„Kérdezték már tőlem, mit csinálok majd ezzel a szép díjjal” – mondja a Mandinernek a minap Magyar Becsületrenddel kitüntetett Böjte Csaba. A ferences szerzetes azt válaszolta, hazamegy és feldarabolja legalább tízezer kis részre. Amikor értetlenkedünk, elmagyarázza: szeretne adni belőle annak a hatezer gyereknek, „akik engedték, hogy felneveljük őket”, és vagy ezer kollégának, akik az elmúlt évtizedekben dolgoztak vele, akár néhány hétig, hónapig önkéntesként, akár több tíz éven keresztül közeli munkatársként. „És akkor a sok tízezer támogatónkról, segítőnkről még nem is beszéltem” – toldja meg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója.
Böjte Csaba úgy érzi, „a harminc év összefogásának szól ez a díj”. Mint mondja, „hála és köszönet van a szívemben, úgy érzem, ez egy nagy közösségi megvalósítás volt”. És még ennél is jobban szélesre nyitja az értelmezési kört, amikor úgy fogalmaz,
ez a díj nem az enyém, hanem az egész népemé. Ha nem lenne a mi népünk becsületes és nagylelkű, én egyedül nem tudtam volna ezeket a gyerekeket felnevelni, ruházni, iskoláztatni, etetni minden áldott nap.”
Amikor arról kérdezzük, népe alatt ezúttal az erdélyi magyarságra gondol-e, vagy általában a magyarokra, azonnal rávágja, hogy ebben bizony benne foglaltatik a világ magyarsága. „A helyi magyar közösségek tagjai Argentínától Németországon és persze az anyaországon, a Kárpát-medence minden táján át Új-Zélandig támogattak, támogatnak minket, segítik a szolgálatunkat. Jöttek hozzánk önkénteskedni amerikai és ausztráliai magyarok ugyanúgy, mint felvidékiek, vagy budapestiek”, magyarázza a szerzetes.
Munkájuk gyümölcséről szólva pedig elmondja: azoknak, akik náluk nevelkedtek, mára már összesen ezer gyermekük született, akiket Böjte unokáknak nevez. Mint mondja, „unokái” közül csak ketten, egy testvérpár nevelkedik náluk, a többiek mind a szüleikkel élnek, akik tisztességes, adófizető állampolgárok lettek, dolgoznak és helyt állnak az életben. „Istennek legyen hála!”, fűzi hozzá.