1919

Száz éve szállták meg a román csapatok Budapestet

2019. augusztus 4. 16:05

A Tanácsköztársaság kezdeti sikeres honvédő küzdelmei után a Vörös Hadsereg összeomlott, a román csapatok előtt pedig szabaddá vált az út Budapestig. Mi vezetett a bevonulásig, és miben hibáztak Kun Béláék? Archív fényképekkel idézzük fel a magyar főváros éppen száz évvel ezelőtti román megszállását.

„Kún Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette.”

Így anekdotázik Kosztolányi Dezső a Tanácsköztársaság végnapjairól az Édes Anna című művében. A népbiztos 1919. augusztus 1-én valóban elhagyta az országot (bár nem repülőgépen), a hatalmat pedig a szociáldemokrata Peidl Gyula vezette kormányra hagyta. Véget ért a „dicsőséges 133 nap”, de mik voltak ennek a közvetlen okai?

A Károlyi Mihály vezette köztársaság sorsát megpecsételte a Vix-jegyzék, amely már

Trianon tragédiáját vetítette előre.

Eddig a pontig az antantbarát politikai elit eleget tett a követeléseknek. A belgrádi katonai egyezmény értelmében a hadsereg létszámát drasztikusan csökkentették, valamint kiürítették a megadott területeket a Szamos felső folyásától keletre, a Maros vonalától délre, illetve a Szeged-Baja-Pécs-Varasd mentén húzódó demarkációs vonalig. Ezek után a szerb-francia és a román haderő is gyorsan bevonult a kiürített területekre, továbbá megjelentek az első cseh légiók is Felső-Magyarországon.

A románokkal folytatott sikertelen tárgyalások után a Gyulafehérváron összehívott Román Nemzeti Tanács kimondta Erdély Román Királysághoz való csatlakozását. Ennek hatására a román haderő átlépte a korábban említett belgrádi katonai egyezmény által előírt határokat, és megpróbált érvényt szerezni a még háborúba lépés előtt kötött, titkos bukaresti szerződésben tett ígéreteknek. Karácsonyra már Kolozsváron voltak.

A szlovákokkal folytatott tárgyalások biztatóan indultak,

az első megállapodás szerint nagyjából az etnikai határokat követő vonalat jelöltek ki, de ezt decemberre Prága nyomására felülírták, és kialakult a későbbi trianonival majdnem teljesen megegyező, ideiglenes határvonal.

A szerbek pedig az újvidéki gyűlésen egyszerűen csak kinyilvánították a megszállás alatt lévő dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához. Az új évre tehát a magyar kormányzat fennhatósága alatt lévő területek jelentősen megcsappantak, illetve a románok az antant egyértelmű beleegyezése nélkül folyamatosan nyomultak előre.

Károlyi Mihály ellép a Székely Hadosztály katonái előtt (1919. március 2., Szatmárnémeti)

Az addig pacifista Károlyi is belátta, hogy a helyzet tarthatatlan. 1919. március 2-án a székely hadosztálynál tett látogatást, és kijelentette: „Ha a [.] párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. [...] Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”

Az elhatározás talán már túl későn történt, de lehet korábban sem lett volna több esély a sikeres ellenállásra. E kérdés a mai napig vita tárgya a történészek között.

Azt tudjuk, hogy a Vix-jegyzékről a döntés már februárban megszületett Párizsban, a köztársasági elnök ezt március 20-án kapta kézbe. Ennek alapján a román csapatok a Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalig nyomulhattak előre, ettől nyugatra pedig egy olyan semleges zónát akartak kialakítani, amelybe Debrecen, Békéscsaba, Hódmezővásárhely és Szeged is beleesett volna. Károlyi sejtette, hogy itt már nem csupán ideiglenes határokról van szó, így a jegyzéket 21-én visszautasította. A szovjetekre támaszkodva a nemzeti ellenállás kihirdetését tervezte, ennek érdekében pedig a szociáldemokratákat akarta felkérni kormányalakításra. Számításaiba itt is hiba csúszott, ugyanis a szociáldemokraták kiegyeztek a gyűjtőfogházban lévő kommunistákkal, és közösen vették át a hatalmat március 21-én. Így jött létra a Magyarországi Tanácsköztársaság.

A magyar kommün már nem riadt vissza a fegyveres ellenállástól, de Károlyiék

egy borzasztó állapotban lévő, szétzilált hadsereget hagytak hátra.

