Ha láthatóság kell, hát legyen láthatóság: lássunk néhány LMBTQ-ügyi tényt!

„A KDNP nevű fantompárt képviselője szerint az LMBTQ az egy lobbi, a melegség trend” – panaszolja Lakner Zoltán, majd a Pride mellett érvelve rámutat:

Egy pedagógus erre köszönettel odakommenteli: ezt a szöveget elteszi osztályfőnöki órára, beszélgetésindítónak, kamaszok érzékenyítése céljából.

Úgyhogy álljon itt néhány kiegészítő gondolat ehhez az iskolai „beszélgetéshez”, a kritikai gondolkodásra nevelés jegyében is – hiszen amikor abból is hiszti van, hogy egyes egyházi iskolákban a nap elején elvárás egy reggeli imán való jelenlét, akkor nyilván eszébe nem jutna egy állami iskola tanárának, hogy a szülők előzetes tájékoztatása nélkül, egyoldalúan dolgozzon fel egy efféle témát.

Részletkérdés, de azért különös meglátás egy TISZA-szavazó politológus részéről, hogy a KDNP „fantompárt” – ha egy folyamatos belépési lehetőséget kínáló, nemhogy országos, de vármegyei választmányokkal is rendelkező, továbbá működő pártalapítványt is felmutató politikai erő „fantom”, akkor definiálhatná nekünk Magyar Péter tömörülését.

Nem mintha ne lenne minimum fura a „házasság” névhez való ragaszkodás. Ha sikerül a nemi identitások és vonzalmak minden egyes árnyalatára külön terminus technicust meghatározni, akkor érthetetlen, miért kellene feltétlenül az egy férfi és egy nő egész életre szóló szövetségét jelölő „házasság” szót használni két férfi vagy két nő szövetségére. Ki látott már olyan homoszexuálist, aki úgy érvel, hogy ő mint homoszexuális igenis megérdemli a „heteroszexuális” megnevezést? Az talán vitán felül áll, hogy a katolikusoknál szentségnek is minősülő házasság előbb létezett, mint a „melegjogi” mozgalom –

Lásd még „bár micvó”, „bérmálás”, illetve „konfirmáció” – valamiképpen mind hasonló szertartás, de békésen használja mindenki a saját terminológiáját.

De ráadásul mihelyt azt mondanánk, hogy oké, az „egy férfi és egy nő” kitétel lazítható arra, hogy „két tetszőleges nemű személy”, jogosan jelentkezhetnének a „poliamorok”, mondván, az ő két főnél tágasabb és befogadóbb, „etikus, konszenzuális” nem monogám közösségük „megérdemli” a házasság elnevezést. Milyen jogon diszkriminálják őket és az ő szenvedélyes kapcsolatukat például egy heteroszexuális érdekházassággal szemben?

„Az első pillanattól látszott, hogy nagyon nagy szeretet van köztük. Ezért hamar egyetértésre jutottunk: mi ellenvetése lenne Istennek az ellen, hogy négyen vannak, nem pedig ketten?” – mondta az önjellemzése szerint (figyeljük a sorrendet) „feminista & lelkésznő”. Amely „érvvel” aztán természetesen az összes következő igény is indokolható lenne; megállás nincs.

Csuda népszerű az örökbefogadásos hamis dilemma is, csak minimum két gond van vele. Egyrészt ennyi erővel simán feltehető lenne úgy is a kérdés, hogy mi jobb: ha az agresszív, szerhasználó családba született gyereket kiajánlják egy LMB párnak (akik statisztikailag háromszoros vagy akár hatszoros valószínűséggel küzdhetnek mentális betegséggel, beleértve a depressziós epizódokat, amellett, hogy körükben a szerfogyasztás is jellemzőbb – a CNN írta, nem a KDNP),

Másrészt hiába szokás azt sugallni, hogy a gyermekre vágyó homoszexuális párok mind-mind örökbe fogadnának, ha tehetnék, ráadásul mindenképp olyan kiskorút, akit senki más nem vállal: a valóság másképp fest.

