Tényleg neveletlen, vagy valami más áll a háttérben? Szenzációs, díjnyertes magyar kutatás veheti le sok ezer szülő válláról a terhet

Mi van, ha a „rossz viselkedés” néha nem nevelési kérdés, hanem idegrendszeri zaj? Egy friss, díjnyertes magyar kutatás azt sugallja, hogy diagnózis nélküli óvodásoknál is gyakran megjelenhetnek olyan szenzoros eltérések – vagyis az ingerek feldolgozásának sajátos mintázatai –, amelyek hatással lehetnek az alvásra, a terhelhetőségre és a viselkedés szabályozására. 

és ez hogyan gyűrűzik át a mindennapokba.

A kutatás nemcsak a pszichológiai és gyógypedagógiai gyakorlatban hozhat új szempontokat, hanem a gyermeki viselkedésről való gondolkodásunkat is árnyalhatja. A vizsgálatot Badacsonyi Jácinta pszichológus, szenzoros integrációs szakértő vezette, aki munkájáért 2025-ben elnyerte a Neveléstudományi Kutatások első díját.

Az eredmények arra világítanak rá, hogy a diagnózis nélküli óvodáskorú gyermekek körében jóval gyakoribbak lehetnek az egyes érzékszervi csatornákhoz kötődő, szubklinikai (vagyis még nem betegséget jelentő) szenzoros eltérések, mint azt korábban feltételeztük. Míg a korábbi kutatások nagyjából 6 százalékra teszik azoknak a gyerekeknek az arányát, akiknél több területen, markáns szenzoros érintettség jelenik meg, a részletes, érzékszervenként történő  vizsgálat ennél lényegesen több, eddig rejtve maradt eltérési mintázatot tárt fel.

A kutatás különlegessége, hogy Badacsonyi Jácinta úgynevezett „sine morbo” (vagyis betegség nélküli, köznapi értelemben egészséges) óvodások körében készült. 

nem tartoznak autizmushoz, ADHD-hoz vagy más kockázati csoporthoz.

Magyarán: olyan gyerekeket, akikről a szülők és az intézmények többsége is azt gondolja, hogy „nincs velük semmi különös” – legfeljebb néha nehezebben kezelhetők, érzékenyebbek vagy fáradékonyabbak az átlagnál.

A kutatás egy másik, sokatmondó adatra is rávilágít. A diagnózis nélküli óvodások közel 45 százaléka már részt vett valamilyen fejlesztő foglalkozáson – mozgásterápián, szenzomotoros tornán vagy egyéb idegrendszeri támogatást célzó fejlesztésen.

„Ez önmagában nem azt jelenti, hogy baj van a gyerekekkel” – mondja Badacsonyi Jácinta a Mandinernek. „Sokkal inkább azt mutatja, hogy a tipikus idegrendszeri működés nem egy szűk sáv, hanem egy meglehetősen tág tartomány. A kérdés nem az, hogy eltér-e egy gyerek, hanem az, hogy ez az eltérés korlátozza-e a mindennapi működését”.

A kutatás egyik fontos tanulsága éppen az, hogy a „normális” idegrendszeri fejlődés sokkal változatosabb, mint ahogy azt korábban gondoltuk – és hogy 

A korábbi, hasonló témájú kutatások – például egy 2009-es vizsgálat – elsősorban azt nézték, hogyan reagál a gyerekek idegrendszere, amikor inger éri őket. Badacsonyi Jácintát azonban más kérdés érdekelte.

„Engem gyakorlati szakemberként nem az foglalkoztatott, hogy általában mit csinál az idegrendszer, hanem az, hogy konkrétan mely érzékszervi csatornákon billen meg a feldolgozás” – magyarázza. Vagyis nem egyetlen, összemosott „szenzorosságot” keresett, hanem azt vizsgálta, hogy látásban, hallásban, mozgásban, egyensúlyban vagy éppen tapintásban hol jelennek meg eltérések.

Ez a szemléletváltás – vagyis az, hogy nem globálisan, hanem érzékszervenként nézte a működést – magyarázhatja, miért rajzolódott ki jóval nagyobb érintettség, mint a korábbi becslésekben. Sok gyerek ugyanis nem „mindenben” tér el, hanem csak egy-egy területen – ezek a finom különbségek pedig eddig könnyen rejtve maradtak.

Kutatás: nem az érzékszervek a hibásak

Egyedülálló a tanulmány, és nemcsak azért, mert kimondja, hogy 

hanem azért is, mert konkrét szenzoros tünetprofilokat azonosít náluk, ráadásul nagyon eltérő mintázatok mentén – például a látás, a hallás, az egyensúly vagy a mozgás területén.

Mindezek mellett Badacsonyi Jácinta egy új fogalmat is bevezetett a hazai szakmai gondolkodásba: az idiopátiás szenzoros feldolgozási zavart (iSPD). Olyan eseteket jelöl, amikor nincs ismert betegség vagy diagnózis, mégis az érzékszervi feldolgozás sajátosságai gyerekeknél és felnőtteknél is hatással lehetnek a hétköznapokra.

A szenzoros – vagyis érzékelésfeldolgozási – zavar ugyanis nem azt jelenti, hogy a gyerek rosszul látna vagy hallana, hanem azt, hogy az idegrendszer nem úgy válogatja, szervezi és kapcsolja össze az információkat, ahogy az optimális lenne. 

 – oszlat el egy gyakori tévképzetet a szakértő, hozzátéve: ugyanez igaz a hallásra is, hiszen a fül csupán perifériás szerv, a feldolgozás az idegrendszer feladata. Stressz, zaj és túlterhelés hatására máris romlik a feldolgozás.

Az idiopátiás – vagyis ismert tünetekkel járó, de azonosítható ok nélküli – SPD, azaz iSPD kapcsán leginkább a magyarázó diagnosztikai háttér hiányzik, és ezzel együtt a szakmai és szülői kölcsönös megértés is. „A szülőt elsősorban az érdekli, hogy melyik érzékszerv érintett” – fogalmaz Badacsonyi –, 

miért kerüli a játszóteret a gyerek, vagy miért borul fel újra és újra a viselkedése túl zajos vagy éppen vizuálisan túlingerelt helyzetekben.

Ebből a gyakorlati nézőpontból jutott el oda, hogy a kutatásban nem egyetlen „irányt” akart mérni, hanem eltéréseket szeretett volna kiszűrni – túlérzékenységet és alulérzékenységet egyaránt, hiszen mindkét véglet komoly terhelést jelenthet az idegrendszer számára.

Ezt a kérdést pszichés szempontból is fontos vizsgálni – hangsúlyozza a kutató –, mert mindkét szélsőség összefügghet későbbi szorongással, depresszív tünetekkel vagy önértékelési sérülékenységgel. Nem azért, mert „mindenből baj lesz”, hanem mert

Márpedig ez igen sokrétű lehet. A taktilis, vagyis a bőrfelszín érzékenysége megmutatkozhat az érintésre, a nyomásra vagy a hőmérsékletre adott túlzó, de akár szokatlanul gyenge reakciókban is. „Vannak gyerekek, akik télen rövidnadrágban mennének ki, ha hagynánk és ez egyáltalán nem zavarja őket” – példálózik a szakértő. „Korábban nem foglalkoztunk a pszichológiában ezekkel az eltérésekkel, de bizony nem egyformán érzékeljük a külvilágot, még olyan egyértelmű dolgokban sem, mint a hideg”.

A látás kapcsán egy másik gyakori félreértésre hívja fel a figyelmet. 

A hallás esetében is hasonló a helyzet. Előfordul, hogy egy gyermek megkapja a papírt arról, hogy „jól hall”, miközben zajos környezetben nehezen érti a beszédet, vagy gondja van a hangok feldolgozásával és elkülönítésével.

Hiszen előbb-utóbb a gyerek így is, úgy is megtanul beilleszkedni, évszaknak megfelelően felöltözni, kivárni a sorát, végigülni a tanórát – ahogy a korábbi generációk esetében is történt. Gyakori reakció az is, hogy „már mindenki ADHD-s”, vagyis hogy a modern tudomány személyiségjegyeket patologizál.

„Az idegrendszeri működés nem statikus adottság, hanem fejlődő, alakuló rendszer, amely genetikai alapokra épül, de a környezeti hatások folyamatosan formálják” – hangsúlyozza Badacsonyi Jácinta. A szenzoros feldolgozás mintázatai ezért nem tekinthetők eleve elrendeltnek: az idegrendszeri érés dinamikus folyamat, amelyben a tapasztalatoknak, az alvásnak, a mozgásnak és az ingerkörnyezetnek is meghatározó szerepe van.

A szakértő szerint ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az idegrendszeri érés feltételei az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltoztak. „A természetes, változatos szenzoros környezet – a szabad mozgás, a kültéri ingerek, a valódi anyagokkal való tapasztalatszerzés – sok gyermek életéből részben eltűnt, miközben a mesterséges terek és a digitális eszközök ingerstruktúrája egyre hangsúlyosabbá vált”.

Ebben az értelemben számos fejlesztő beavatkozás nem „pluszt ad” a gyerekeknek, hanem olyan idegrendszeri tapasztalatokat pótol, amelyek korábban a mindennapi élet természetes részei voltak. A szenzoros integráció fejlődése ugyanis tapasztalatfüggő folyamat, amely megfelelő környezeti feltételek mellett képes rendeződni.

Badacsonyi Jácinta arra is felhívja a figyelmet, hogy 

Inkább egymást erősítő tünetspirálok alakulnak ki, amelyekben fontos szerepet kap az alvás, a légzés, az érzékelés és a viselkedésszabályozás is és ezek kölcsönhatásban állnak egymással.

Nagyobb baj előjelei is lehetnek

Badacsonyi Jácinta szerint pszichológiai szempontból azért különösen fontos a szenzoros eltérések felismerése, mert ezek sok esetben megelőzik a későbbi pszichés nehézségek megjelenését.

 – fogalmaz. Ezek az eltérések megfelelő támogatás nélkül idővel olyan állapotokba rendeződhetnek, amelyek már az ellátórendszerben jelennek meg, azaz ők azok, akiket leginkább a gyermekpszichológusnál vagy gyermekpszichiátrián látunk viszont.

A szakértő hangsúlyozza: 

Kisgyermekkorban az idegrendszer plaszticitása (alakíthatósága) jóval nagyobb, vagyis minél korábban kap egy gyermek célzott támogatást, annál nagyobb az esély arra, hogy a működés kiegyensúlyozódjon. A mozgás, a sport, a zenei tevékenységek és a megfelelően megválasztott idegrendszeri támogatás olyan alapot adhatnak, amely hosszú távon is javítja az életminőséget – szakember bevonása mellett.

Milyen jelekre érdemes figyelni?

A szenzoros eltérések tünetképe rendkívül változatos, és érzékszervenként eltérő formában jelenhet meg. Taktilis érzékenységnél gyakoriak az öltözködési nehézségek – például a zokni, a „viszkető” címkék vagy a cipő körüli konfliktusok –, a víz kerülése, a körömvágással járó erős stressz, illetve az évszakhoz nem illeszkedő öltözködés.

Az egyensúlyrendszer érintettségére utalhat az autóban jelentkező hányinger, a hintázás vagy pörgés kerülése, a koordinációs nehézségek, a labdajátékok vagy a biciklizés küzdelmessége. Szaglási és ízlelési területen gyakori a szélsőséges válogatósság – akár szín, állag vagy intenzív szag alapján –, amely nem feltétlenül jár együtt alacsony testsúllyal, mert a gyermek megtalálja a számára „biztonságos” kalóriaforrásokat.

Az auditív feldolgozási nehézségek különösen nehezen felismerhetők. A hagyományos hallásvizsgálatok elsősorban a hangerőt mérik, nem pedig azt, hogyan dolgozza fel a gyermek a hangokat: mennyire érti a beszédet zajos környezetben, hogyan reagál bizonyos hangokra, vagy megjelenik-e például mizofónia – azaz hétköznapi hangokra adott erős érzelmi és testi reakció.

Ezért lenne fontos egy olyan szűrőprotokoll, amely az ellátórendszerben is képes elkülöníteni a valódi feldolgozási nehézségeket akkor is, ha a „hallásvizsgálat papíron rendben van”.

– fogalmaz. Ilyenkor a viselkedés nem önálló probléma, hanem egy adaptív válasz egy megváltozott idegrendszeri állapotra.

Egyes esetekben – teszi hozzá – a viselkedéses tünetek mögött egészen konkrét feldolgozási nehézségek húzódnak meg, amelyeket csak komplex, interdiszciplináris szemlélettel lehet felismerni. Amikor ezek célzott ellátást kapnak, a viselkedés gyakran külön beavatkozás nélkül is rendeződik.

 – emeli ki.

A szülők gyakran hamarabb érzik

A jelenlegi szűrőrendszer tökéletlenségét a szülők sokszor intuitívan érzékelik. A diagnózis nélküli gyermekek közel fele részt vesz valamilyen szenzomotoros fejlesztésben, ami arra utal, hogy a családok gyakran hamarabb érzékelik az idegrendszeri egyensúly megbillenését, mint ahogy az formális keretek között megjelenne.

– hangsúlyozza Badacsonyi Jácinta. „Ha egy gyermek viselkedése tartósan eltér a megszokottól, és ez nem köthető aktuális krízishez – például váláshoz, gyászhoz vagy súlyos családi stresszhez –, akkor ezt az érzést érdemes komolyan venni, és utánajárni az idegrendszeri háttérnek is”.

A szakértő szerint sok család csak később, az iskolai nehézségek megjelenésekor szembesül azzal, hogy korábban elsikkadtak azok a finom jelek, amelyeket sem a rutinvizsgálatok, sem az ellátórendszer nem tudott időben megragadni.

Nem betegség, hanem működésmód

A szakértő hangsúlyozza: a szenzoros eltéréseket nem szabad betegségként értelmezni. Az érzékelésben nagy az egyéni változatosság, és ez sokszor a tehetség, a pályaválasztás vagy a komfortzónák alapja is lehet.

rontja-e az iskolai beválást, megnehezíti-e a társas kapcsolatokat, tartós szorongást okoz-e, vagy beszűkíti-e a jelenlegi és későbbi életlehetőségeket. Ha a válasz igen, akkor a beavatkozás nem bélyeg, hanem esély a rendezettebb idegrendszeri működésre.

Nyitókép: Shutterstock