Jobboldali anarchisták: utazás a francia irodalom mélyére

2019. szeptember 21. 7:48
Egy szó is jóvátehetetlenül megbontja az utópiát: a francia jobboldali, konzervatív, reakciós irodalmi és eszmeáramlat számos olyan írót és gondolkodót mutat fel, akiknek legnagyobb része mára eltűnt a süllyesztőben. Különös érzés keríti hatalmába az embert, amikor kezébe veszi ezen írók műveit: elszédíti az írás látszólag végtelen lehetősége, mintha valami őskori szamizdatot forgatna.

Létezik Franciaországban egy sajátos jobboldali, nonkonformista irodalmi vonulat, amit mifelénk sajnos kevéssé vagy rosszul ismernek, pedig olyan zseniális írókat, költőket és gondolkodókat adott a világnak, mint Charles Baudelaire, Léon Bloy, Georges Bernanos vagy Louis-Ferdinand Céline.

Egyesek szerint „jobboldali anarchisták” volnának ezek a szerzők

– a fogalom némiképp homályos, de jól jelzi a modernitás valóságával szemben felvett magatartásukat.

A progresszívek által megkaparintott társadalom hanyatlását elkeseredetten figyelő, a demokrácia alantas mindennapjaitól émelygő, a középkor szilárd erkölcseiről révedező, ám menthetetlenül a dekadencia hatása alá került, lecsúszott, de mégis szüntelenül valami magasabb felé törekvő, meghasonlott figurák ők.

Mizantrópia, életundor, transzcendens törekvések és a legalacsonyabb testi vágyak keverednek létezésükben. A modernitás iránti ellenszenvükben mindenekelőtt a médiocrité-val, a középszerűséggel szembeni megvetésük a meghatározó; taszítja őket a langyos relativizmus, a kedvesség zsarnoksága, az örökös konszenzuskeresés, az emberbaráti közhelyek, a polgári szentimentalizmus.

Iszonyodnak a kalmárszellemtől, a pénz bálványozásától,

a törtetéstől, a magas funkciókba és posztokra felkapaszkodott senkiháziaktól, akik nyomorba taszítják a tehetséget, a köztársaság közéletének sápadt galádságaitól, a szinte állami hivatallá emelt írófejedelmektől, a fércművekkel milliókat arató fajankóktól, a szorgos plagizálóktól, a talpnyalóktól és édeskedőktől.

Joris-Karl Huysmans

*

Ma már mindennek vége; a romlásba süllyedt s szennybe fulladt nemesség helyét a polgárság foglalta el; ennek köszönhetjük a tornaegyleteknek és asztaltársaságoknak piszkos felvirágzását s a kölcsönös börzekötésekre és árfolyamok kihasználására alakult köröket. Ma csak egy célja van már a kereskedőnek, kizsákmányolni a munkást, vásári munkát gyártani, csalni az áru minőségével, s meghamisítani az eladott élelmiszerek súlyát.

Ami a népet illeti, levették a válláról a régi pokoltól való félelmet, amely alól nem volt kibúvó, de egyúttal felvilágosították, hogy halála után se reméljen semmi kárpótlást a szenvedésekért és bajokért. Most hát kontármód összecsapja rosszul fizetett munkáját és iszik. Időről időre, ha túltömte magát mérgezett italokkal, fellázad, s ilyenkor legyilkolják, mert ha egyszer nekiszabadult, esztelen és vérszomjas bestia válik belőle.

– Milyen posvány, édes Istenem! S még hozzá, mennyire el van telve önmagával, s hogy udvarol önmagának ez a XIX. század. Tele van a szája a haladás jelszavával. Hát hol van a haladás? Ki haladt, mi haladt? Hisz egyetlen nagy dolgot sem talált fel ez a nyomorúságos század.

Nem épített semmit, de lerombolt mindent. (...) Nem, ez a század nem talált fel mást, csak az élelmiszerhamisítást és a cikkeknek pótlékokkal való helyettesítését. Ebben aztán mester. Sőt egész odáig jutott, hogy az ürülékeket is meghamisította s 1888-ban az országgyűlésnek törvényt kellett hoznia, hogy elnyomja a trágyahamisítást – ez aztán a csúcspont.

