Pardon...

Az érző szívű, fajvédő nyugatos: így kalandozott a közéletben Kosztolányi Dezső

2019. április 22. 07:59

Túlművelt pozőr? Elvtelen karrierista? Elefántcsonttoronyba húzódó l'art pour l'art művész? Vagy épp ellenkezőleg: társadalmilag érzékeny aktivista? Balos? Jobbos? Szabadkőműves? Fajvédő? Mind egyszerre? Kosztolányi Dezső mára a magyar irodalomtörténet szoborrá merevedett alakja lett, de hús-vér emberként sok vitára okot adó, hajtűkanyarokkal teli életet élt. Fajvédő publicisztikáiról most jelent meg új irodalomelméleti kötet: Arany Zsuzsannával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk.

Most az a mániája annak a bizonyos Nyugatnak, hogy mi csupa aszkétákat, ártatlan vegetáriánusokat és szandálban járó teozófusokat akasztunk a Margit körúti fogház udvarán. Hol egy német újság nevezi angyalkának Lukács Györgyöt, hol Anatole France, az agg félzsidó tiltakozik Korvin-Klein Ottóék barbár elintézése ellen. Pardon, Európának könnyű. Használat előtt van a vörös ciánkálival szemben, de mi használat után. Európa még tarthatja szirupnak, méznek, orvosságnak. Mi már nem. Mi tudjuk, mi az a gajdesz, ők nem.”

Ez a szöveg egy glosszából származik, amit vélelmezhetően Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) írt a Horthy-rendszer kezdetén az Új Nemzedék hírhedt Pardon rovatába.

Kosztolányi mintegy másfél évig tartó közreműködése a fajvédő, antiszemita, radikális jobboldali újság munkájában máig botránykő, és sokszor alapul szolgált a Kosztolányi-életmű politikai alapú megbélyegzésére. 

Azt azonban, hogy Kosztolányi ténylegesen miként vett részt a gyakran uszító hangvételű rovat szerkesztésében, eddig nemigen vizsgálták. Ezen változtathat az év egyik irodalmi szenzációja, az Osiris Kiadó gondozásában frissen kiadott, Pardon... Az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1919-1921 című, az inkriminált írásokat egybegyűjtő kötet.

Nagyinterjúnkban Arany Zsuzsannával, a kötet szerkesztőjével, a Kosztolányi Dezső élete (Osiris, 2017) című nagymonográfia szerzőjével, a Pannon Egyetem docensével beszélgetünk az író politikai életútjáról.

Többek között megtudhatjuk, Kosztolányinak milyen kapcsolata volt a szabadkőművesekkel, mit csinált az őszirózsás forradalom napjaiban, hogyan mentette az életét a Tanácsköztársaság alatt, miért szegődött el az Új Nemzedék-hez, hogyan viszonyult a zsidósághoz, de azt is, miért fordította le Benito Mussolini életrajzát. 

Az interjú sorai között a Pardon-cikkekből idézünk.

***

„Az FTC és az MTK az év 365 napja közül a nagypénteket választja ki, hogy nagy labdarúgóversenyét megkezdje. Emlékezünk arra, hogy annak idején egy mérkőzést elhalasztottak, mert hosszúnapra tűzték ki. Budapesten – úgy látszik – a keresztény hosszúnapja, mely a katolikusok gyásza és a protestánsok legnagyobb ünnepe, nem részesül ilyen figyelemben. A két jellegzetes tornaegylet pont ezen a napon nyitja meg a mérkőzést, melyet aztán húsvét vasárnapján és hétfőjén folytat. Mit csinálnak az urak – kérdezzük – a közbeeső napon, szombaton? Pardon, szombaton pihennek.” (Nagypéntek)

 

Milyen összetevőkből épül fel Kosztolányi Dezső világ- és emberképe, milyen szerzők, milyen eszmék hatottak rá?

Szellemi mindenevő volt. A spiritizmustól kezdve a teozófián át sokféle eszmerendszert megismert, a filozófia fiatalkorától kezdve jelen volt az életében, nagy hatással volt rá Schopenhauer és különösen Nietzsche. Később Spengler is nyomot hagyott a gondolkodásán, a II. Vilmossal készült nagyinterjúban például

Spenglerrel próbálta provokálni a száműzött német császárt.

Az élete vége felé a keleti filozófiák hatottak rá, Tengerszem című kötetében, illetve a homo aestheticus-ról szóló írásokban is akadnak olyan gondolatai, amelyek a taoista nézetekkel rokoníthatók. De azt is olvashatjuk keleti ihletésű gondolatként, hogy „mily sekély a mélység és mily mély a sekélység”.

