„A békekötéshez mihamarabb el kell jutni odáig, hogy az ember akár veszíteni is tudjon” – Kozma Imre atya a Mandinernek

2024. március 27. 22:32

Az istentagadás, ami a múlt elfelejtéséről – ha nem is a teljes eltörléséről – szól, s amit ma divatos szóval progressziónak hívunk, egyre inkább meghatározza hétköznapi gondolkodásunkat – mondja Kozma Imre atya. Az idén harmincöt éves Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítójával a háborúról, a kegyelmi ügyről és a húsvétról is szót ejtettünk.

2024. március 27. 22:32
null
Kacsoh Dániel
Kacsoh Dániel

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Gyalázatos, hogy szinte az egész világ a háború mellé állt – fogalmazott korábban. Erkölcsileg nem az a helyénvaló, ha síkra szállunk a megtámadott fél oldalán?
Erre a kérdésre a legjobb választ az első pillanatban a magyar miniszterelnök adta, amikor azt mondta: ez egy testvérháború. Hozzátennék ehhez valamit. A rusznak, azaz a nagy orosz szellemiségnek a lelki központja mindig is Kijev volt. Vlagyimir Putyin helyében én ezt próbáltam volna visszaállítani, sajnos ő más utat választott.

A fegyveres megoldást. Az ukránok pedig ellenállnak.
Én a jézusi úton próbálok járni, s az ilyen éles kérdéseket is a tőle kapott szemüvegen át megítélni. Szerintem a rosszat csak jóval lehet legyőzni, harc által valódi megoldás nem születhet. Egy korábbi interjúban említettem: a békekötéshez mihamarabb el kell jutni odáig, hogy az ember akár veszíteni is tudjon. A békénél nincs nagyobb tét!

A böjt lényege, hogy a lélek erejét felszabadítsuk, és megismerjük Isten akaratát”

Ezt mondta már Ferenc pápa is, ami nem tetszett az ukránoknak.
Pedig mérlegre kell tenni, mi az, amit kész vagyok elveszíteni a békéért. Persze mind a két fél győzni akar, csakhogy előbb-utóbb igenis be kell látni, az nem lehetséges. Egyre többet hallani a fegyverek hatékonyságáról és tűzerejéről, erre tette le mindkét fél a voksát, amit élet- és emberellenesnek tartok. Számomra tehát csakis a magyar válasz elfogadható: ha megoldani talán nem is, kezelni kizárólag a békesség szellemében lehet az ilyen helyzeteket. Szomorúsággal tölt el, hogy ez pillanatnyilag kisebbségi álláspont. Pedig e készség nélkül nem reménykedhetünk jobb világban.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Egyesek a magyar álláspontot a Nyugattal, sőt a Szent István által hozott döntéssel való szembefordulásként értelmezik. Erről mit gondol?
Gyakran elfeledkezünk róla: államalapító királyunk volt az egyetlen Európában, aki a megváltott világ értékrendjére építette fel országát. Ő ilyen értelemben nem csupán apostoli király volt, hanem maga is apostol, amit a koronát küldő II. Szilveszter pápa is kifejezett. XVI. Benedek pápa pedig a Szuverén Máltai Lovagrend jóváhagyása kilencszázadik évfordulójának római ünnepségén – ahol én köszönthettem – első királyunk örökségére utalva ezt az üzenetet küldte: „Vigyázzanak Szent István örökségére!” És értelmezését is adta: Szent István Isten előtt vállalt felelősséget a nemzetéért.

