Hol van kevesebb nő: a püspöki karban vagy a feministák új kedvenc pártjának elnökségében?
Vajon a templomhoz hasonlóan étterembe se hajlandó belépni az öntudatos nő, mert a séfek között durva férfiuralom tapasztalható?
Tényleg nyugati programokra kell befizetni, hogy csillogó szemű, mosolygó magyarokat lássunk? Vagy netán elegendő jófejnek lenni a mellettünk ácsorgóval?
(Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt)
Piacnap. Állok a sorban, előrébb egy fiatal nő szedegeti össze a kínálatból az ebédrevalót, férje néhány méterrel arrébb tologatja a példás nyugalomban ücsörgő és érdeklődően nézelődő kisfiukat. Egyszerre az anyuka előtt várakozó néninek eszébe jut, hogy elfelejtette a fokhagymát, hát sietve hátranyúl érte – és hogy egyensúlyát ne veszítse, reflexből az egyik lábát is hátrébb rakja eggyel. Rá a követési távolságot nem tartó anyuka tornacipőjére. Nyomban bocsánatot kér, ám a nő nem hallja, akkora erőkkel kezd jajgatni és méltatlankodni; a jelenet végén aztán még kioktatólag odaszól a néninek, hogy az ilyenért illik bocsánatot kérni, majd még másodpercekig mutogatja a férjének, hogy
mennyire lehetetlen emberekkel kell együtt élnünk ezen a Földön.
A hangulat leül, várakozunk tovább.
Mikor épp a végösszeget számolja össze nekem kis kockás papírján az őstermelő, az utánam következő, megrakott kosaras háziasszony hátratekint, látja, hogy mögötte egyetlen fej karfiollal ácsorog egy ismeretlen, hát nosza, odaszól neki: jöjjön elém, nekem sok van, minek várna.
Az emberekbe vetett bizalom helyreáll.
Másnap, buszvégállomás.
Két néni a csatlakozását lekésvén kérdezi a sofőrt, megáll-e ez a busz is ott, ahova mennének, a sofőr azonban épp hat kerület távolságból érkezett helyettesíteni, így helyismeret híján nem javasolja a felszállást. Utastársak rezzenéstelen arccal nézik a jelenetet vagy a telefonjaikat, ezért lábaim és szájam rendeltetésszerű használatával odamegyek és szólok, jöjjenek nyugodtan, ismerős vagyok errefelé, ez se teszi le őket messze – meg is beszéljük rögön, hogy melyik megálló lesz a tuti. Mikor közeleg a leszállás ideje, szemkontaktussal még egyeztetünk, majd egyszerre odalép hozzájuk egy másik utas, mondván: én is itt szállok le, magam is arra megyek, mindjárt mutatom az utat. Az egyik néni erre felkiállt: „Milyen segítőkész emberek vannak ezen a buszon! Ez fantasztikus!!” Csak úgy sugárzik: bearanyozódott a napja, úgy tűnik.
Elsőre megörül ilyenkor az ember,
hogy ennyire olcsón, nulla idő, pénz és energia befektetésével már abszolválta is a napi jócselekedetet, második ránézésre viszont mégis összerezzen. A budai elitkörnyéken városvégi célforgalmat bonyolító, túlnyomórészt helyieket kiszolgáló járat kilenc utasa közül kettő (22 százalék) észleli és eligazítja a rászorulót, és ez 2024-ben már fantasztikus teljesítménynek minősül. Mi lehet ott, ahonnan a nénik érkeztek? Valahol eleve különös, hogy minél több ember kezében lapul ott a korlátlan mobilinternet az összes létező valós idejű menetrenddel és interaktív térképalkalmazással, annál kevesebben állnak rendelkezésre, hogy elárulják a bizonytalan idegennek, pontosan hol is kellene leszállnia.
Jelentéktelen epizódok ezek,
mégis valóságos érvhalmazokként cáfolják a bevett sirámokat: hogy a magyar ember genetikusan mogorva, hogy ebben az országban a hangulat eredendően pocsék, hogy a kormány szítja az ellenségeskedést ember és ember között.
Létezne kormányhatározat arra vonatkozóan, hogy a polgár érezze személyes sértésnek és utálkozzon látványosan, ha egy néni óvatlanul a lábára talál lépni? Megkérdezte tán a körültekintő vásárló, hogy „Ön, aki itt mögöttem áll azzal az egy szem karfiollal, fideszes-e vagy ellenzéki, csak hogy el tudjam dönteni, legyek-e jófej Önnel vagy semmiképp se”? Akadályoztatva van bárki is abban, hogy – mint az útba igazított néni – észrevegye, sőt őszintén és felhőtlenül ki is örvendezze magát, ha valami jó történik vele? Persze a néniket se feltétlenül érte volna aznap kellemes meglepetés, ha a buszukat lekésvén hosszas ökölrázásba és átkozódásba fogtak volna, alternatív megoldás keresése helyett.
Amikor a minap az Umbriában élő, de a magyarországi orvosokhoz például következetesen ragaszkodó íróházaspár Nagy Ervinékkel együtt baráti hangulatú, vidám beszélgetős esten vett részt az arra 39 eurót befizető bécsi magyarok körében, az író az ORF magyar szerkesztőségének elmondta: ez a találkozás számára azt üzente, hogy
létezik egy jobb és boldogabb Magyarország”, mármint ott, Bécsben,
egy safe space-ben tartott író-olvasó találkozó közönségének formájában, merthogy ott annyira együtt rezdült mindenki, „ahogy egy szabad Magyarországon kellene”.
Klassz felmentést ad az efféle szöveg akár a bedugaszolt füllel terpeszkedő és meredten videót bámuló tömegközlekedőnek, akár az énközpontú, senkivel együtt nem rezdülő autósnak, akár az elitkörnyéken, egészséges, szép családban élve is háborgás- és panaszmániás típusnak. Ez a hely már csak ilyen, úgymond,
bezzeg Nyugaton, válogatott társaságban,
egy kellemes kultúrprogramon mennyivel barátságosabb egyszerűen minden. Ott milyen harmonikusan együtt lélegzik mindenki a mellette ülő, messzemenően azonos hátterű és világnézetű embertársával!
Mindeközben itt, mifelénk, az említett buszvégállomástól nem messze,
egy mára már ellenzéki országgyűlési képviselővel rendelkező, ellenzéki vezetésű kerületben új bölcsőde nyílt: egy átlagos bácsi a halála előtt kifejezetten gyerekzsivaj céljára az önkormányzatra hagyta értékes, ősfás ingatlanát, egy pályázat keretében a Miniszterelnökség (részben uniós forrásokból) adott erre és egy másik hasonló építkezésre közel félmilliárd forintot, a megbízott szakik pedig a mostani tanév kezdetére ízlésesen és szépen végeztek az utolsó simításokkal.
Ahogyan azt egy szabad akarattal, egymásra figyeléssel és közös erővel percenként még jobbá és boldogabbá tehető, szabad Magyarországon szokás.
***
Kapcsolódó vélemény
Legalábbis Parászka Boróka valami ilyesmiről tájékoztatja az osztrák nagyérdeműt.