Kosztolányi pályája elejétől kezdve párhuzamosan dolgozott baloldali és jobboldali lapoknál, az első világháború előtt egyszerre volt a progresszív Budapesti Napló és a Nyugat, valamint a keresztény-konzervatív Élet szerzője. Hogyan lehetséges ez?

Egyesek szerint az, hogy Kosztolányi jobb- és baloldalra egyaránt bedolgozott, az elvtelenségét jelzi; mások úgy magyarázzák a dolgot, hogy az újságírószakma már csak ilyen: az ember oda adja el a tudását, ahol éppen szükség van rá, meggyőződése pedig nincs. Kosztolányinak van is néhány nyilatkozata, ahol hasonló módon vall az újságírói pályáról. A különböző oldali lapok között azonban sok volt az átfedés ekkoriban. Az Élet-nek elindulásakor kifejezett célja volt, hogy a modern irodalmat támogassa, a nyugatos nemzedékként elhíresült írók közül többen is szerepeltek a hasábjain. Tehát maguk a lapok se voltak tisztán jobb- vagy baloldaliak, elég sok szerző mozgott a két tábor közös metszetében.

Nota bene: Kosztolányi Herczeg Ferenc konzervatív Új Idők-jének is küldött írásokat.

Az Új Idők-nek némileg könnyedebb, a női magazinokhoz hasonló profilja volt. Herczeg Ferenchez Kosztolányit, ha nem is baráti, de viszonylag közeli kapcsolat fűzte. Ebből is látni, hogy nagyon sok múlt a személyes összeköttetéseken. Még ha egy bizonyos író nem is passzolt bele egy adott lap irányvonalába, de dolgozott ott egy-két figura, akivel jóban volt, publikálhatott a lapban. Érdekes, hogy pont Kosztolányival kapcsolatban emelik ki ezt a párhuzamosságot. Szerintem már a későbbi kultúrpolitikai torzítás következménye, hogy éppen őt teszik bűnbakká, miközben az egész nemzedéket jellemezte ez a gyakorlat, ami a hétköznapi valóságból, az egzisztenciális kényszerhelyzetekből is következett.

Pontosan hogyan indult el Kosztolányi újságírói karrierje?

Szabadkai fiúként nagy presztízsvágy hajtotta, hogy egy budapesti újság foglalkoztassa őt. A Bácskai Hírlap-hoz nem utolsósorban a családi, barátai kapcsolatok juttatták, Budapesten pedig

sokat számítottak azok a nexusok, amiket az egyetemen, az irodalmi körökben, a kávéházakban kötött.

De persze a tehetség számított leginkább: a fiatalok odavitték a kávéházakban dolgozó szerkesztőknek az írásaikat, és ha azok jónak ítélték őket, kaptak munkát. A legnagyobb presztízst akkoriban főként a Budapesti Napló jelentette számára: abban a rovatban publikálhatott, ahova Ady is írt, Ady párizsi ott-tartózkodásakor pedig még nagyobb terep jutott neki. Ahova Kosztolányi betette a lábát, ott nagyon hamar főmunkatárs lett, így például a Világ című szabadkőműves napilapnál. A tízes évek második felében Hatvany Lajos megvásárolta a Pesti Napló-t, amit – a napilapos tájékoztatás mellett – afféle ellen-Nyugatként képzelt el, Kosztolányit pedig Karinthyval együtt áthívta.

Apropó Ady: tudjuk, hogy Kosztolányi Az írástudatlanok árulásá-ban élesen bírálta a „költőfejedelmet”, de milyen volt a viszonyuk Ady életében?

1907-ben megjelent Kosztolányi verseskötete, a Négy fal között, amiről Ady nagyon lehúzó kritikát írt a Budapesti Napló-ban. Ady azt állította, hogy Kosztolányi „irodalmi író”, akinek a versei mögött nincs semmilyen megélt élmény, inkább az olvasmányaiból táplálkozik, mint az életből. Kosztolányi nehezményezte ezt, és élete végéig ironikusan-cinikusan állt Ady költészetéhez, ahogy az például a Babitscsal folytatott levelezéséből is kiderül. Bírálta a Vért és az Életet nagybetűvel író Ady-epigonokat, taszította Ady politikai szerepvállalása és az, hogy a zászlóvivő forradalmár szerepében ünnepelték.

Úgy látta, Ady körül valamiféle vallás kezd kialakulni,

és nem a tiszta esztétikai szempontokat szem előtt tartó irodalomkritika alapjáról közelítenek hozzá.