Mi ez az örökség?
Egyrészt az apostoli küldetés, amely az istenhitre hivatkozik, a másik eleme pedig Szent István Isten előtt vállalt felelőssége a magyarságért. A felvetett kérdést tehát én csakis ebből a szemszögből tudom nézni. Évtizedekkel ezelőtt egy párizsi konferencián egy francia történész mondta, aki első királyunk iránti tiszteletből még magyarul is megtanult: a Kárpát-medence jövője csak a Szent István-i szellemben oldható meg. Sokra értékelem a 2011-es alkotmányt, mert ugyanazokat a spirituális alapokat rögzítette, mint István király. Az Alaptörvényünk visszahozta az igazságot és a reményt a szövetségi eszme megjelenítésével. A Kelet és a Nyugat kapcsolatát pedig abban a szellemben értelmezi, ahogy Szent István tette. Micsoda lelkierő és bölcsesség kellett ahhoz, hogy ortodox anyával és germán feleséggel az oldalán a keresztény Európát felrázó clunyi szellemiség jegyében hozza meg a máig ható, szuverén döntést! Tulajdonképp kikerülte a választási és válaszadási kényszer csapdáját. Bizonyos értelemben Orbán Viktor is összekapcsolta a Keletet és a Nyugatot, amit sokan idegenkedve néznek. Eljutottunk odáig – a történészek szerint is –, hogy a Kárpát-medence, a magyarság jelentette a nyugati bástyát, később pedig mi védtük a keresztény Európát. Mekkora ív ez! A történelmi idő nem mérhető össze a mi emberi életünkkel, de azt hiszem, az ország vezetése jól látja, hogy a kritika nélküli Nyugat-imádat nem hathat át mindent, s a keleti örökséggel is foglalkozni kell.

Közép- és Kelet-Európának „jó szolgálatot” tettek a harcos ateizmus évtizedei: e régió országaiban jobban ragaszkodunk az európai örökséghez – mondta 2020-ban a Mandinernek. A legújabb statisztikák szerint Lengyelországban és nálunk is visszaszorult a vallásosság aránya. Mi lehet az ok?
Nagyon aggódom. Az istentagadás, ami a múlt elfelejtéséről – ha nem is a teljes eltörléséről – szól, s amit ma divatos szóval progressziónak hívunk, egyre inkább meghatározza hétköznapi gondolkodásunkat. Sajnos ez igaz a mi térségünkre is. Ez korunk rákfenéje. Ezzel ellenkezve a megmaradásunk zálogát jelentő örökséget vissza kell hozni a társadalom életébe. A nemzetünkért felelős vezetés is tisztában van vele, ám a nyugati áramlatok – egyesek erőteljes közreműködésével – ettől még nálunk is hatnak. Szokás lekicsinylő módon nyilatkozni az úgynevezett népi vallásosságról, ám igenis megtartóereje volt az eltelt évszázadokban. Csakhogy sikerült azt is legyöngíteni. Ne hasonlítsuk össze a ma hitre hivatkozók hitét azok hitével, akik valaha – akár a templomok freskóinak, a Biblia pauperumnak az üzenete által – váltak templomba járó emberré. A romboló nyugati üzenet így érkezett hozzánk a második világháború után: „Isten igen, egyház nem.” Bár a keleti harcos ateizmus egy ideig valóban megedzette az eltökéltségünket Krisztus ügye iránt, ennek a gondolatnak egyre kevésbé voltak képesek ellenállni a régió népei. Az egyház nem készült fel e hatás kivédésére. Szent István példája segíthetne a válaszban: istenhit és emberszolgálat. A kettő csak együtt érvényes. Egy olyan világban, amikor a kultusz gyengül, az eredeti értékeinkhez kell visszanyúlni. A hit kockázattal jár, befogadást jelent. No nem a migránsokra vagy az lmbtq-ra gondolok, hanem a nyitottságra, ami kockázattal jár, és alkalmazkodást vállal, de ígéri a találkozásból kibontakozó megismerést, egymásra találást, összetartozást, közösséget.