(Joris-Karl Huysmans: Ott lenn; Kállay Miklós fordítása)

*

Az etikett és a jó erkölcs kívánalmaira köpnek, ahogy köpnek az egész ostoba jelenre is; a világra kimondott durvábbnál durvább átkaikkal és nonkonformizmusukkal egyszerre haragítják magukra a haladárokat és a diszkrét konzervatívokat.

Megszállottan keresik a Nagyságot, a Szépséget és más nagybetűs fogalmakat,

miközben a teljes kiábrándultság kerülgeti őket; ideálokat hajszolnak, ám a mindennapok ellen a legnyeglébb cinizmussal vértezik fel magukat.

Mindennél világosabb számukra a Rossz jelenléte mind a világban, mind a mások és saját életükben – de ezzel keveset még mondunk: a Rossz valósága és az emberrel folytatott játéka egyenesen megigézi őket; szenvedélyesen foglalkoztatják őket a perverziók, a reménytelen, lehetetlen léthelyzetek, a kifacsart sorsok, a kárhozat nagy esetei. Dühösen támadják a modernitást, amiért a bűn fogalmát kitörölte a gondolkodás keretei közül.

Jellemzően a művészetben és/vagy a katolicizmusban találnak menedéket a középszerűség és aljasság modern forgataga elől; utóbbi igazságainak felismeréséhez gyakran azáltal a csodálat által jutnak el, melyet az egyház esztétikai valósága kivált belőlük. Regényhőseik hozzájuk hasonló intranzigens és renegát figurák: éljenek akár a margóra szorítva, nyomorban, koldulásra és megalázó munkákra kényszerülve (mint Caïn Marchenoir Léon Bloy-nál); vagy egy elfajzott arisztokrata család utolsó tagjaként, beteges esztéticizmus révületébe süllyedve (mint a drágakövekkel kivert teknőspáncélban gyönyörködő des Esseintes herceg Huysmans-nál), ugyanúgy végletes magányban és kirekesztettségben telik az életük,

totálisan idegennek érzik magukat a kortól, amelyben élnek,

és lenézik azt az alávaló, értelmetlen sürgést, melyet a modern ember életnek titulál.

Pierre Drieu la Rochelle

*

A franciák valaha templomokat építettek, melyekhez hasonlót később nem voltak képesek létrehozni: az élet egész kalandja ebben a tényben, a halál szörnyű szükségszerűségében rejlett. A nép megöregedett, s vele együtt az ember is.

A templom megalkotásához szükséges számításokban, az építő értelemben merészség lakozott, kockázatvállalás, a hit teremtő kinyilvánítása. Volt a fa, s mellette közvetlenül ott állt a templom. Az ember a templommal válaszolt a kihívásra. Ma már csupán közhivatalokat építenek, bérlakásokat meg szükségszállásokat, vagy emlékműveket, melyek fáradtan utánozzák a fiatalság, az alkotóerő, a szerelem korának stílusjegyeit.

Volt egyszer a francia szellem, ez a szenvedélyes, gőgös, dühös kiáradása a hősköltemények, a katedrálisok, a keresztény filozófiák, a szobrászat, a festett ablakok, az iniciálék, a keresztes háborúk 12. századának. A franciák katonák voltak és szerzetesek és építészek és festők és költők és férjek és apák; gyerekeket nemzettek, építettek, öltek és ölettek. Feláldozták magukat és másokat.

Mára ennek vége. Nem csak itt: egész Európában.”

(Drieu la Rochelle: Gilles)

*

A hazai fordításirodalomnak nagy és megmagyarázhatatlan hiányossága, hogy

a jobboldali francia irodalom legnagyobb része nem érhető el magyarul.