Az első világháború kezdetén Kosztolányi a harcot dicsőítő írásokkal állt elő. Hogyan változott a hozzáállása a háború négy éve alatt?

Európa-szerte ünnepelték a háborút, militarista lázban égett az írótársadalom is. Kosztolányi és írótársai átvették a propagandától azt a gondolatot, hogy a civilizáció csap össze a barbársággal, azzal viszont senki nem számolt, hogy ez mennyi áldozattal fog járni, hogy ártatlan fiatalemberek kimennek a frontra, és halomra lövik egymást. Kosztolányiék újságíróként sok mindent megtudtak, amit az átlagemberek a cenzúra miatt nem. Azzal is tisztában voltak, hogy a kaszárnyákban fegyelmi kihágás miatt példastatuálásként lelőttek fiatal katonákat. Amikor erről a cenzúrát kicselezve megjelentettek valahol egy kisebb cikket, az adott lap szerkesztőit hadbíróság elé akarták állítani.

Kosztolányi ugyanakkor nem tapasztalta meg a saját bőrén a háború valóságát, a sorozást válogatott módszerekkel tudta elkerülni.

A testvére harcolt, többször meg is sebesült. A családnak küldött, kiadatlan leveleiben mesélt a háború rémségeiről. Csáth Géza is utal rá, hogy Kosztolányi orvosi felülvizsgálatokkal próbált kimaradni a háborúból, szívelégtelenséget állapították meg nála, de Csáth szerint ez inkább pszichoszomatikus eredetű volt. Kosztolányi később azzal próbálkozott, hogy rövid időre közhivatalnokként, a Fővárosi Levéltár fogalmazójaként helyezkedett el. Végül az írót – sokakkal együtt – Drasche-Lázár Alfréd „főcenzor”, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője menthette meg, akit a Szikra álnéven író gróf Teleki Sándornén keresztül kerestek meg. Karinthyval kapcsolatban létezik egy dokumentum, ami bizonyítja Drasche-Lázár beavatkozását, Kosztolányiné pedig az életrajzi könyvében azt írja, hogy „Dr… L. A.” segített elintézni az ügyet.

A nyugatosokat tehát csoportosan menthették ki a sorozás alól,

de ennek az ügynek érdemes lenne még alaposabban is utánajárni.

És nem szólták meg egyesek Kosztolányit, amiért kimaradt a háborúból?

Csáth Géza például kritizálta őt, vannak a naplóiban arra utaló feljegyzések, hogy milyen gyáva az unokatestvérem, csak összevissza beszél, miközben nem mer katonának elmenni. De amikor megjelent az Öcsém című kötet, amiben Kosztolányi leírja a testvére üres szobáját, és felidézi a gyerekkori emlékeiket, akkor is többen támadták és gúnyolták, amiért „nőies” költészetet művel.

Az ifjú unokatestvérek: Kosztolányi és Csáth Géza

 

Kosztolányi 1916-ban belépett a Március nevű szabadkőműves páholyba. Milyen mélységű volt a kapcsolata a szabadkőműves körökkel, és meddig tartott ez a kapcsolat?

Arról nincsenek dokumentumok, hogy mikor történt ez a kapcsolatfelvétel, de gyanítom, hogy az újságírói pályája indulásakor. A Budapesti Napló-t Vészi Józsefék szabadkőműves gárdája szerkesztette, a Világ nevű szabadkőműves lapnak pedig már az első számaiban publikált. A családi, baráti körből is sokan voltak szabadkőművesek, Csáth is belépett. A tevékenysége azonban hamar lanyhult, miután a Március páholyból átlépett a Világ páholyba. Ismerünk egy „F. J. halálára” írott Láncvers-et is, amelyről sikerült kiderítenem, hogy a Ferenc József halála alkalmából tartott szabadkőműves gyűlés adta az apropóját. Arról viszont nincs forrásunk, hogy mesterfokba avatták volna, tehát csak egy-két évig lehetett aktív. A forradalmak után Kosztolányi eltávolodott a mozgalomtól, a húszas évek második felétől aztán újra voltak aktív szabadkőműves kapcsolatai.

Érdekes, hogy kiállt a feminista eszmék mellett is.

Mindkét páholy, amelynek tagja volt, balra kacsingatott, az egyiknek programja is volt, hogy legyenek női szabadkőművesek. A című feminista közlönyben Kosztolányi közölt néhány verset és műfordítást női szerzőktől. Egy cikkben pedig

a háborúban csalódott író arról írt, hogy a férfiak elrontották a világot, itt az ideje, hogy a nők vegyék át a hatalmat.

A háború vége felé egyértelműen a baloldalhoz, a Károlyi-féle táborhoz pártolt. Mi vonzotta Kosztolányit Károlyihoz?

A Tisza-féle politikát bírálta, és a szociális érzékenység mindvégig jellemző volt rá. Még a Pardon-korszakban is felszólalt a szegények, a becsapott munkások, de főként a vagonlakók érdekében. Ez értelmezhető baloldali viselkedésként is. De politikai gondolkodása fő tengelye a kossuthi, ’48-as örökség, a függetlenségi politika eszméje volt. Mindenben ezt a nemzeti liberális értékrendet kereste, aztán egy idő után rendre csalódott. Ezt vélte megtalálni Károlyinál és a Pesti Napló-nál is, az őszirózsás forradalom után aztán szkeptikusabb lett.

Mit csinált az őszirózsás forradalom és a Károlyi-kormányzás napjaiban?

A forradalom eseményeinél a Pesti Napló munkatársaként hivatalból ott kellett lennie. A főszerkesztő Hatvany Lajos erősen támogatta Károlyit, olyannyira, hogy

az újság autóival furikázták Károlyiékat,

Kosztolányiék pedig mindenről azonnal tudósítottak. Maradtak fenn anekdoták: amikor az Astoriánál eldördült néhány puskalövés, Kosztolányi a Színházi Élet tanúsága szerint többedmagával rémülten eliszkolt. A másik történet szerint Kosztolányiék hajnalban keltek át a Margit hídon, és odanyomták a reggeli lapokat az eseményeket még nem ismerő katonák kezébe. Hatvany aztán ott volt például a belgrádi fegyverszüneti tárgyalásoknál is.

A Pesti Napló irodalmi mellékleteként közölték az Esztendő nevű kiskönyvszerű kiadványt, aminek Kosztolányi és Karinthy volt a szerkesztője. Hatvany itt számolt be arról, milyen fantasztikusak voltak a Károlyi-forradalom napjai. Ugyanekkor Gellért Oszkár szerkesztésében kiadták A diadalmas forradalom könyve című díszkönyvet, amiben írók, újságírók üdvözölték a Károlyi-rendszert. Kosztolányi ide egy ironikus, szkeptikus szöveget küldött be, ami arról szól, hogy az emberek egyik pillanatról a másikra színt váltanak, a sarki kereskedő elsápad, amikor az író Ferenc József-képek iránt érdeklődik. Egy másik ekkoriban írt, Forradalmi napló című szövege egyik bekezdésében azzal nyit, hogy „népszónokokat hallgatok”. Ebből már érezhető az önjelölt, demagóg figurák iránti ellenérzése, felismeri az emberi játszmákat, a gyarlóságokat.

Karinthy és Kosztolányi

 

Tudjuk, hogy a Tanácsköztársasággal nemigen szimpatizált Kosztolányi, de azért az sem állítható, hogy teljesen partvonalra lett volna téve – tagja lett például a Marx műveit fordító bizottságnak is.

Az írók, újságírók egymást próbálták menteni.

Az új hatalom képviselői arról szónokoltak, hogy a polgári lapok munkatársainak pusztulniuk kell,

a Vörös Újság-ban meg a sajtóbizottsági üléseken fölmerült, hogy mezei munkára kell fogni vagy egyenesen agyon kell lőni őket. Számítottak a régi kapcsolatok, ezek döntötték el, hogy ki kapott ilyen vagy olyan feladatot, ki hogyan lehetett a segítségére a többieknek. Göndör Ferenc lett az Otthon-körben a sorozóbizottság elnöke, mikor az újságírókat katonának akarták vinni, Göndör pedig olyan orvost hívott, aki alkalmatlannak nyilvánította őket.

Valamiből meg kellett élniük az íróknak. Amikor a polgári lapok még megjelenhettek, de a vörös cenzúra már működött, sokan örültek, hogy nem kell aláírniuk a vezércikkeket, hiszen tudták, hogy ez a rendszer belátható időn belül meg fog dőlni. Lukács György viszont kiszúrt velük: előírták, hogy a vezércikkeket névvel kell közölni. Nem csoda, hogy sokan a Marx-fordításban látnak egérutat: csak fordítaniuk kell, pénzt is kapnak, nem is lesznek kivégezve, nem küldik közmunkára őket, nem sorozzák be őket a Vörös Hadseregbe.

Kosztolányi ugyanakkor a vörös uralom vége felé többedmagával Pogány József népbiztos siófoki nyaralójában vendégeskedett. Mi a háttere a meghívásnak?

Lukács meg Kun Béla ellenségességét tekintve érthető, hogy Kosztolányiék próbáltak egy olyan szövetségest keresni a hatalomban, aki meg tudja védeni őket. Pogánynak irodalmi ambíciói voltak, érdekes módon épp Napóleon címmel írt drámát, amit bemutatott a Nemzeti Színház. Schöpflin Aladár és mások dicshimnuszokat zengtek róla. Fenyő Miksa ugyanakkor megírta, hogy nem túl jól sikerült, be is tiltották ezután a Nyugat-ot.

Pogány ismerhette Kosztolányi munkásságát – már a Négyesy-szemináriumokra is együtt jártak –, el tudom képzelni, hogy az írónak volt valamiféle tekintélye előtte. Karinthyval, Kéri Pállal tartózkodott Kosztolányi Siófokon, ez persze afféle túlélő technika is volt, lemenekültek vidékre, míg Pesten zajlottak az események. Szó volt arról, hogy a Nyugat utódjaként Pogány új irodalmi lapot indít, Kosztolányi és Karinthy ott nyüzsögtek, hogy labdába rúgjanak, de közben húzták is az időt az anyagok összeállításával. Bölöni György szerint viszont

ahogyan ellenforradalmi szelek kezdtek fújdogálni, már nem voltak elérhetők telefonon.

„A faji lapok, az ún. „polgáriak” is hőn buzogó rokon érzéssel írnak minden alkalommal a vörös szocializmus mellett. Jogrend, közszabadság, munkások joga, megbocsátás, s ahogy a többi szép szó hangzik. Most aztán fordult a kocka: egyszer történesen a keresztény-szociálisok is sztrájkot rendeztek. A keresztény munkások: tehát nem azok, akik a faji jellegű vezetők szavára egy perc alatt Kun Béla harcos seregeivé vedlettek. Nosza, megváltoztatja hangját a faji sajtó: most már ő is elítéli a „veszedelmes sztrájk” jogait, most már ő is „lelketlen izgatókról” beszél. Pardon: nem a legfinomabb szeizmográf-e ez a kizárólagosan faji mentalitás?” (Faji szocializmus)

 

Az anekdota úgy tartja, hogy 1919 végén Kosztolányi egyszerre kapott felkérést Bangha Béla radikális jobboldali Új Nemzedék-étől és Miklós Andor liberális Az Est-jétől, és végül azért döntött az előbbi mellett, mert ők egy órával előbb hívták. Igaz a történet?

Kosztolányiné ír erről, aki nagyon ügyelt arra, hogy férjéről milyen képet alakítson ki. Érzésem szerint próbálta eltussolni a dolgot azzal, hogy az író csak azért vállalta az állást, mert egy órával – máshol egy napról beszél – előbb keresték meg.

Az Est polgári liberális lap volt, ezeket a lapokat pedig a fehérterror alatt is üldözték, mondván, hogy részt vettek az őszirózsás forradalomban. Ha belegondolunk, logikus, hogy Kosztolányi nem ment el egy olyan laphoz, ahol rövidesen betiltásra, bojkottra vagy a szerkesztőség szétverésére lehetett számítani. Másrészt létezik olyan hipotézis, miszerint Kosztolányi annyira felháborodott a kommünön meg a román bevonuláson, hogy érzelmileg, politikailag is inkább az Új Nemzedék-hez akart csatlakozni. 1919 őszén már zajlottak a béketárgyalások,

Kosztolányi pedig már 1917-ben kifejezte abbéli aggodalmát, hogy Magyarországot amputálni fogják.

Arról nem is beszélve, hogy korábbi munkatársai közül többen teljesen beálltak a vörös uralom mellé, és ellenségesen viselkedtek vele.

A Pardon rovat névtelen glosszáit többen írták. Hogyan történt a munkamegosztás, pontosan milyen szerepe volt Kosztolányinak?

Erről is csak feltételezéseink vannak. A feleség hallgatott az ügyben, Kosztolányinak ebből az időszakból nem maradtak fenn levelei vagy feljegyzései, feltételezem, hogy talán maga Kosztolányi vagy a felesége megsemmisítette ezeket a dokumentumokat. A kortársak pedig nemigen láttak bele az ügybe.

Bangha Bélának szívügye volt a katolikus sajtóprogram, nagyon erősen beleszólt a lap profiljába. Valószínű, hogy ő aktívan részt vett a rovat szerkesztésében, állítólag nagyon átírta a cikkeket a lapjaiban. Ott volt aztán a rovatban Milotay István, akinek kezdetektől fogva feszült volt a viszonya Banghával, valamint Lendvai István, Kádár Lehel és Kállay Miklós, utóbbi nem tévesztendő össze a későbbi miniszterelnökkel, műfordító volt. Ő valószínűleg kevésbé volt benne a munkában, Lendvai és Kádár Lehel viszont erős hangadók lehettek. Kosztolányiné is őket nevezte meg mint a legdominánsabb figurákat.

És ott volt még Kosztolányi, akit nem hiszem, hogy annyira elnyomtak. Persze voltak konfliktusai a szerkesztőtársakkal. Mikor Szabó Dezső elkezdte lejáratni Kosztolányit, Lendvai és Kádár is nyilvánosan nekiugrottak. Ha az író olyan jelentéktelen lett volna, nem alakult volna ki a konfliktus. Volt olyan Bangha-glossza is, amit Kosztolányi nem engedett megjelenni, tehát neki mint rovatvezetőnek komoly beleszólása volt a szerkesztésbe. Ekkoriban szerkesztette egyébként a Vérző Magyarország című irredenta kötetet is, ami Horthy Miklós ajánlásával jelent meg. Horthy külön fogadta is Kosztolányit, nagy lehetett a presztízse emiatt is. Az utolsó időszakban Kádárék távoztak a rovattól, Kosztolányi nagyobb hatalmat kapott, persze Bangha azért még ott volt.

Kosztolányiné is azt nyilatkozta, hogy amióta ezek a „véresszájú nímandok” elmentek a laptól, csak Dezső írja a Pardont.

Azt nagyjából meg lehet mondani, hogy a glosszák hány százalékát írta Kosztolányi? Hogyan lehetett megállapítani az egyes írások szerzőségét?

Annyi biztos vizsgálataink szerint, hogy 1920 decemberétől 1921 augusztusáig négy kivételével az összeset ő írta. A szerzőség megállapításában segítettek például az életrajzzal kapcsolatos elszólások. Az egyik glosszában szó esik a Nyugdíjas Katonák Országos Szövetségéről, ami az özvegyeket, az árvákat, illetve a nyomorékká lett katonákat segélyezte, és ami egy apró irodahelyiséggel rendelkezett. A Vérző Magyarország-ot ez a szervezet terjesztette, logikus tehát, hogy Kosztolányi ellátogatott az irodába. A glosszában részletesen le van írva az iroda berendezése, az írás üzenete pedig az, hogy mennyire nyomorognak azok, akik megjárták a frontot.

Sok glossza más Kosztolányi-szövegekkel mutat egyezéseket. Ugyanazok a metaforák vagy szófordulatok jelennek meg bennük, mint korábbi, Pesti Napló-ban megjelent vagy későbbi, Pesti Hírlap-os cikkekben. Ott van például az egyik glosszában a táncmetafora: groteszk hangnemben ír Kosztolányi arról, hogy Magyarországot beleviszik a haláltáncba. Ez a kép néhány évvel később felbukkan egy Pesti Hírlap-os, aláírt tárcájában is. Előfordul olyan is, amikor egy glosszában egy általános műveltségbeli kiszólás esetében egy adott szerzőhöz adott jelzőt társít, és ugyanez a megállapítás máshol is megjelenik.  

„Krausz Simon Londonban járt és ott találkozott Jacobi Viktorral, az operettíróval. A bankár fölgerjesztette az évek óta külföldön élő muzsikusban a honvágyat, aki e végzetes találkozás hatása alatt elhatározta, hogy hazajön. „Krausz Simi volt neki – írja egyik laptársunk – a Hortobágy, a furulyaszó, a szőke Duna…” Tudtuk, hogy a zeneszerzéshez bizonyos képzelőerő kell. De hogy ennyi szükséges, az – pardon – legalábbis megdöbbentő.” (Krausz Simon mint Hortobágy)

 

 

A Pardon rovatban megjelent Kosztolányi-írások közül van, amelyik szépirodalmi értékkel bír?

Több is. Van köztük például filmnovella, van, ami párbeszédes formában íródott. Van, amelyik pusztán nyelvileg olyan szinten ki van dolgozva, hogy megüti az irodalmi nívót.

És igazolható Harmos Ilona, illetve maga Kosztolányi állítása, hogy a rovat uszítóbb cikkeit nem ő írta?

Sajnos nem. A rovat első időszakában megjelent, nagyon nyers, túl direkt, bunkósbotszerű glosszáknál főként Lendvait és Kádárt gyanítom. Ahol viszont ugyanígy megjelennek kemény kijelentések, de ironikusan és kifinomultabb, csiszoltabb nyelvi formában, az Kosztolányi. Nem mondhatjuk tehát, hogy az író által szerzett szövegekben nincsenek erős kijelentések.

Érdekes megvizsgálni Kosztolányi és az antiszemitizmus kapcsolatát is. Amikor Szabadkán kicsapták az önképzőkörből, antiszemita sértéseket vágott az egyik tanára fejéhez, a Nyugat-ot egyszer „zsidó pártszövetkezetnek” minősítette. Eközben filoszemita cikkeket is írt, neje pedig zsidó származású volt. Csak indulatszerűen voltak antiszemita megnyilvánulásai?

A szabadkai közegben, az iskolában, ahol felnőtt, általános jelenség volt az antiszemitizmus, gyakran zsidóztak.

Amikor a család megtudta, hogy Kosztolányi egy zsidó származású nőt készül elvenni, teljesen kétségbe estek,

a nagymama rosszul lett, a szülők pedig könyörögtek, hogy minél előbb keresztelkedjen ki a felesége. Csáth naplóiból kiderül, hogy az iskolában különböző klikkek alakultak ki, az önképzőköri vitákról olyanokat írt, hogy „megint támad a zsidópárt Dide ellen”. Később viszont Kosztolányi a Múlt és Jövő-nek üdvözlő cikket írt a menekült galíciai zsidókról, kijelentette, hogy testvéreknek tekintjük, várjuk őket. A Pardon idejében azonban már sok asszimilált zsidó sem örült a galíciaiak jelenlétének, akik közül többen látványosan meggazdagodtak a lánckereskedelemből. A Pardonnak ez lesz az egyik visszatérő motívuma: a vagyonos galíciaiakat ellentétbe állítja a vagonlakók nyomorával.

1924-ben Kosztolányi interjút készített az Abel Pann nevű izraeli festővel hazája művészeti életéről. Kádár Leheléknek nem is kellett több, nekirontottak Kosztolányinak egy radikális lapban, hogy lám-lám, Kosztolányi mester megint milyen nagy filoszemitává avanzsált. Van egy Pardon-cikk, ami azon gúnyolódik, hogy Izraelben nincs elég munkás, mindenki csak értelmiségi, nincs, aki a földet művelje. Az egyébként tiszteletteljes Pann-interjúban pedig Kosztolányi felteszi a kérdést: na és vannak maguknál földművesek? Én azért ebben – a glossza ismeretében – érzem az iróniát.

Vajon őszintén azonosult Kosztolányi az Új Nemzedék-ben hirdetett fajvédő, radikális eszmékkel? Aktívan részt vett a Magyar Írók Szövetségének szervezésében is, ami szintén keményen jobboldali csoportosulás volt.

A kommün elutasítása és Trianon voltak szerintem a viselkedése fő mozgatórugói. Szabadka elcsatolása, a saját családi érintettsége, az a sokkhatás, hogy a ’48-as örökség őrzőjeként alig várja, hogy Magyarország független legyen, és ez végül olyan áron történik meg, hogy az ország kétharmadát elcsatolják. Az általa írt Pardon-cikkek jelentős része Trianonról, az elcsatolt területekről elmenekült vagonlakókról szól.

Kosztolányinak erős magyarságtudata volt,

a nemzet mint nyelvközösség programját hirdette, aminek az is a lényege, hogy hiába lett Magyarország területe jóval kisebb, a magyar kultúra ott van, ahol a magyar nyelvet beszélik: Erdélyben, Felvidéken és másutt. Ennek az erős kultúrpolitikai hitvallásnak nyomán hihetett a keresztény nemzeti megújhodásban, aztán – ahogyan az őszirózsás forradalom esetében is történt – meglátta az emberi játszmákat, a hatalmi harcokat. Az elszabaduló indulatok, a radikalizmus révén a baráti köréből is sokakat bántottak, hozzá közel álló embereket is üldöztek. Ezek a felismerések arra késztették, hogy ebből a táborból is kilépjen.

Harmos Ilona, Kosztolányi Ádám és Dezső

Élete utolsó részében hogyan alakultak Kosztolányi politikai nézetei?

Mérsékeltebb hangot ütött meg, magyarság és európaiság kapcsolatáról beszélt, például a híres Lenni vagy nem lenni című cikkében. És persze teljes mellszélességgel kiállt a revizionizmus mellett. Ahogy a nagypolitikában keresték a kulturális kapcsolatokat Olaszországgal, Franciaországgal, aztán a kisantant országaival, ezt ő lekövette a maga munkásságával, Karel Čapek-drámát fordított például, de tőle is fordítottak. Személyes baráti kapcsolatokat épített, a PEN Club elnökeként is fontos szerepe volt a folyamatban.

És mi a helyzet a Mussolini-életrajz fordításával?

Az is ennek a közeledési politikának volt a része. Bethlen megszerezte Olaszországot nagyhatalmi szövetségesként, a propaganda nyomán kezdett ide is begyűrűzni a Mussolini-kultusz, divat lett Olaszország. Kosztolányi a munkát azért vállalta, mert a revíziós törekvéseknek kedvezett. A művet egyébként egy Margherita Sarfatti nevű velencei zsidó nő írta, aki Mussolini szeretője volt. 

Kosztolányi nem csodálta Mussolinit vagy a fasizmust,

egyes megnyilvánulásaiból kiderül, hogy ő minden teljhatalmi rendszert elutasított, 1931-ben PEN Club-elnökként pedig kifejezte azt az örömét, hogy a szervezettől távol marad a két szélsőség: Olaszország és Oroszország. Arról is beszélt, hogy ezek a szélsőségek találkoznak.

Hogyan befolyásolta a Kosztolányi-életmű második világháború utáni megítélését a Pardon rovatban vállalt szerepe?

Egy ideig indexre került, kárhoztatott szerző lett. A társadalmi szerepvállalást elutasító, polgári, reakciós értékrendet képviselő íróként állították be. Ennek az egyik oka a Pardon, a másik az Ady-vita volt. Kosztolányi azt vallotta, hogy a politikának ne legyen köze a művészethez, amit szintén rossz szemmel néztek. A Pardon rovat felemlegetésében élen járt Lukács György, akivel Kosztolányinak konfliktusa volt a Tanácsköztársaság idején. Az író egy vezércikkében megírta, hogy mi hiába mondtuk azt a világon bárhol, hogy magyarok vagyunk, osztráknak néztek bennünket. Egy, a Vörös Újság-ban megjelent, Lukács inspirálására írt cikk aztán kijelentette, hogy lírai költők nacionalista uszítást közölnek. Ez a nacionalista bélyeg később is megmaradt. Kosztolányi aztán a Pardonban reagálhatott az esetre,

az egyik glossza a „lukácsgyörgyök és balázsbélák faji zsarnokságát” emlegeti.

Emlegették a Pardon-korszakot, mondták, hogy ez az életmű fekete foltja, szövegek azonban nem kerültek elő, csupán egy-két mondatnyi idézetet közöltek újra és újra. Heller Ágnes az elhíresült Kosztolányi-bírálatában is három mondatot idéz, miközben közel ötszáz Pardon-cikk született. A szerzők átvették egymástól az uszító időszakra vonatkozó megállapításokat, többen azt is állították, hogy nyelvileg-stilisztikailag igénytelen az összes Pardon-szöveg, ami nem igaz.

 

„Sándor Pál az amerikai Népszavának panaszkodik az egyetemi numerus clausus miatt. Tudtunkkal ők a Nemzeti Hadseregben is mélyen a numerus clausus alatt vannak képviselve. De – pardon – emiatt nem panaszkodik a vezér.” (Numerus Clausus)​

 

Miért volt fontos kiadni a Pardon-cikkeket egybegyűjtő kötetet?

Amit nem ismerünk, arról bármit lehet mondani. Nem Kosztolányi befeketítése vagy a szenzációhajhászás a most megjelent könyv célja, hanem az, hogy tisztázzuk a Pardon-korszakot, ez pedig csak a szövegek vizsgálatával, illetve egyáltalán a közlésével lehetséges.

És mennyiben változtatja meg a kötet a Kosztolányi-képünket?

A magam nevében beszélhetek: én a naplói, levelei, valamint főként az írásai alapján kezdettől fogva láttam, hogy

Kosztolányi nem afféle csokornyakkendős, l’art pour l’art értelmiségi volt,

aki csak a szépről és jóról írt. Sokkal öntudatosabb és határozottabb karakter volt. Az az irodalomtörténeti klisé, hogy egy finom entellektüel volt, aki óvakodott mindentől, és bezárkózott az elefántcsonttoronyba, nem igaz. A Pardon erre a legerősebb cáfolat. Van egy másik közhely, amivel a Pardont is próbálták igazolni, jelesül az, hogy nem értett a politikához. De hát Kosztolányi végigcsinálta a világháborús cenzúrás időszakot, megjósolta Trianont, rendszeresen járt a Parlamentbe, tudósításokat is írt, munkájánál fogva ismerte a politikát, kora összes közéleti személyiségét. Efölött rendszeresen átsiklott mindenki.

 
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/147123

Ajánljuk még a témában