Fotó: MTI / Ujvári Sándor

Kockázat nélkül nincs boldogság – mondta.
Az elszabadult egyéni érdekérvényesítés, nevezzük csak önzésnek, nem ismeri a szolgálat szellemét. Hatéves koromban hallottam nagyapámtól: kisfiam, az élet ajándék, arra való, hogy elajándékozzuk. Aki ezt nem vállalja, és csak magára gondol, végül egyedül marad. Én nem akartam egyedül maradni, ezért lettem pap. Az egyház küldetése a hitre jutott emberek közösségbe szervezése, a szolgálat szellemének megjelenítése a világban. Megszabadulni a politikai előítéletektől és felszabadulni a politika mindenhatóságának béklyói alól, lebontani azokat a korlátokat, amelyek embereket választanak el egymástól, felmutatni azt az értéket, ami kimeríthetetlen – a szolgáló szeretet –, személyhez kötött, és kifejezi, hogy jóban-rosszban egymásra van szükségünk. Láthatóvá tenni a keresztényeken oly sokszor számonkért krisztusi örökséget – letéteményese az egyház –, ami az emberszeretet követelménye a társadalomban. Csodálkozhatunk-e azon, hogy az istentagadó francia forradalom első követelése volt: tiporjátok el a gyalázatost?! Az üldözés folytatódik, de higgyük, hogy a jónak is van távlatos hangja.

Nyugat-Európában egyre több helyen találkozunk az életellenes ideológiák törvényi elfogadásával”

Budai Ilona népdalénekes temetésén nemrég így fogalmazott: „A magyar múltnak megtartóereje van, ez az erő képes elviselni a jelent, s elbír a jövővel is. Mindez nagyon is szükséges ebben a téveteg, hagyományozott értékeit játszva föladó modern világban.”
Erről van szó.

Akadnak, akik szerint az egyház és az állam mostanában túl közel került egymáshoz, részben az intézmények támogatása kapcsán.
A közösségépítést szolgálják ezek a támogatások is. Csak a közösség tudja megadni az embereknek a biztonságot és a megtartóerőt, amiből aztán a közjó szolgálata fakad. Iskolák, kórházak, hajléktalanszállók fenntartása – ez is küldetése az egyháznak.

Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd   

„Napjaink válsága abban áll, hogy hátat fordítottunk a szeretet Istenének, nem találjuk a valódi boldogságot, és szenvedünk attól, hogy csak az érdekek maradtak” – ezt szintén lapunknak mondta évekkel ezelőtt. Hogyan kapcsolódik ehhez húsvét üzenete?
Az ünnepre felkészítő nagyböjti időszak kiváló alkalom arra, hogy ezekről elmélkedjünk. Húsvét az Istennel és az egymással való kapcsolat helyreállítása. Hiszen nem az érdekérvényesítés, hanem a Megváltó életáldozata s az áldozattal járó szeretetkapcsolat adhat valódi boldogságot. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, talán éppen amiatt, hogy az ember nemcsak a föld szülötte, hanem az ég polgára is.

Vagyis?
A nagyböjtöt néha félrevezető módon értelmezik. Ez az időszak nem az étkezési kérdések világa, hanem arról szól, amit az egyház hozzáfűz a böjthöz: több imádság és buzgóbb gyakorlása az irgalmasságnak. A legfontosabb ugyanis az, hogy a lélek erejét felszabadítsuk, növeljük, hiszen az a helyénvaló, hogy a lélek parancsol, a test pedig végrehajt. Ha ez fordítva van, ami sajnos sokszor jellemző, akkor a test a maga útját járja. A lélek indítására imádkozó ember megismeri Isten akaratát, s ez lesz élete vezérlőelve. A nagyböjt másik üzenete pedig az, hogy ha megfelelő a lélek irányítása, az jó cselekedetekben, szolgálatban jelenik meg. Így áll helyre a rend, s kerül az első helyre a Jóisten szándéka, vagyis az akarata és az emberszolgálat. Ez a húsvét titka.

A modern ember célja, hogy kiiktassa a szenvedést. Csakhogy a keresztény tanítás szerint anélkül nincs megváltás”

E küzdelem zajlott le a Biblia szerint Krisztusban is. Nem könnyű feladat.
„Uram, ha lehet, múljék el tőlem ez a pohár, de legyen meg a Te akaratod!” Így tanít imára bennünket Jézus, aki maga is megharcolta a maga harcát. Másként nincs húsvét. Dönteni kell! Csak úgy tudunk megújulni, a feltámadás hitében élni, már itt a földön valóban boldogok lenni, ha annak árán is Isten tervét fogadjuk el, hogy az teljesen összekuszálja az elképzeléseinket és emberi jövőképünket. Ebből fakad az önzetlen, megbocsátó kapcsolat a többi emberrel is. Ebből támad vágyaink netovábbja: e világon, földi testben az ég polgárainak élete.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Húsvéti üzenetében hasonlóképp fogalmaz: „Krisztus nem azért halt meg, hogy ne legyen többé szenvedés. A kereszt nem a külső paradicsom, hanem a belső mennyország kulcsa.” Ez mit jelent? Mi ez a belső mennyország?
A modern ember célja, hogy kiiktassa a szenvedést. Csakhogy a keresztény tanítás szerint anélkül nincs megváltás. Európában folyamatos az ember „bűntelenítése”, erkölcs helyett etika van, a normák helyébe pedig a puszta vágyakat és törekvéseket helyezték. Ez tévút, a helyes isteni ösvény a következő: szenvedésben megváltás, az áldozat által hitelesített szeretet útja.

Ha már önzetlenség: korunk liberálisai előszeretettel kérik számon az egyházon például az azonos neműek házasságának és örökbefogadási jogának elismerését, nyugaton részben már sikerrel. Miért állnak ellen?
Az ember a teremtett világba érkezik, márpedig ott a természet rendje szerint mindennek meghatározott, célzott helye van. Ez a kérdés szerintem csak innen közelíthető meg. Két egynemű ember között azért sem lehetséges házasság, mert annak célja az élet továbbadása is. Márpedig arra csak egy nő és egy férfi képes. A paradicsomban a bűnbeesés nyomán lett idegen egymás számára Ádám és Éva, addig magától értetődött, hogy egymásért vannak, s az Istennel való kapcsolatuk is így értelmezhető. Nem filozofálni kell, itt isteni programról, annak megvalósításáról van szó, sokkal többről, mint önmagában két ember egymásra találásáról. Sajnos Nyugat-Európában egyre több helyen találkozunk az életellenes ideológiák törvényi elfogadásával, ami véleményem szerint az emberiség jövőjét kockáztatja.

Mit gondol, a kegyelmi ügy megtörte a hazai jobboldalt?
Induljunk ki abból, amit a fogalom jelent: kegy. A Szentírás szerint a szőlősgazda ugyanúgy egy dénárt ad annak a munkásnak, aki reggeltől dolgozik, mint annak, aki csak az utolsó órában. A méltatlankodónak adott válasz pedig így szól: talán fáj neked, hogy én jó vagyok? Az isteni kegyelemnek nincs indoklása.

A zugligeti közösség az egész világnak bizonyította: Krisztus hívására van értelme az önkéntességnek és a cselekvő szeretetnek”

Csakhogy ebben az esetben az össztársadalmi megítélés az, hogy aki gyermekek kárára követ el bűncselekményt, annak nem jár kegyelem.
Ezzel alapvetően egyetérthetünk. A pedofília elfogadhatatlan, nem is kérdés, de a kegyelem fogalma nem arról szól, hogy én jóváhagyom a másik bűnét. A Jóisten sem mond igent a bűnös életre akkor, amikor feloldoz, és azt mondja: menj, és többet ne vétkezzél! A kegy ugyanis ezt jelenti. Megjegyzem, az alighanem rossz döntés hatására legalább a felszínre került számos probléma. Például nem árt tisztában lenni azzal, hogy a leghangosabban tiltakozók szellemi elődei, az úgynevezett hatvan­nyolcasok milyen megengedők voltak a kiskorúakkal folytatott szexuális viszony tekintetében.

A gyermekvédelem terén az egyház megteszi, amit tud?
Szerintem igen. Nyilván lehetne többet és jobban, de nincs okunk szégyenkezni. Rendkívül nehéz feladat ez, tele kihívásokkal, ezért óriási megbecsülés és tisztelet jár azoknak, akik vállalják a szolgálatot. Az elhanyagolt és eltaszított gyermekek ügye is rávilágít arra, mennyire fontos, hogy megerősítsük a szerető családokat.

 

Ha jól olvastam ki a korábbi nyilatkozataiból, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kozma Imre atya papi hivatására, egy önzetlen közösségre és némi külföldi támogatásra épült, amit Csilla von Boeselager közvetített a német máltaiaktól.
Ha nincs Zugliget, nincs Magyar Máltai Szeretet­szolgálat. 1977 januárjában érkeztem a Szent Család­-plébániára a pesti ferences templom oázisából a lelkipásztori munka gyümölcseivel, amelyek érését beárnyékolta az adatgyűjtő titkosrendőrök kihallgatóhelyiségeinek félelmet gerjesztő légköre és nem kívánt „utcai kísérete”. Úgy tűnt, a pesti ferences templomban akkor csordult túl a poharam, amikor 1976-ban meghirdettem a konferenciabeszédeket tömegesen látogató fiataloknak a fiatal házasok küldetésének programját. Jött is Lékai bíboros értesítése 1976 októberében: az Állami Egyházügyi Hivatal a továbbiakban nem járul hozzá lelkipásztori szolgálatom végzéséhez.

Az élet ajándék, arra való, hogy elajándékozzuk”

Miként lett mégis plébános?
Isten a tudója, mi történhetett a háttérben, de 1977. január 15-én megérkezett a plébánosi kinevezésem. Nincs más magyarázat: az Istennek van történelemalakító terve Magyarországgal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal a Kárpát-medencében, a világon, aminek a hívószava „a hit védelme és a rászorulók támogatása”. Egyedül érkeztem Zugligetbe, de nagy tervvel a szívemben, és egy nagyszerű kísérettel, hatszáz egyetemista fiatallal, ők lettek a kovásza az újjászülető egyházközségnek.

Hogyan?
Ezek a fiatalok a plébániai körzet minden lakásába személyesen elvitték a köszöntőlevelemet, amelyben felajánlottam az egyházközség lelki ajándékait, szolgálatát. A levél nyomán felbátorodók megtaláltak. Először temetési szertartást kértek, de ezért a szolgálatért nem fogadtam el pénzt, megértetve velük, hogy ez nekik ajándék, tartozása a közösség tagjainak van. Ez döntőnek bizonyult, később ők lettek az egyházközség éltető magja, amelyből a cselekvő szeretet gyümölcsei fakadtak. Ez a kockázatot és áldozatot vállaló, küldetését felismerő közösség létrehozta a nyolcvanas évek elején az első civil – egyházi – szociális hálót, amely minden rászorulónak menedéket jelentett, és világnézet-semleges csendes öröm kísérte. Erre a közösségre felfigyelt az önmagát kereső nyugati kereszténység is, amit számtalan látogatás jelzett. A szívemben élő keresztényközösség-kép roppant egyszerű, könnyen érthető: istendicséret és emberszolgálat. Az eucharisztia templomi ünneplése a falakon kívül, a karitatív cselekedetekben folytatódik. A kommunista évtizedekben a templom falai közül kilépő misszió megfogalmazása volt ez. Mondanom sem kell, sokan nem nézték jó szemmel.

Milyen jelei voltak ennek?
Mindennapos volt, hogy az utcában parkoló autókból ügynökök figyelték a tevékenységünket. Amit az emberi világban gyakorta büntetésnek szánnak, az Isten üdvösségtervében tervmódosítás. Ez a kockáztató és missziós lelkületű közösség alapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Ennek a szervezetnek a német­országi egysége Fényes Csillának, azaz Csilla Freifrau von Boeselagernek köszönhető, aki hároméves korában, 1944-ben menekült el családjával Magyarországról a háború elől. A nyolcvanas évek elején nemcsak honvágy kerítette hatalmába, hanem adósságérzet is a hazája iránt. Több ott élő honfitársunkkal egész Németországra kiterjesztették a magyarok iránti szolidaritás gondolatát, sőt sok német is csatlakozott. Csilla asszony többször járt Magyarországon, együttműködő partnert keresett, mindhiába. Lékai bíboros segítője, Tóth Mária nővér – akivel közös segélyprogramot működtettünk sokgyerekes családok megsegítésére – irányította hozzám. Találkoztunk, és 1989. február 4-én megszületett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, majd sorban a Kárpát-medence minden országában. A történelem ura nyomban megajándékozott bennünket a bizalmával, történelemformáló feladatok megoldására szövetkezett velünk. Jöttek a kelet­németek, kitört a forradalom Romániában, berobbant a jugoszláviai háború… És nincs megállás, az Isten pedig szövetségesekkel dolgozik.

Még állt a vasfüggöny, amikor nyugatról már csodájára jártak ennek a szolidáris aktivitásnak.
Nem érthették az itt történteket: miközben ők „haldokoltak”, a még kommunista fennhatóság alatt sínylődő országban egy templomi közösség csodákat tett. Az életet ünnepelte.

A kommunista fennhatóság alatt sínylődő országban egy templomi közösség csodákat tett”

Miért nem segélyszervezet lett az elnevezésben?
Egyszerűen azért, mert tudtuk: soha nem leszünk képesek annyi segélyt adni, amennyire szükség lenne. Másrészt, nekünk alapvetően emberekkel kell kapcsolatot építenünk, hogy egymásra találjunk. Nem az az elsődleges cél, hogy adományt adjunk a rászorulóknak. Ezért lett szeretetszolgálat. Ezt követően egyébként sorra alakultak a segélyszervezetek. Sajátos, hogy korábban a lelkipásztori szolgálatomat korlátozták, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét viszont örömmel fogadta a kommunista hatalmi rendszer. Ez beismerése annak, hogy a gondoskodó állam nem működik. Mindenesetre beérett a vetés, adományok érkeztek, a támogatás kézzelfogható lett, a zugligeti közösség pedig az egész világnak bizonyította: Krisztus hívására van értelme az önkéntességnek és a cselekvő szeretetnek!

Kozma Imre
1940-ben született Győrzámolyban. 1963-ban szentelték pappá, 1977-ben lett a zugligeti templom plébánosa, 1989-ben a vezetésével alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Az általa vezetett közösség még abban az évben ötvenezer keletnémet menekült átmeneti elszállásolását és élelmezését oldotta meg a templomkertben, a romániai forradalom idején pedig huszonkét teherautónyi segélyt küldött Erdélybe. 1997-ben lépett be a Betegápoló Irgalmasrendbe, amely 2000-ben kapta vissza kórházait. Számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesült.

 

 

 

Összesen 56 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
FeketeFehér
2024. március 30. 13:39
"Hozzátennék ehhez valamit. A rusznak, azaz a nagy orosz szellemiségnek a lelki központja mindig is Kijev volt" Történelemből egyes.
Obsitos Technikus
2024. március 30. 11:36
Nagyon köszönöm ezt a bölcs beszélgetést!
gilou-au-clavier
2024. március 30. 10:55
Ez az, így van! Veszítsenek az oroszok! Magyarokrszág úgyse kapja vissza Kárpátalját, akkor meg...
EX_Terminator
2024. március 30. 10:44
EBBŐL MINDENT ÚGY FOGOK CSINÁLNI AHOGY ELŐSZÖR CSINÁLTAM A SZARSÁGAITOKRÓL MÉG TUDOMÁST WSEM FOGK VENNI ÉS ADDIG ISMÉTELGETEM AMÍG MEG NEM DÖGLÖTÖK VAGY FEL NEM FOGJÁTOK.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!