Néhány esetben persze érteni véljük az okokat: nem túl meglepő például, hogy azoknak a nagyon is tehetséges íróknak, akik a német megszállás idején a náci ideológia mellett foglaltak állást, s így a világháborúból a vesztes oldalon kerültek ki, a Kádár-rendszer nem jelentette meg a műveit; és ma meg nyilvánvalóan nemigen lenne olyan kereslet irántuk, ami indokolná könyveik kiadását – pedig tényleg akadnak értékes és fontos alkotások közöttük.

Pierre Drieu la Rochelle a két háború közti dekadens értelmiség ideológiai útkeresésének egyik legjobb krónikása volt (Gilles), a háború végén öngyilkosságot követett el, hogy elkerülje a megtorlást. Robert Brasillach, a harmincas években feltűnt nonkonformista nemzedék ragyogó szellemű alakjának írásai túlcsorduló életörömről árulkodnak; a náci fiatalság- és szépségkultusz vezette arra, hogy beálljon a totalitárius rendszer hívei közé.

A három antiszemita pamfletje miatt máig átkozott Céline-nel – szerencsére – más helyzet,

túl nagy formátumú író ahhoz, hogy meg lehessen kerülni őt.

Az Utazás az éjszaka mélyére már a harmincas években megjelent, majd 1977-ben Szávai János remek fordításában ismét kiadták; többi regénye (a Halál hitelbe, a londoni élményeit megörökítő Bohócbanda és London Bridge, illetve a háború végén Sigmaringenbe hurcolt Vichy-elit nevetséges világát bemutató Kastélyról kastélyra) a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg az elmúlt években.

Georges Bernanos (ükunokájáról, a börtönbüntetésre ítélt antifasiszta aktivistáról nemrég írtunk) velük ellentétben de Gaulle-t és az ellenállást támogatta a világháború során. Többé-kevésbé elégedetten nyugtázhatjuk, hogy fő művei (A sátán árnyékában, Egy falusi plébános naplója, A Kármel napja) elérhetőek magyarul; noha olyan esszéit is jó lenne lefordítani, mint a Harmadik Köztársaságot ostorozó La grande peur des bien-pensants vagy az elgépiesedés elleni kiáltványa, a La France contre les robots.

Charles Baudelaire

*

A halálbüntetés egy misztikus gondolat eredménye, melyet napjainkban egyáltalán nem értenek. A halálbüntetés célja nem az, hogy megmentse a társadalmat, fizikai értelemben legalábbis. Az a célja, hogy megmentse (spirituális értelemben) a társadalmat és a bűnöst. Hogy az áldozat tökéletes legyen, a kivégzésre váró részéről hozzájárulás és öröm szükségeltetik. Istentelen dolog volna kloroformmal elkábítani egy halálraítéltet, mivel így megfosztanánk őt a helyzetéből fakadó nagyság tudatától és az esélytől, hogy üdvözülhessen.

Figyeljük meg, hogy a halálbüntetés eltörlői többé-kevésbé érdekeltek abban, hogy azt eltöröljék. (...) A lélek eltörlői (materialisták) {természetesen} <szükségszerűen> a pokol eltörlői; érdekeltek ebben. Ezek az emberek mindenesetre félnek a halál utáni élettől, mert lusták.

Nagy embernek és szentnek lenni a saját magunk számára, egyedül ez számít.

Saint-Marc Girardin maradandó kijelentést tett: Legyünk középszerűek. Vessük össze e mondatot Robespierre szavaival: Azok, akik nem hisznek lényük örökkévalóságában, saját maguknak szolgáltatnak igazságot. Saint-Marc Girardin kijelentése hatalmas gyűlöletről tanúskodik a fenségessel szemben. Annak, aki látta őt az utcán sétálni, rögvest egy nagy lúd jutott eszébe, aki önmagától teljesen eltelve, de rémülten futkározik az úton a delizsánsz előtt.

Az igazi civilizáció elmélete. Nem a gázban, nem a gőzben, nem az asztaltáncoltatásban rejlik, hanem az eredendő bűn nyomainak csökkentésében. Bármily nép – legyen nomád, vadász, földműves vagy akár emberevő – személyes energiája, méltósága által felsőbbrendűnek bizonyulhat a nyugati fajokhoz képest. Ez utóbbiak talán megsemmisülnek majd. Teokrácia és kommunizmus.”