Egy svájci felmérés szerint ott a homoszexuális párok leginkább az ivarsejt-donációs módszert választanák, és csak egynegyedük gondolkodik örökbefogadásban. Egy amerikai kutatásban 36 vizsgált leszbikus közül 21 gondolkodott az adoptáláson, de csupán 1 fogadott végül örökbe; a közelmúltbeli tanulmányok sorra jóval gyakoribbnak mutatják az ivarsejt-beültetéses és hasonló módszereket az örökbefogadáshoz képest. Nők esetében pláne.

Németországban évek óta megrendezik a „Wish for a Baby” című kiállítást, ahol a gyermekre vágyók (köztük hangsúlyosan az azonos nemű párok) juthatnak tanácsokhoz. És mit látunk, ha végigfutjuk a kiállítók listáját vagy a szemináriumok címét? Töméntelen mennyiségű információ az egyébként Németországban is tilos béranyaságról, külön előadás a beültetés előtti nemválasztás módszereiről, és

Külön figyelemre méltó a Nordic Surrogacy nevű kiállító, amely grúziai, kolumbiai és amerikai béranyákkal dolgozik – a honlapjukon található egyik beszámoló két férfié, akik a stockholmi prájdon találkoztak a svéd céggel. De akad „Same Love Surrogacy” nevű cég is, amely kifejezetten LMBT emberek számára jött létre – nagyjából 62 millió forintnyi dollárba kerül náluk a legolcsóbb program, donorpetesejttel együtt. Egy katalógusból választott idegen nő petesejtjét megtermékenyítve beültetik egy másik idegen nőbe, hogy két férfi (örökbefogadás helyett) biológiailag részben saját gyerekhez jusson.

És itt elérkezünk a Lakner Zoltán által emlegetett tájékoztatáshoz. Lehet, hogy az ő internet előtti kamaszkorában kihívást jelentett az LMBTQ tartalmakhoz való hozzáférés, a mai tinédzser számára azonban ez finoman szólva nem okoz nehézséget.

míg 2012-ben az Egyesült Államokban a 18–29 éves lányok 8, a fiúk 5 százaléka vallotta magát LMBTQ személynek, a Covid környékén (az online világra való különös rácuppanás idején) ez az arány a lányok körében nem kicsit ugrott meg: 2024-re a fiatal férfiak esetében 12, a nőknél 31(!) százalékra nőtt. Ha színtisztán veleszületett dologról van szó, amelyet abszolúte nem befolyásolnak külső hatások, akkor teljesen érthetetlen, mitől alakul ki ekkora különbség és a korábbiakhoz képest ilyen eltérő arány. De ráadásul a növekmény elsősorban a fiatal liberális nők körében jelentkezett – ha az lenne az ok, hogy elfogadóbb lett a társadalom, akkor az idősebb korosztályokban is tömegek ébredtek volna rá a meleg voltukra.

Nem Novák Előd, hanem a Business Insider írja: ahogy a férfi kortársaikhoz képest a közösségi médiában aktívabb nők naphosszat a TikTokot bámulták, benne félreérthetetlen helyzetekben lévő, boldog nőkkel és a „kötelező heteroszexualitás” béklyójának taglalásával, egy idő után felmerült bennük, hogy tényleg, ők miért csak férfiakkal vannak együtt. És míg régen aktívan keresni kellett azokat a helyeket, ahol egy ilyen fiatalban megerősítik az érzéseit, ma az algoritmus ezt készséggel házhoz viszi. Egy, a Nature-ben megjelent tanulmány ki is mutatta: amely vizsgált személyek visszatérően ki voltak téve annak az állításnak, amely szerint „a szexuális irányultság egy kontinuum valamely pontján helyezkedik el”, egy idő után világnézettől függetlenül bizonytalanabbá váltak saját irányultságukat illetően a kontrollcsoporthoz képest, sőt, (a konzervatívokkal ellentétben)

Kérdés, ezt az izgalmas tanulmányt mint információt vajon terjeszteni fogják-e a Pride-on és az iskolai „érzékenyítéseken”. Pedig bele nem köthetne senki egy ilyen akcióba, hiszen maga Lakner Zoltán mondta: „A tájékoztatás nem azonos a rábeszéléssel. A láthatóság nem propaganda”.

***

(Nyitókép: MTI/Vajda János)