Tanácsköztársaság 100

A zsidózó Kun Béla és a többiek

2019. május 20. 10:49

Kun Béla is tudott zsidózni, sőt büszke volt rá, hogy jobban leszámolt a „zsidó tőkével”, mint bármelyik antiszemita. Többek között erről, valamint a menekültkérdésről és az állatkerti kihívásokról is szó esett a fővárosi Levéltár Tanácsköztársaság-konferenciáján.

A száz évvel ezelőtti Tanácsköztársaságról szervezett konferenciát Budapest Főváros Levéltára (BFL) csütörtökön. Történészek, kutatók és levéltárasok osztották meg legfrissebb kutatási eredményeiket a 133 napos kommün történetéről. Szóba került a Tanácsköztársaság hozzáállása Trianonhoz, a kommün társadalompolitikája, a forradalmi törvényszékek működése de még a zsidóság és a Tanácsköztársaság kapcsolata is.

A menekültkérdés

Szűts István Gergely, a BFL levéltárosa „Menekültkérdés és a Tanácsköztársaság menekültpolitikája" címmel tartott előadást. Előadásából kiderült, hogy a kommünnek igenis volt menekültpolitikája, ugyanis 1919-ben több mint 100 ezer ember menekült a mai Magyarország területére, noha nem egyértelmű, hogy az év mely hónapjaiban érkezett ez a tömeg.

A menekültkérdés összetett téma volt, ugyanis érkeztek politikai menekültek Bécsbe – főleg jobboldali egyének –, aztán menekültek direktóriumok a román megszállás területéről (a legnevesebb a nagykárolyi volt), illetve polgári menekültekről is szó van, akik a trianoni összeomlás miatt érkeztek Magyarországra. Sokan minden ingóságukat hátra hagyták ingatlanjaik mellett, és csupán néhány bőrönddel érkeztek meg. Mivel rengeteg, vagyonnal nem rendelkező ember jött Budapestre, ezért

a kommün gyakran a hajléktalanokkal együtt kezelte kérdésüket.

A menekültekre katonai forrásként is tekintettek, és az 1919 májusi északi hadjárat során – amikor a Felvidék egyes területeit visszafoglalták – felmerült, hogy besorozzák őket.

A menekültek számának megállapítása nem volt mindig egyszerű feladat, hiszen egy nagy állami cég alkalmazottjának – így MÁV vagy Posta – be kellett jelentkeznie a legközelebbi állomáshelyen, ha elhagyta saját szolgálati helyét. Így voltak olyan menekültek, akik több helyen is bejelentkeztek. Szűts utalt rá, hogy a galíciai menekültek – főleg zsidó első világháborús zsidó menekültek – ügye is felmerült, a Tanácsköztársaság összeszedte az állampolgárságukat igazolni nem tudó embereket és külföldre telepítette őket. Ennek az akciónak az egyik megbízottja maga Szamuely Tibor volt, akinek teljhatalmat adtak a lakáshiány rendezésére. Vidéken is tartottak razziákat, amikor egyszerűen összeszedték és elvitték a rendezetlen állampolgárságú egyéneket.

Állatkert és szovjethatalom

Mautner Zoltán, a BFL levéltárosa „Állatkert a Tanácsköztársaság alatt” témájában adott elő. A fővárosi állatkertet a kommün idején vörös lobogókba bújtatták, és kötelezővé tették a dolgozók között az „elvtárs” szó használatát.

Erre az alkalmazottak igen lassan szoktak rá, és a múzeum igazgatója emlékezésében leírta, hogy őt még másfél hónap múlva is „igazgató úr elvtársnak” hívták. Aki nem használta ezt a megszólítást, azt a munkások feljelentették. Az intézet igazgatója példának okáért azért keveredett gondba, mert irodájából nem távolította el a régi városvezetők portréját. Április 7-én fővárosi választást tartottak, és ezért a múzeum igazgatósága felszólította – nem csak a férfi, de a női – dolgozókat, hogy menjenek el szavazni.