(Charles Baudelaire: Lecsupaszított szívem [jegyzetek])

*

Ami azonban ennek a francia reakciós irodalomnak a – ha fogalmazhatunk így – klasszikus (a 19. század közepétől az első világháború kezdetéig nyúló) periódusát és annak igazán ikonikus szerzőit illeti, ott égbekiáltó hiányosságokkal kell szembesülnünk.

Charles Baudelaire persze megvan magyarul a nyugatosok tolmácsolásában

– már csak a feljegyzéseit kellene megjelentetni. Michel Houellebecq Behódolás-ának egyik központi alakjával, Joris-Karl Huysmans-szal is egész tűrhető a helyzet: legfontosabb regényét, a dekadencia és az eszképizmus végleteit feltáró À rebours-t néhány éve adták ki újra (magyarul a rémes A különc címre hallgat, de ezt leszámítva Kosztolányi fordítása túlzás nélkül kongeniális, elképesztő nyelvi teljesítmény), a szatanizmussal foglalkozó Ott lenn néhány éve jelent meg ismét; a megtérésének folyamatát tárgyaló Úton-t már valamivel nehezebb beszerezni, minthogy a húszas években adták ki, de online antikváriumokban olykor egész olcsón megkaparintható egy példány.

Jules Barbey d'Aurevilly-től, a dandyzmus apostolától és ennek az egyedi katolikus-reakciós szellemi körnek a maga korában botrányosnak és erkölcstelennek ítélt atyjától néhány elbeszélés jelent meg még az Olcsó Könyvtár-sorozatban, de azóta semmi. Auguste de Villiers de L'Isle-Adamtól, a science-fiction előfutárától is csak néhány novellát pötyögtettek el különféle antológiákban az elmúlt évszázadban. Az excentrikus, sötét világlátású katolikus gondolkodó, Ernest Hello sajnálatos módon már Franciaországban is feledésbe merült;

a szocialista-patrióta-misztikus költő, a pénz hajszolásába fulladt társadalom nagy kritikusa, Charles Péguy

viszont megkerülhetetlen figura, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy néhány gyűjteményes kötetben közölt szövegét leszámítva a nullával egyenlő jelenléte Magyarországon. Léon Bloy-ról, a szidalmak és gyalázkodások vizionárius mesteréről és a modern katolikus irodalom egyik kimagaslóbb alkotójáról talán még ennyi sem mondható el.

Persze ez csupán egy felületes áttekintése egy elképesztően gazdag irodalmi áramlatnak, melyet egyszerre jellemez a legkonzekvensebb ellenforradalmi alapállás és a formákkal, a műfaji sajátosságokkal való bátor kísérletezés.

Léon Bloy

*

„Isten egyedül van mindenki ellen. Nyilvánvalóan valamiféle rejtélyről van itt szó. Annyi biztos, hogy abban az emberben, legyen bár a legelvetemültebb gonosztevő, aki ellen frontba tömörülnek, aki egyedül van mindenki ellen, van valami ISTENI, mely szerethetővé teszi.” (Léon Bloy: Napló; 1894. július 21.)

Nem tartozom azok közé, akik »minden véleményt tisztelnek«, ahogy a polgárok mondják. Ah! nem, a legteljesebb intoleranciát támogatom, és úgy tartom, hogy aki nincs velem, az ellenem van. Még az is meglehet, hogy maga, aki annyira el van telve szándékkal, hogy megsegítsen, sőt hogy nekem szentelje magát, valójában még maga is ellenség.” (1894. november 2.)

Modern katolikusaink, akiknek tökéletes középszerűsége talán a legrémisztőbb jel, szinte kizárólag emberi módszerekben gondolkoznak. Egyre csak ligákról, kongresszusokról, választásokról stb. halljuk beszélni őket. Számomra mindez hiábavaló és mélyen ostoba. Az igazság: mindennek a fecsegésnek a teljes haszontalansága és a könyörtelenül elítélt keresztény társadalomnak mára helyrehozhatatlan tehetetlensége. Minden haszontalanná lett, kivéve a vértanúság elfogadását. [...] Anélkül mutatom meg a rosszat, hogy bármiféle reformot ajánlanék. Kétségtelenül azért, mert tudom, hogy semmiféle reform nem lehetséges.” (1910. január 2.)

Mindazonáltal elképesztő belegondolni, hogy a köztársasági rezsim milyen megmagyarázhatatlanul sokáig húzza. Negyvennégy év alatt, hogy ne szaladjunk még messzebbre, azt hinné az ember, hogy minden kísérletezést kimerítettünk, s hogy ennek az undorító rezsimnek a további fennmaradása lehetetlen. A szellem általános elsorvadása, a jellemek hallatlan elaljasodása, a Szépség és a Nagyság gyűlölete, minden emberi vagy isteni tekintély állami elkaparása, a kéjek vad bulímiája, a család elpusztítása és a nemzet élveboncolása, a veszett disznó erkölcsei, a gyermekkor szisztematikus megmérgezése, gazfickók és fekélyesek meg- és kiválasztása a politika kavernáiban, a jelöltektől nyüzsgő flaszteren stb., effélék a Szabadság fájának gyümölcsei.” (1914. április 9.)

Mindig is azt gondoltam, hogy az, amit sikernek neveznek, a középszerűség diplomája és az alávalóság bizonyítványa; abban a reményben írtam könyveimet, melyek a tömeg számára olvashatatlanok voltak, hogy megérintek néhány általam nem ismert lelket, mely titokzatos módon mégis rokon az enyémmel.” (1916. december 20.)

***

Jobboldali írókról van itt szó; de nem olyasféle émelygősen jámbor, tüchtig irományokat méltatnék én itt, melyeket Negrót szopogató öregasszonyok kezében tudnánk elképzelni. Ezt a műfajt éppen ezek a szerzők támadták a legkíméletlenebbül.

Jobboldalinak lenni nem egyenlő a szemforgatással, a prüdériával, a hervadt finomkodással, a modoros bájolgással.

Ezekben a francia reakciósokban épp a nyegleségük, a nyerseségük, szélsőségességük, örökös ambivalenciájuk az elragadó – az, hogy indulataikat formálják művészetté. Ez persze elég abszurd állítás, hiszen puszta indulatokból művészet aligha, legfeljebb nyáltócsa keletkezhet. Ráadásul ők kifejezetten nagy hangsúlyt fektettek az intellektuális formálódásra és rendkívüli módon vonzódtak a szellem aszketizmusához. Jobb lenne úgy fogalmazni, hogy még legelvontabb értekezéseik is valamiképpen a zsigerekből törnek föl, a lét primer tapasztalatai és benyomásai – ahogy Baudelaire fogalmaz, az élet iszonyata és mámora – irányából.

Az elvetett sulyok irodalma ez; ez teszi olyan különlegessé és egyben örök érvényűvé, még ha művészetüket a posztmodernitás nemtelen nyelvi-szellemi környezete elszörnyedve löki is ki magából.

Ha ma valaki abban a szertelen hangnemben merészelne megfogalmazni csupán egy sort is, ahogy ezek a francia reakciósok tették, rövid időn belül a legmódszeresebb és legkönyörtelenebb felháborodáskampányok célpontjában találná magát; és nem azért, mert rossz gondolatot fejtett ki, hanem mert gondolatot fejtett ki egyáltalán.

A nyelv elválaszthatatlan a Rossz valóságától, egy szó is jóvátehetetlenül megbontja az utópiát.

A történelem utáni kor a lehető legolcsóbb erkölcsből olyan nyelvpótlékot fejlesztett ki, amelynek művelése százszázalékos hatékonysággal megakadályozza a gondolatok kifejlődését. Ez az édeni nyelv arra van berendezve, hogy folyamatosan bocsánatkérésre kényszerítsen bennünket – minden általa megformált mondat a számonkérés, a felelősségre vonás potencialitásában értelmeződik.