A hadügyminiszterek gyorsan váltották egymást a népköztársaság idején, Linder Béla (1918. október 31. és november 9. között töltötte be a tisztséget) mondatai jól összefoglalják a hadvezetés mentalitását. „Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg... Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”

A Tanácsköztársaság mozgósításba kezdett, amely eleinte önkéntes alapú toborzást jelentett. Ezzel a hadsereg addigi nagyjából 40.000-es létszámát sikerült jelentősen megemelni, de a román haderő így is többszörös túlerőben volt, amelynek eredménye az lett, hogy május 1-re a Tiszántúl román kézre került. A toborzás Szolnok május 2-i elvesztése után vett igazán nagy lendületet. A hónap végére a Vörös Hadsereg létszáma elérte a 200.000-es létszámot, a főparancsnok Böhm Vilmos szociáldemokrata vezető, a vezérkari főnök pedig a háború során már jeleskedő vezérkari ezredes, Stromfeld Aurél lett. A román támadásokkal párhuzamosan április végén a csehszlovák csapatok is megindultak.

Berény Róbert: Fegyverbe! Fegyverbe!

A magyar ellentámadás sem váratott sokat magára, májusban

kezdetét vette a Vörös Hadsereg legsikeresebb offenzívája, az északi hadjárat.

A vezetés tisztában volt azzal, hogy egyszerre nem tudják felvenni a harcot a csehekkel és a románokkal is, így a gyengébb ellenséget támadták meg egy viszonylag szűk frontszakaszon. A cél az ekkor egyre közeledő szovjet hadsereg elérése, valamint a románok és csehek szétválasztása volt. Három hét leforgása alatt a Vörös Hadsereg elérte a Besztercebánya–Rozsnyó–Bártfa vonalat, valamint Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot.

Kun Béla beszédet mond a kassai városháza erkélyéről

Az antant megrettenve a bolsevik előretöréstől, kijelölte a határokat a románok és a csehek számára is, illetve felszólította a magyar vezetést az elfoglalt területek átadására. Cserébe ígéretet tettek a Tiszántúl kiürítésére. A vezérkar és a politikai vezetés megdöbbenésére Kun Béla külügyi népbiztos, a Tanácsköztársaság valódi vezetője az alku elfogadása mellett döntött. Azzal indokolta e lépést, hogy a támogatottságuk visszaesett, valamint végleg le kell számolniuk az ellenforradalmi megmozdulásokkal az országon belül. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a visszafoglalt felvidéki területekről való kivonulást.

Többek között a sorozások miatt a rendszerrel való belső elégedetlenség egyre nőtt. Ezt jelezte a Kalocsa környéki parasztfelkelés és a budapesti katonai zendülés (az úgynevezett monitorlázadás) is június végén. Az elvesztett támogatottság visszaszerzésére még a szesztilalmat is feloldották. A vezetés úgy gondolta, hogy ismételt katonai sikerek esetében újra megerősödhet a hatalmuk, de a hadsereg vezérkarának jelentős része, köztük Stromfeld Aurél is, lemondtak a Felvidéki területek feladása után, valamint a morál is megtört.

Az ígéretek ellenére a románok nem hagyták el a Tiszántúlt,

így a július 20-án induló elkeseredett magyar offenzíva ellenük irányult. A lelkesedését vesztett és bomló félben lévő hadsereg nem tudta megismételni az északi hadjárat sikereit, a túlerőben lévő románok visszaverték a támadást, és július 30-án átkeltek Szolnoknál a Tiszán. A Vörös Hadsereg összeomlott, a románok előtt szabad volt az út a fővárosig.

Román lovasság Budapesten

Kun Béla észlelve a veszélyt augusztus 1-én „elrepült”. Az első román csapatok már 3-án itt voltak Budapesten, de a „dicsőséges” bevonulást csak 4-én tartották meg délután. A Peidl-kormány elhatárolta magát a Tanácsköztársaságtól, visszaállította az államformát köztársaságra, feloszlatta a forradalmi törvényszékeket, és szabadon bocsátotta a korábban letartóztatott ellenforradalmárokat. Ennek ellenére az antant nem ismerte el a kormányt. Az új vezetés a román csapatokkal sem tudott megegyezni, mert augusztus 6-án puccs révén az ellenforradalmi erők vették át az irányítást.

Erről egy következő cikkben számolunk be részletesen.

***

Felhasznált szakirodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században.

Rubicon 2019/4: Proletárdiktatúra 1919. Szovjetköztársaság Magyarországon.

 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152747

Ajánljuk még a témában