Mindazonáltal gondot okozott a rendszeres takarmányhiány, melyet úgy akart orvosolni a kommün, hogy a külső Kerepesi úton egy 250 holdas gazdaságot adott az állatkertnek. Ezen azonban éppen, hogy csak megkezdhette a gazdálkodást az intézmény, amikor már össze is dőlt a rendszer és visszavették a földterületet. A kommün kultúrpolitikájának része volt, hogy az átlagos emberekhez vigyék el a kultúrát, de az állatkertet nem minősítették kultúrintézetnek, és ezért nem, hogy nem volt ingyenes, de még díjat is akartak emelni. Ezt az emelést az igazgató végül sikeresen lealkudta.

Az állatkert lovait a Vörös Hadsereg akarta besorozni,

a dolgozóknak pedig olyan rossz volt a lakhatási helyzete, hogy még az állatházaknál lévő kiszolgáló szobákat is belakták. Az egyik nőnek, aki így élt, más szállást ajánlottak, ő azonban ragaszkodott a patkányos szobához: ez sokat elmond arról, milyen alternatívákat kínálhattak neki.

Antiszemitizmus Kun Béláék idején

Veszprémy László Bernát, a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója „Antiszemitizmus, anticionizmus és a zsidó vagyon újraosztása a Tanácsköztársaság alatt” címmel tartott előadást. Előadásában a történész elmondta, hogy Kun Béla is tudott zsidózni, sőt büszke volt rá, hogy jobban leszámolt a „zsidó tőkével”, mint bármelyik antiszemita. A kommün alatt a cionista mozgalmat üldözték, betiltották. Fáber Oszkár, a vallások likvidálásáért felelős népbiztos külön vadászott a cionistákra, és később a mozgalom pénzét is elkobozták. A hitközségeket szocializálták, elhangzott, hogy a szombathelyi ortodox hitközségtől például mindent elvittek, ami csak mozdítható volt.

Az előadás során szó volt a zsidó vagyon károsodásáról is a kommün alatt. A zsidó vagyont nem csak az államosítások, de az egyéni vagy tömeges fosztogatások is károsították. Azonban a nagy kárt a szocializálások, az állami kisajátítások okozták. A szocializált pénzintézetek nagy része zsidó kézben volt, és egyes megyékben az elkobzott földbirtokok is kiemelkedő részben voltak zsidók tulajdonában, az előadásban Csongrád és Heves megyék szerepeltek. A zsidók a Tanácsköztársaság által szedett túszok között is felülreprezentáltak voltak, és az előadás utalt rá, hogy a kommunisták direkt szedhettek gazdag zsidó túszokat.

A zsidók a vörösterror áldozatai között is magasabb számban voltak képviselve,

mint az társadalmi arányuk előrevetített volna.

Az erőszak határai

Nagy Szabolcs, a Veszprém megyei levéltár igazgatóhelyetesse előadásának témája a következő volt: „Jogszolgáltatás és az erőszak határterületei az 1919-es Pápán”. A forradalmi törvényszékek újonnan létrehozott bírói szervek voltak, melyeknek eredeti feladata csak bizonyos bűnesetek feletti ítélkezés lett volna, ám végül minden ügyben ők intézkedtek. Ez egy érdekes képződmény volt, melynek kimondott szándéka volt az osztályalapon állás: kőművesek, ácsok, kétkezi munkások vettek részt benne, a jogvégzett egyének kevéssé voltak jelen. Sokszor saját magukat sem gondolták legitimnek, beteget jelentettek, hogy ne kelljen ellátniuk feladatukat.

A törvényszékek maguk sem tudták eldönteni, hogy a korábban érvényes büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex még érvényes-e.

Az esetek többségében igyekeztek dorgálással, feddéssel elintézni az eseteket.

Más esetekben a lincselések eredményeit próbálták utólag igazolni forradalmi vésztörvényszékek létrehozásával. A szigorúbb esetekben olyan kihágásokért járt halálbüntetés, melyekért máskor pár év járt volna. Amikor a Horthy-rendszer elején felelősségre vonták a kommunista igazságszolgáltatásban szerepet vállalt egyéneket – Pápán is sok ilyen per volt –, akkor a Csemegi-kódexet hatályosnak ítélték meg, a forradalmi törvénykezést illegitimnek tartották. Így akik bizonyos kommunista tisztségekben cselekedtek, azokat magánszemélyként ítélték meg. Ha például valaki vörösőrként javakat rekvirált, akkor azt lopás, rablás vagy zsarolásban vétkes egyébként kezelték.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/148672

Ajánljuk még a témában