Cseh Tamás ma lenne 83 éves

„»A nemzedéki ellentéteket, öreg, most egy kicsit ki tudnánk élezni. Nem erőltetett ez a dolog egy kicsit, hogy még mindig itt iszogatunk? Hány éves maga? Kétszáz?”

Ki hiányzik a térképről?

Akartam egy bejegyzést az általam gondolt 2025-ös magyar könnyűzenei top10-ről és nagyon hamar szembesültem azzal ténnyel, hogy nem látom a friss nemzeti undergroundot. Tele vannak a zenei kritikusok által egymásnak írt »legjobb magyar albumok« listái a nemzeti oldalt gyalázó művészekkel. Szerintük a slágerek ott szólnak, ahol a mocskos fideszezés is.

A zene lázadása szinte mindig egy adott rend ellen irányul. A művész(et) feladata, hogy jelezze, hol feszít a keret, hol válik üressé a norma, hol volna szükség új hangra. Csakhogy ma a magyar könnyűzene maga él súlyos félreértésben. Mintha nem értené a kort, amelyben megszólal, és éppen ezért le is marad róla.

A magyar undergroundnak volt már itthon fénykora, de más úton járt, mint a nyugati zenésztársak. A XX. század második felének nyugati popkultúrája a rombolást emelte szimbólummá. A punk és a glam világában a hetvenes és nyolcvanas években a színpadi pusztítás az összetört gitárokkal és szétvert erősítőkkel az anti establishment lét szimbóluma volt. A Clash, a Sex Pistols és a The Who nemcsak zenélt, hanem dühöt vitt színpadra, a rendszer ellen lázadt, a fogyasztói világ tagadását és a nihilizmust hirdette.

A punk egyik nagy tragédiája éppen az, hogy amit színpadon jelképként játszott el – az önfelszámolást, azt sokan a saját életükben is végigvitték. Kurt Cobain, Sid Vicious, Layne Staley – és a sort lehetne folytatni.

A magyar és a nyugati underground a XX. században: más irány, más tét

Itthon egészen más idők jártak: Beatrice (Nagy Feró korai korszaka), URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Trabant, Bizottság. A nyugati punk a jólét belső ürességére reagált, míg a magyar underground a valóság elhallgatására, az állandó hazugságra és az elnyomásra. Kitörni akart onnan és nem elpusztítani önmagát. Ez óriási különbség.

Kint ment a drogmítosz, a heroizált önpusztítás, míg itthon az ironikus, keserű, értelmiségi ellenállás. Ezért volt nálunk a lázadás eleve közelebb ahhoz, amit ma nemzeti ellenkultúrának lehetne nevezni. Nem véletlen és nem is tájidegen, hogy Nagy Feró (Isten éltesse ezúton is!) később a nemzeti oldal mellett tett hitet és áll ki mellette következetesen, a mai napig.

Az új, magyar undergroundnak a rend visszaállításáért kellene lázadnia, hogy legyen haza, család, nők és férfiak, anyák és apák, nagypapák és nagymamák. Ma éppen ezen az oldalon gyűlik fel a valódi lázadási potenciál. Az establishment azonban épp ezt nem akarja, hanem folyékony oldószerként viselkedik, feloldja az identitást, a nemet, a kötődést és a nemzetet, azt hazudva, hogy a nemzet elavult fogalom, a jövő a multikultiban van, és egyedül is jó lenni. Ez a nap végén kísértetiesen hasonlítani fog a nihilhez, mert amikor mindenhogy jó és minden érték, akkor végül semmi sem az. Ha szét lett verve a hangszer, a nemzet a család, akkor jön a csend. Nem marad semmi.

Elválasztható-e a mű az alkotótól?

A kínzó kérdés tehát az, hogy elválasztható-e a mű az alkotótól? Kerestem a legjobbnak mondott albumokat, és sorra jöttek azok az előadók, akiknek a zenéje jó, működik, hat, hallgatnám, de közben fontosnak érzik elmondani, mennyire rossz hely Magyarország. Néha a dalokban, néha csak a színpad mellől egy interjúban, mégis büszkék a mocskos fideszezésre. A listákat nézve azt is gondolhatnánk, hogy ez a belépőkártya a szakmai elismeréshez. Itt jegyzem meg, hogy Kovács Ákosnak nem jutott hely a Telex After A 100 legfontosabb magyar lemez válogatásában. Egészen szürreális.

De vissza a kérdéshez, hogyan birkózom meg zenehallgatóként és emberként azzal a feszültséggel, ami az erkölcsi értékrendem és a zenei esztétika között van?

A mű önálló élete

A szakadék néha egészen mély, mégis megoldódik. Az István, a király szövegkönyvét az őskomcsi Bródy János írta. A mű nagysága és üzenete mára elemelkedett alkotójától, és a nemzeti, kulturális kánon része lett. Fontos, hogy volt ideje önálló életre kelni. Bródy áruló múltja és visszataszító politikai állásfoglalásai csak sokkal később derültek ki. A nagyközönségnek legalábbis.

De, amikor kiderült dönthettünk volna úgy, hogy erkölcsi felháborodásból kidobjuk a rockoperát – és vele a királydombi katarzist is –, de szerencsére olyan erős lett maga a mű, hogy kegyelemmé vált. A hazaszeretet egyik örök szimbóluma lett. Mondhatjuk akár azt is, hogy nem minden releváns egy mű értelmezéséhez.

A végső mérce: hitelesség

Mégis, lehet kifogásokat keresni és fel lehet tekerni a hangerőt is, de az a helyzet, kedves barátaim, hogy a zenében is csak a hitelesség számít. Aki nem komolyan vehető, aki félreérti az idők szavát, annak zenéje sem komolyan vehető és csak dekoráció lesz egy korszakhoz. A halhatatlanság nekik nem perspektíva.

»Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így?«

Talán így kérdezné ma is az öreg gránátos Cseh Tamás a Születtem Magyarországon című valóban halhatatlan művében.

Cseh Tamás ma lenne 83 éves.”

Nyitókép: Mandiner