígy tettek, ha magyarokkal találkoztak

Milyennek látja a Közel-Kelet mai helyzetét?

Sok minden megváltozott azóta, hogy ott jártam, de az egyik legszomorúbb, hogy megindult a migráció. Ezért szerintem elsősorban az Egyesült Államok felelős, Franciaországgal és Angliával együtt. Szaddám Huszeint nem kellett volna kivégezni, akkor nem helyeződne ekkora migrációs nyomás Európára. John Nixon, a CIA kihallgatótisztje, aki Szaddam Huszein kihallgatója volt, ugyanerre a konklúzióra jutott a könyvében. Irak lerohanására az volt az indok, hogy vegyi fegyverekkel rendelkezik, pedig akkorra már megsemmisítette azokat. Ugyanezt tudom mondani a líbiai elnökről, aki Marokkóval együtt visszafogta akkor a migrációt. A valódi probléma ezekkel az országokkal az volt, hogy veszélyeztették a dollárnak mint világpénznek a szerepét. Szaddam Huszein és a líbiai elnök is elkezdte árulni euróért az olaját. Berlusconi olasz miniszterelnök akkor azt mondta: „én euróért is megveszem a líbiai kőolajat”. Iránnal sem az a probléma most, hogy atombombát épít. Ez ostobaság. A probléma az, hogy már Irán sem csak dollárért, hanem más pénzért is árulja a kőolajat, amit főleg Kína vásárol meg. A másik probléma a síita-szunnita ellentét, amit főleg Szaúd-Arábia próbál kihasználni. Iraknak 64 százaléka síita és 32 százaléka a szunnita irányzat követője. Az amerikaiak elkövették azt a hibát, hogy Szaddam Huszein megbuktatása után egy síitát segítettek hatalomra, holott addig csak szunnita vezetői voltak Iraknak. 

Az arab tavasz is minden volt, csak nem arab és nem tavasz.

Ezekben az országokban tudják, hogy ki a főnök, és azt kell csinálni, amit ő mond. Itt nincs demokrácia, ezekben az országokban ez egy ismeretlen fogalom. A háború oka ebben a térségben elsősorban az olaj, ami egyben a dollár fedezete is. Ráadásul Szaúd-Arábia Amerika barátja! Az az ország, amely 2016 év elején kivégzett mintegy negyven síita vallási tüntetőt a papjukkal együtt, mert tüntettek a vallási egyenjogúságért! 

Hogyan járult hozzá a térség destabilizálása az ISIS felemelkedéséhez?

Irak azelőtt egy jól szervezett állam volt, erős hadsereggel. A főtisztek általában Angliában, Franciaországban, az NDK-ban, néhányan Magyarországon és Amerikában végeztek. Amikor Irakot megtámadták, akkor sok magasan képzett katona, főtiszt elvesztette az állását. Az ISIS hírszerző műveleteinek a szervezője egy NDK-ban végzett iraki főtiszt volt. Az ISIS pedig jól megfizette ezeket az állásukat vesztett katonákat. Két alezredes, illetve egy tábornok is ott volt velem az első, illetve a második misszióban azok közül, akik utána az ISIS szolgálatába álltak. De ezek a tisztek nem valószínű, hogy részt vesznek bármilyen akcióban, csak a kiképzést szervezték. Jobb lett volna, ha a szövetségesek, főleg a hírszerzésük jobban átgondolja ezt, mielőtt szétverték az iraki hadsereget, főleg a hírszerzést! Az egész közel-keleti akció egy átgondolatlan hadművelet volt. Szaddám Huszein idejében én nyugodtan sétáltam Bagdad utcáin, engem a világon senki nem bántott. Bászrában is nyugodtan sétálhattam, az első és a második misszió ideje alatt is.

Mit gondol, mennyiben felelős a változóban lévő éghajlat a kialakult migrációs hullámért?

A klímaváltozás valóban komoly hatással van a migrációra. De Németországnak, Franciaországnak és Angliának észhez kell térnie. Ők voltak a legnagyobb birodalomépítők, főleg a volt gyarmataikról jönnek a bevándorlók. Elsősorban nekik kéne befogadni őket, és nem olyan országokra ráerőszakolni, mint Magyarország és a V4-ek. Nekünk sosem voltak birodalomépítési szándékaink. De a segítséget helybe is lehet vinni!

Ösztönözni kellene az európai cégeket, hogy fektessenek be a válsággal sújtott területeken.

A klímaváltozással kapcsolatban egyre nagyobb probléma a vízhiány is. Ezt a tengerparti országokban meg lehetne oldani lepárlással, de be kellene indítani a konténeres vízexportot is, ebben nagy lehetőségei lehetnek Magyarországnak.

A utolsó kérdéssel hazatérve: mit gondol a Honvédségnél jelenleg zajló korszerűsítésekről, fejlesztésekről?

A 2026-os fejlesztési program egy nagyon jó és átgondolt terv. Rengeteg fejlesztés és technikai újítás várható, új harckocsikat és szállító repülőgépeket veszünk. Beindul a fegyvergyártás is. Ezekre szükség van. Meg kellene emelni a tartalékos állomány létszámát is. A kilencvenes években Svédországban voltam továbbképzésen, ahol a hölgyek is tartalékos katonák és nagyon büszkék erre, köztük tisztek, tiszthelyettesek is vannak. Nálunk most folyik talán egy hasonló kezdeményezés, amit nagyon jónak tartok. Ezeken a svéd katonai kiképzéseken, aki tartalékos katona akar lenni, részt vehet. A kiképzés után vizsgáznak fegyver- és katonai ismeretekből. Ezután minden hónapban van nekik egy összevonás, és minden évben egy gyakorlat, ahol a tartalékosok kötelezően részt vesznek. Az erre fordított időt a munkaadók és a honvédelem közösen fizeti. Ezt a formációt Svédországban senki nem kérdőjelezi meg.

Tudják, hogy a haza szolgálata mindenkinek szent kötelessége.

Javasolnám a honvédség vezetőinek a svéd modell átvételét!

Összesen 79 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mégegy törzskönyvezett kommunista osztja itt az észt. 148 millió hulla nem volt még elég?

Válaszok:
Gombóc XVI. Artúr | 2019. október 9. 22:29

Esetleg neked is vannak olyan tapasztalataid mint neki??
Nosza rajta, oszd meg velünk!!!!

Válaszok:
Box Hill | 2019. október 10. 12:58

Nem tudsz olvasni, vagy a 148 millió hulla neked peanuts?

De legalább nem vagyok kommunista pribék, mint te.

Megosztom:
“Mit adott a bolsevizmus a világnak, a népeinek és az egyénnek?
A világnak: lázadásokat, rombolást, erőszakos forradalmakat, polgárháborúkat és erőszaktevést az egyéneken.
A népeinek: szegénységet, inséget, törvénytelenséget, anyagi és szellemi rabszolgaságot.
Az emberiségnek: végtelen szenvedést.
Az egyénnek: a bolsevik állam megvonta az egyéntől a szabadságot, a becsületet, az erkölcsöt, a gazdagodást és még az Istenben való hitet is.
A bolsevizmus nem más, mint sokarcú ördögi tobzódás, egy militáns embertelen bohózat.”
Forrás: Alexander N. Yakovlev: A Century of Violence in Soviet Russia (Az erőszak évszázada Szovjet-Oroszországban), Yale University Press, 2002, 234-35. old

Válaszok:
Gombóc XVI. Artúr | 2019. október 10. 22:33

Ez mind igaz, de mi köze van a szerzőhöz?????????????????

Válaszok:
Box Hill | 2019. október 11. 11:05

A szerzőhöz semmi. Az interjú alanyához van, aki törzskönyveztette magát a bolsevisták közé, így bűnsegédi bűnrészessé vált.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés