„Minden Istenben van”

Egy sértődöttről – Harminc éve halt meg Márai Sándor

2019. február 21. 8:32

Győrffy Ákos
Mandiner
Tisztesség, becsület, szerelem, munka, igazság, hazaszeretet. Ezek Márai #hashtagjei, hogy időszerűen fogalmazzunk. De az az Európa és Magyarország, amelynek utolsó békeéveit Márai még megélte, nincs többé. Életének túlnyomóan nagy részét aztán a régi világrend agóniájának tüzetes vizsgálata töltötte ki.

1989. február 21-én, most harminc éve Márai Sándor öngyilkos lett San Diegóban.

 

Holttestére napokkal később találtak rá. Akkor már jó ideje egyedül élt, elképzelhetetlen magányban. Életének utolsó évtizedét a Csendes-óceán partján töltötte.

A Pacific, ahogy naplóiban emlegette, lassan elárasztotta a tudatát.

Utolsó naplójánál megrendítőbb olvasmányt nehezen találhatnánk a magyar irodalomban. Ebben a könyvben mindenféle szenvelgés és önsajnálat nélkül számol le mindennel.

 

Nehéz olvasmány ez az utolsó napló, ismerek embert, aki inkább elvitte egy antákváriumba a saját példányát, mert nem volt képes egy légtérben tartózkodni vele. Meg tudom érteni. Márai ebben az utolsó művében igen messzire távolodik mindattól, amivel azonosítani szokás. Nyoma sincs itt már a hazájáért aggódó írástudónak, a régi Európa mítoszát őrző szellemi embernek. Illetve dehogy nincs nyoma, csak ezek a nyomok feloldódnak valami személytelen, nehezen megközelíthető atmoszférában.

 

Mindaz, ami Márai számára fontos volt, egészen más „térfogatot” kap ezekben a jegyzetekben.

 

Márai műveivel két évtizede találkoztam először. Sok mindent olvastam tőle azóta, sok mindent elfelejtettem belőlük. Az évek során rá kellett ébrednem, hogy

szépirodalmi műveinél számomra sokkal fontosabbak a naplói.

Nem mintha a szépirodalmi művei olyan nagyon felejthetőek lennének. Egyáltalán nem, sőt.

 

Legfontosabb könyvei, az Egy polgár vallomásai, a Kassai őrjárat vagy A Garrenek műve inkább lirizált naplók, mint fikciók. Talán fikcióban, a regényeiben és a novelláiban alkotott legkevésbé maradandót. A gyertyák csonkig égnek című regénye ritkán látott diadalutat járt be Európában a 2000-es évek elején. Úgy látszik, olvasói találtak benne valamit, ami szemmel láthatóan nagyrészt hiányzik a mai magyar – és európai – irodalomból.

 

Márai műveiben valóban van valami, ami mára jórészt kiveszett a szépirodalomból. De nem csak onnan. Kövületnek tűnik, olykor szinte megmosolyogtatónak. Nem csoda, ha „komoly” körökben, mérvadó irodalmi diskurzusokban rég nem veszik komolyan. Amiben – érzésem szerint – nincs igazuk ezeknek az ítészeknek.

 

Mert igaz lehet ugyan, hogy némelyik könyvében Márai olykor veszélyesen közel merészkedik ahhoz a rejtélyes, nehezen körülírható területhez, amit giccsnek neveznek, de soha nem lépi át a határvonalat. Márai szinte irritálónak tűnik egy olyan szellemi közegben, amelynek rég nincs fogalma arról, mit jelent ragaszkodni, hűségesnek lenni valamihez egy életen át.

Az ilyen hűség, az ilyen már-már mániákusnak tűnő ragaszkodás manapság gyanús, gyanús és röhejes.

A sokszor elhangzó közhely Máraival kapcsolatban, mely szerint a „polgári” Magyarország – és Európa – étoszának írója volt, nehezen megfogható, noha kiválóan alkalmas arra, hogy úton-útfélen idézni lehessen. Nehezen megfogható, mert ma már szinte semmit nem tudunk arról, mit jelentett ez a „régi” Európa, ez a „régi” Magyarország.

 

Amikor Márait olvassuk – vagy egyik mesterét, a csodálatos Krúdy Gyulát –, egy olyan világba pillantunk bele, ami mára végérvényesen elveszett. Márai Sándor életének egyik tragédiája, hogy tehetetlenül kellett végignéznie ennek a régi Európának – és benne a régi Magyarországnak – az eltűnését. Életének tragédiája ugyanakkor műveinek kiapadhatatlan forrása is egyben. Ha nem ezekben tragikus, olykor infernális időkben él, valószínűleg egyike maradt volna a kor ködlovagjainak, könnyen felejthető íróinak. Könyveinek szinte töretlen – bár az utóbbi időben mintha inkább lanyhuló – népszerűsége talán abban rejlik, hogy egy olyan világot mutat fel a mai olvasónak, ami után vágyakozni lehet, ami képes betölteni – ideig-óráig – azt a hiányt, ami sokak számára alapvető tapasztalat.

Mert mintha tényleg hiányozna valami innen. Valami, ami Európát Európává, Magyarországot Magyarországgá tette.

Márai Sándor folyton valami olyasmire hivatkozik a könyveiben, ami a számára magától értetődő volt, az utókor olvasói számára viszont egyáltalán nem az. Azért nem az, mert mi már egy egészen megváltozott Európában, egy egészen megváltozott Magyarországon élünk.

 

Az az Európa és Magyarország, amelynek utolsó békeéveit Márai még megélte, nincs többé. Életének túlnyomóan nagy részét aztán a régi világrend agóniájának tüzetes vizsgálata töltötte ki. Sokáig értetlenül állt a jelenség előtt, nem talált fogást rajta. Az atomjaira hulló meghitt, ismerős világ látványa valószínűleg tényleg nehezen elviselhető. Aztán eljutott odáig, hogy képes volt megnevezni az érzést, amely már régóta rágta belülről: megsértődött. Sértetté vált. Amire minden oka megvolt, bár sokra nem ment a sértettségével.

 

Ez a sértettség aztán hosszú életének hátralévő évtizedeit mindenestül átjárta, minden sora mögött érezni lehet. A történelmi kataklizmákat, az elmondhatatlan szörnyűségeket, hazájának elsüllyedését személye elleni inzultusként élte meg. Amiben lehetett is valami. Tényleg mintha az ember szellemi-lelki integritása ellenében dolgozna a személytelen, világpusztító erő. A modern ember egyik alapvető tapasztalata ez. Márai ennyiben a modernitás határvidékén állt. De csak ennyiben. Mert minden másban kérlelhetetlenül konzervatív maradt, amennyiben a konzervatív alatt a már említett, számomra mindig is megrendítő hűségét és ragaszkodását értjük.

 

De mihez is? Mindahhoz, ami manapság olyannyira megmosolyogtatónak, avíttnak és dohosnak tűnik.

Tisztesség, becsület, szerelem, munka, igazság, hazaszeretet. Ezek Márai #hashtagjei, hogy időszerűen fogalmazzak.

Még komolyan vette a mára a mérvadó körökben szintúgy minimum arcrángást kiváltó alapállást, mely szerint az írástudónak felelőssége lenne. Magával szemben, a hazájával szemben, az irodalom ősöreg tradíciójával szemben. Nyilván nehéz mindezt mai ésszel megérteni, amikor jobbára azt látjuk, hogy az írók egy jelentős része jórészt arra fordítja az energiáit, hogy a szórakoztatóiparban megtalálja a helyét, hogy az éppen bombabiztosnak kikiáltott irodalmi kánonba valahogy beszuszakolja magát.

 

Máraitól mindez fényévekre állt, nem óhajtott senkinek sem megfelelni, s ahogy öregedett, ez a tulajdonsága csak egyre karakteresebbé vált. Olyannyira, hogy életének végén, amikor a már említett utolsó naplójának feljegyzéseit írta, szinte már csak az óceánnal érzett rokonságot. Igaz, azt írta, az óceánban minden benne van. A haza is, elveszített szerettei is, az eltűnt Európa is.

 

Felesége, nevelt fia, testvérei akkorra már mind halottak voltak. „Minden Istenben van. És mindenben Isten van. De Isten nem lehet a vallások istene” – írja utolsó bejegyzéseinek egyikében, 1988. július 24-én. Ehhez a summához nem nagyon lehet bármit is hozzáfűzni. Talán csak egy másik feljegyzését az utolsók közül: „Az »egész« mégis, per saldo, gyönyörű volt”. Hat hónappal később golyót repít a fejébe. Hamvait az óceánba szórták. Halálával a magyar irodalom talán legfontosabb korszaka záródott le.

Összesen 126 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szerelem, hűség, igazság, munka stb: ezek értéke soha nem tűnik el, mert az ember létében vannak megalapozva, mely az abszolút Szentháromság teljes-személyes valóságán alapul. Szociológiailag, történelmileg pedig mindig hullámzó lesz ezek megjelenése a világban, mert az emberlétnek válasz-karaktere van: Isten már megkérdezett minket, de a a hívására mindenki saját felelősséggel reagál!

https://www.youtube.com/watch?v=mquUwSvtkr4
Márai Mennyből az angyal-a: a világ valaha volt leghatalmasabb verse.

Hogy te mennyire fárasztó tudsz lenni, még válaszra is méltatlan.
Nyugtass meg, hogy legalább pártvonalon mozogsz, és a megélhetésed függ a baloldal sikerétől.

Szerintem okkal használta a "sértődött" jelzőt, mintha Márai egyik naplóbejegyzésében lett volna az, hogy a világháború alatt a kibombázott, hontalanná lett családok kis kocsiban tolják romok között a megmaradt összes vagyonukat, a család minden tagjának az arcán más érzelem látszódik, a negyvenes családfő arcán a sértődöttség.

Ha troll vagy, akkor legalább annyi mentséged van, hogy ügyesen végzed a munkád, egyébként elmehetsz a jó büdös fenébe, hogy képes vagy a Rákosi-korszakot a mostanihoz hasonlítani. Ezt csak az hiheti el, aki vagy a rendszerváltás után született, vagy a szocializmus haszonélvezője volt. Én éltem a Kádár-korszakban, és pontosan látom a különbségeket.

Persze, mi mind hülyék vagyunk, szemben a hozzád hasonló helikopterekkel. Vagy csak ennyi telik tőled, meg a hozzád hasonlóktól, a másik fél pocskondiázása, mivel érvelni már nem tudtok.

Válaszok:
Csomorkany | 2019. február 21. 20:05

Hagyjuk ezt az idolozást.
Annyi bizonyos, Márainak Wass kevés volt, és Wassnak Márai úgyszintén.
Mindkettő - a maga nemében - remek.
Nekem a kamaszkoromban a Meztelenek és holtak, az Oroszlánkölykök, a Most és mindörökké voltak a nagy felfedezések...
Meg az És akkor mennydörgést hallottunk.
Ettől még nagyra tartom Márait és Wasst: Virágozzék minden virág.

Hol hasonlította Rákosihoz a mai kort? Az ilyeneket gyűjtöm! Horthy, Kádár, Hitler és Sztálin az alap, de van a gyűjteményemben Imreédy, Tisza Kálmán, és Károly Róbert is. Rákosira viszont nem emlékszem.

Válaszok:
Karvaly | 2019. február 21. 20:21

"A mai populista nacionalista onkeny-kurzus ugyanazokat a hurokat pengeti, mint amivel az a kor Marait eluldozte az orszagbol es elszomoritotta elete vegeig."

Márai 1948-ban emigrált, Rákosi alatt.
Szerintem volt olyan hülye, hogy nem olvasta Máraitól, hogy mikor és miért távozott az országból, viszont a Dunning-Kruger-hatás miatt egészen biztos volt benne, hogy az Horthy vagy Szálasi alatt történt. (legalábbis a Rákosi-korszakra nehezen lehetne ráfogni, hogy nacionalista volt)
De szerintem ki fogom ikszelni szerencsétlent, nincs időm az összes magabiztos elmebeteg hülyeségére.

Válaszok:
Csomorkany | 2019. február 22. 7:40

Köszi, lényegében igazad van, de a gyűjteményembe tisztább példákat szeretek betenni. Valaki igazán leírhatná, hogy "Orbán olyan, mint Rákosi". Akkor végre ez is megvolna. Mondjuk Voldemortra sem emlékszem, szóval még azért van hová fejlődni.

Az viszont kevesebb emberi tartásra utal, hogy ezeket a Vörös Újságbeli cikkeket és egyéb akkori publikációkat utólag szedték össze irodalomtörténészek, maga Márai nem dicsekedett velük.

Azért ha akkora nagy erkölcsi példakép volna, akkor vállalhatta volna nyíltan is, hogy "igen, akkoriban teljesen tévúton jártam". Szent Pál pl. sose csinált titkot abból, hogy pályafutását egyházüldözőként kezdte, Szent Péter is nyíltan megvallotta, hogy háromszor megtagadta Krisztust Nagypéntek éjszakáján.

Az elemzésed ott téves, hogy a lényegre nem figyelsz.
Az pedig ennyi: "előjogokkal élhet a világban"
A többi csak az eszköz, leírás,...az előjogok, amit Márai tollhegyére tűz, és ebben 100%-ban igaza van.

Az a kettő is megvolt, csak később...

Nem hinném.
Márai maximalista volt, amelybe nem fért bele semmiféle unfairség.
Ha hibázott, ez az ő kérlelhetelen idealizmusa.
Ennyi, ami ezen túl van, arra mindenre rá lehet sütni: közepesen szofisztikált kútmérgezés.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés