L. Simon László: Párizsban valami véget ért – az egész európai kultúra és hagyomány ellen indult ocsmány támadás

(Nyitókép: Magyar Nemzet/Bach Máté)

Az olimpia nyitógálája és annak kulturális üzenete nem francia belügy.

Az olimpia a világ országainak egyetlen közös rendezvénye. Annak a példája, hogy jobb pillanataiban az emberiség igenis össze tud fogni és lehetőséget teremteni arra, hogy az egyes nemzetek legkiválóbbjai összevessék egymással az erejüket, a tehetségüket. Gyorsabban, magasabbra, erősebben! – így hangzik az olimpiai mozgalom lassan elfelejtett jelszava.

Ebből következően az olimpia rámutat arra is, hogy érdemes megismerni és elfogadni a miénktől eltérő kultúrákat, hiszen olyan nemzetek lányai és fiai is részt vesznek a versenyben, akiknek a szokásai, etikai felfogása, politikai berendezkedése gyökeresen eltér az újkori olimpiai mozgalmat lassan másfél évszázada elindító országokétól. Még a hidegháború időszaka sem tudta tönkretenni, bár a moszkvai olimpia amerikai bojkottja és az arra adott 1984-es szovjet válasz nagy léket ütött a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hajóján, ennek ellenére jól vette az akadályokat.

Egy nemzet sportolóinak a kollektív bűnösség jegyében történő kizárása részemről elfogadhatatlan. Bármit gondoljunk is Oroszország vezetéséről, az általa indított embertelen ukrajnai háborúról, a legjobbjai kitiltásával ugyanúgy nem érthetünk egyet, ahogy nem hagyhatjuk szó nélkül az orosz zenészek, színészek, énekesek, írók bojkottálását sem, mit sem tehetnek ugyanis vezetőik rossz döntéseiről, bűneiről.

Arról ne is beszéljünk, kik és mikor rendezhettek nagy világversenyeket!

Az idei ötkarikás játékok rendezői a megnyitóval az egész európai kultúra és hagyomány ellen indítottak ocsmány támadást. Miközben azt hazudják maguknak és a világnak, ez belefér a francia alkotói szabadságba, és álvitát folytatnak arról, hogy a ceremónia legvitatottabb része melyik művész melyik festményét idézte fel, ők is tudják, mindegy, hogy Leonardo da Vinci híres szekkójáról vagy a kevésbé ismert Jan Hermansz van Bijlert Istenek ünnepe című alkotásáról van szó. 

A kereszténység szempontjából van ebben a négy­órás kultúrcunamiban és a 2024-es olimpián más vitatható elem is. Gondoljunk például annak a brazil szörfösnek az esetére, akinek a NOB azért tiltotta meg a deszkája használatát, mert azon a híres Rio de Janeiro-i Megváltó Krisztus-szobor ábrázolása látható. Most akkor a semlegességet vagy a nemzeti sajátosságok, kultúrák megismerését és elfogadását tartja fontosnak az olimpiai mozgalmat uraló mai vezetés?

Netán mégis Bábel Balázs kalocsai érseknek van igaza, aki szerint a muszlimokkal nem mernék megtenni, hogy kigúnyolják a szent dolgaikat, mert azzal számolhatnának, ami a Charlie Hebdónál történt?

S végül: miközben négy lány apjaként mindig örömmel látom, ha a nők jogai és a történelemben fontos szerepeik kellő figyelmet kapnak, a megnyitó azon részénél, ahol erre lehetőség nyílott, inkább csak a fájó hiányt érezhettük.

A francia nép nagyszerű történelmének olyan alakjait lehetett volna megidézni, akik nemcsak Franciaország, hanem egész Európa számára fontosak, s akiket méltán ismer a világ.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a megnyitó rendezői és az őket megvédő francia elnök azt gondolja, ez a kultúra, s hogy csak ennyit érdemel a szellemi értékekre, művészeti élményekre, nagyszerű és tiszta versenyekre áhítozó közönség.

A szerző író, kultúrpolitikus.

***