Épp ezért különös érzés keríti hatalmába az embert, amikor kezébe veszi ezen írók műveit: elszédíti az írás látszólag végtelen lehetősége, mintha valami őskori szamizdatot forgatna. Ha nekünk már nem szabad megszólalnunk, hát elbűvölten elmerülünk az ő megnyilatkozásaikban. Nekik talán megkegyelmeznek, az ő esetükben talán felmentő körülmény lehet az, hogy korábban éltek.

Charles Péguy

*

„Tengernek csillaga, ím a rakott terítő,
s a mély nyílt-víz, a kék – mezők tengere ring,
ím a futó tajték s ím teli csűreink,
s szemed, e végtelen paláston széttekintő.
 
S ím hangod, a rakott síkságon messzehangzó
és messzi társaink s szívünk, a néptelen
s munkátlan két kezünk, külön-külön pihen
s íme kemény erőnk s kedvünk, az elhanyatló.
 
Hajnalcsillag, Úrnőnk, elérhetetlen, drága,
ím a te ragyogó udvarodba megyünk,
ím az omló föveny: jámbor szeretetünk
s ím szenvedéseink óriás óceánja.
 
Zokogás csavarog, futkos ég s föld között.
Itt-ott néhány tető, mint sziget-láncolat.
A vén torony hívó, elhaló hangot ad.
Mint tömzsi ház, olyan a templom, a zömök.
 
Szentegyházad felé így hajózunk mi árván.
Kövér, bástyakerek boglyák rózsafüzére
úszik-merül fel a távolság kék vízére –
mint a tat gömbdísze a régi harci bárkán.
 
Kétezer év kemény munkája árán így lett
új koroknak e föld már mindig-telt edény.
Ezer évnyi kegyed révén ez a kemény
munka nyugtatja meg örökre a lelkünket.
 
Nézd, így megyünk a vén, széles úton ma újra
porosán, sárosán, fogunk közt az eső,
e végtelenre tárt hatalmas legyező
országútja a mi próbáink szűk kapúja.
 
Így láthatsz, két kezünk lomhán elengedődik,
batyu, kacat nélkül, így megyünk szótalan,
kimért léptekkel, mert mindennek sorja van,
ettől a dűlőtől a rákövetkezőig.
 
Így láthatsz, így megyünk, mi sárdagasztók, tudjuk.
S előbbre is jutunk, ha lépésnyire bár.
Mert húsz századnyi nép s húsz századnyi király
és ringyóik hada és minden pereputtyuk
 
és tollas kalapjuk és mind a szolgabanda
megtanítottak rá, hogyan kell csöndesen
menni tempósan így a sáros földeken,
csaták alkonyatán az utolsó rohamra.
 
Itt születtünk neked e völgyben völgy felett,
ahol kanyarjait szőke Loire-unk rója.
E homokos folyó, dicsőségünk folyója
egyet kíván csupán: csókdosni köpenyed.
 
Itt születtünk mi meg e tágas völgy felett,
a komoly és komor ősrégi Orléans-ban,
hol a lassú Loire, melyben sok iszap is van,
halmok lábát mossa, nem akar egyebet.
 
A lapos Beauce körül láttuk meg a világot.
A nagy tanyakaput, meg hogy mi a paraszt,
hogy sora mily kemény, ismerjük régtől azt,
tudjuk, mi a falu, az ásó meg az árok.
 
A Beauce lapályain születtünk mi világra,
és első bánatunk megértette velünk,
hány titkos fájdalom rejtezik a letűnt
napban, ha vörösen lobban az égre lángja,
 
és aztán elterül az elkerülhetetlen
talajon, mely igaz, mint a törvény s egyforma
és kemény, mint a jog és konok, mint a tócsa
és asztalként sima s oszlopként nyílt-fedetlen.”

(Charles Péguy: A Beauce-vidék felajánlása a Chartres-i Boldogasszonynak [részlet]. Illyés Gyula fordítása)

 

Címlapkép: Gustave Courbet – Charles Baudelaire portréja, részlet

A cikk a Batiszkáf blogon „Az elvetett sulyok” címmel megjelent poszt szerkesztett változata.

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés