Törököt fogni: Kádárék célkeresztjében az Úri utcai török követség

A Kádár-rendszerben sokszor még a baráti országok diplomatáit is megfigyelték, de miután Törökország 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz, diplomatái különös figyelemre tettek szert. A török nagykövetség ugyan többször székhelyet cserélt, mindenesetre 1974 előtt a Mártírok útja (ma: Margit körút) 43-45. szám alatt volt. 1974-ben az Úri utca 45-be, az úgynevezett Zwack-villába költözött a nagykövetség. Az Úri utcai török nagykövetséget a BM III/II. Csoportfőnökség (kémelhárítás) 3-c. alosztálya közel 15 éven át figyelte „71. sz. objektum” fedőnéven. A diplomatáknak semmilyen különösebb tevékenységet nem kellett végezniük ahhoz, hogy célkeresztbe kerüljenek. Miképp az 1981 nyarán érkezett Osman Başman nagykövet (a célszemély fedőneve: „Bárdos”) aktájának elején tisztázták, „mint NATO állam nagykövete, ellenséges tevékenységével potenciálisan számolni kell”.

Ő 1972 áprilisában érkezett, attaséi beosztásban. Bayaz „Keszeg” fedőnéven volt célszemély, beszerezték fotóját, családi fotóját, Naphegy utcai lakását megfigyelték. „Keszegről” megállapították, hogy konspirált módon forint-átváltást végez, általában Bécsben – erről sofőrje, „Lőrinc” fedőnevű ügynök jelentett. Egy ponton túl viszont ezzel is felhagyott: „Az objektum pénzügyi ellátmányban történt változása után – a pénzt közvetlenül az MNB-nek küldik […] – nem tapasztaltuk a korábbi helyzethez hasonlóan azt, hogy a diplomaták illegális pénzátváltásokat végeznek.” 1976 májusában feleségével Siófokon nyaralt, ahol egy helyi ügynök, „Ildikó”, nyilván a hotel alkalmazottja, figyelte mozgásukat, ám a nyaralást a rossz időjárás miatt rövidre fogták. A célszemély távozásakor kénytelenek voltak megállapítani, hogy ellenséges tevékenységet nem végzett.

Kepenek egyik első dolga volt érdeklődni a kormánynál, hogy eladó-e az Úri utcai követség, mivel azt ekkor nem a török állam birtokolta. „A követ megjegyezte, hogy talán nem is fognak ragaszkodni a Várhoz, hiszen a Hilton szálló megépítésével itt is megszűnik a csend és nyugalom, de mindenképpen szükségük van egy telekre, vagy épületre.” A nagykövet kiadta utasításba, hogy a magyar tolmácsnak – az állambiztonság ügynökének „Victor” fedőnéven – milyen lapokat kell szemléznie: Népszabadság, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Magyarország, Tükör, illetve bármilyen releváns idegen nyelvű sajtó. A fő szempont: „A hazai események közül különösen figyelmet szentelnek a katonai vonatkozású eseményeknek, valamint a népgazdaságnak fejlődésével, elért eredményeivel kapcsolatos kérdéseknek.” Az ügynök jelentette, hogy „az újságokban tallózva szemébe ötlött a »Vértes« szó. Nyomban érdeklődni kezdett, nem-e a »Vértes 73« elnevezésű hadgyakorlatról van-e szó. A cikk nem arról szólt, de azért mondta, hogy fordítsam le. Ezután arról érdeklődött, hogy Szentendrén milyen katonai iskola van”.

A konfliktus elején az EOKA-B görög félkatonai szervezett több tömeggyilkosságot is elkövetett (melyet aztán a török hadsereg „viszonzott”). Ezzel kapcsolatos a követségen titkárként dolgozó „Mini” fedőnevű ügynök jelentése július 24-éről: „A ciprusi eseményeket megelőző napokban rendkívül ideges volt a hangulat a követségen. Az idegeskedést elsősorban azt okozta, hogy nem tudták mire vélni: a magyar kormány miért az utolsó percben adott ki hivatalos nyilatkozatot a ciprusi görög agresszióval kapcsolatban. [...] A magyar kormány nyilatkozata [...] után rendkívül nagy volt az öröm a követségen. A követ és a tanácsos annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy a magyarok lényegében a török álláspontot támogatják. Még aznap este ilyen értelmű tájékoztatást küldtek Ankarába.” Néhány nappal később viszont azt jelentette, hogy „a követségen meglehetősen levert hangulat uralkodik. Ennek elsősorban az az oka, hogy Cipruson a török állampolgárok ellen elkövetett görög atrocitások nem tükröződnek kellőképpen a magyar sajtóban”. Kepenek nem sokkal később felkereste a budapesti amerikai diplomatákat „a görögországi változásokkal kapcsolatos amerikai álláspont kipuhatolására. […] Az amerikaiak inkább a görögökkel barátkoznak majd, mint a törökökkel.” A nagykövet úgy érezte, hogy ennek oka egyfajta iszlámellenes prekoncepció a nyugatiak részéről.

Az állambiztonságot különösen érdekelte, hogy a célszemély lőfegyvert próbált beszerezni. „A nagykövet egy vadászfegyvert kapott külföldről, mely még a vámnál van. Nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy fegyvertartási engedély szükséges neki is. A fegyvertartási engedéllyel kapcsolatos kérelmet 12-én fogjuk átküldeni a DTEI-hez [Diplomáciai Testületet Ellátó Bizottsága]. A különös a dologban az, hogy soha nem szokott vadászni járni, ellenben egy rendkívül félős ember, így a vadászfegyverre feltehetően azért van szükség, hogy azt a rezidencián tartsa, és így növelje a biztonságérzetét.” Ugyanitt azt is feljegyezték, hogy a biztonsági őr, bizonyos Hüsseyn elszólta magát az egyik ügynök előtt, és így megtudták, hogy ő is hord fegyvert. Ezt fontos, új információként jegyezte fel az elhárítás. Az egyik szemfüles ügynök azt is kifigyelte, hogy a rejtjelező gépet, melyekkel a kódolt diplomáciai üzeneteket fejtették meg, egy külön lemezszekrényben tartották, amit négyjegyű kód nyitott. Az ügynök az első kettő számjegyet nagy valószínűséggel meg tudta állapítani. A célszemély 1975 tavaszán utazott el, ekkor megállapították, hogy „gyakran adott fogadást a rezidencián, melyet technikai úton ellenőriztünk. […] Több esetben volt házigazdája a NATO országok nagykövetei tanácskozásainak, melyen inkább mint házigazda tevékenykedett, érdemben nem nagyon szólt hozzá a napirenden szereplő kérdésekhez”. Ebből világos, hogy a rezidenciát „betechnikázták”, megfigyelték, és így azt is tudták, mi hangzik el a NATO országok nagyköveteinek találkozóin.

Benlert alapvetően relatíve baráti beállítottságú személyként jellemezték, mivel nejét Magyarországon ismerte meg, és így jó emlékek kötötték őt hazánkhoz. Ennek ellenére természetesen az elhárítás alapnyilvántartásba helyezte. Benler idősebb diplomata volt, mindenki tudta, hogy ez lesz az utolsó munkahelye, azt úgymond „neki tartotta fenn” a török kormány, ahol jó kapcsolatai voltak. „Mini” szerint hamar kiderült, hogy „dolgozni nem szeret, naponta átlagban kb. másfél órát van a követségen, akkor is elsősorban a tanácsossal tárgyal”. Az egyik legelső dolga volt, hogy renováltatni akarta az Úri utcai követséget. Itt egy tartótiszti megjegyzés utal arra, amire Kepenek aktájának lezárásából is következtettünk, miszerint a rezidenciát megfigyelő eszközökkel látták el: „A tény, hogy Törökországból hozatott festőkkel akarják a kérdéses szobákat kifesteni, komoly mértékben veszélyezteti azokat a technikai vonatkozású op. pozícióinkat, amelyekkel épületével kapcsolatban rendelkezünk. Súlyosbítja a helyzetet az a körülmény is, hogy megszigorították a rezidencia őrzését és így ez a rezidencia épületében eshetőlegesen realizálásra kerülő op. akciók sikerét nagy mértékben veszélyezteti.” Ezért „Mini” feladata volt olcsóbb magyar vállalkozókat találni – érdekes, hogy az állambiztonság nem akart beszervezett magyar festőket hozatni, hanem az ügynökre bízták a szobafestő-piacon való körbenézést.

„Takács”, aki a követ postáját intézte, rövidesen jelentette, hogy Benler a Várban lévő postán postafiókot bérelt, és ezen keresztül magánjellegű levelezését intézi. Az állambiztonság így magánéleti úton tervezte kompromittálni a nagykövetet, nyilván későbbi zsarolás céljával. Ezért megkezdték a nagykövet figyelését és bevezették rá a 3/a rendszabályt (telefonlehallgatás). Benler rövidesen arra is megkérte „Takácsot”, hogy találjon neki egy lakást, amit saját költségre bérelhet. Az állambiztonság a társszervektől kért megfelelő lakást, ám a felkínált, szobalehallgatással és rejtett fotózási lehetőséggel felszerelhető „objektumot” a célszemély elutasította, mert nem igazán tetszett neki, és egyébként is drágállotta annak árát. Így a kompromittálásra nem nyílt lehetőség. Akárcsak a rezidencia kifestésének kérdésénél, itt is érdekfeszítő, hogy az állambiztonság egy ilyen relatíve apró költségen garasoskodott, és így elestek egy a saját szempontjaikból ideális operatív helyzettől. „Pasa” 1980 áprilisában távozott az országból, és a BM III/II. kénytelen volt megállapítani, hogy a célszemély minden jel szerint nem volt hírszerző.

Savasci Hatay tanácsost (fn. „Sávos”), aki 1981-ben érkezett Magyarországra, ügynökök látogatták meg lakásán, és feljegyezték, hogy „precizitására jellemző, hogy 30 évre visszamenőleg naplót vezet, melyet lakásában tart. […] Naplóját feltehetőleg a hálószobából hozta ki, amikor megmutatta”. Végül nem derült ki, hogy ellopták-e „Sávos” naplóját, mert a célszemély 1983-ban már távozott is.  Oğuz Gökmen alig egy évig – 1980 áprilisától 1981 júliusáig – volt nagykövet, „Mongúz” fn. aktája szerint hálózati és technikai rendszabályok útján figyelték, de ellenséges tevékenységre utaló jelet nem találtak.  A már említett Başman nagykövet aktájában ismét az Úri utca 45. megvásárlásának kérdése szerepel, ugyanis 1983 márciusában a külügyben „megemlítette, hogy az ankarai magyar nagykövetségi ingatlanok magyar tulajdonban vannak. Szeretnék ezt viszonossági alapon ők is élvezni, és továbbra is az az igényük, hogy az Úri u. 45-öt megvásárolhassák. Kéri, hogy adjon a magyar kormány részükre felmentése az ingatlaneladásokra vonatkozó törvény alól. […] A tárgyaláson jelen lévő dr. Balla elvtárs átadott egy emlékeztetőt a nagykövetség telekigényével és azzal kapcsolatban, hogy a hivatallal szomszédos épületet – Úri u. 45. – nem áll módunkban részükre eladni és török tulajdonba átengedni.” De nem csak ezt az igényt jegyezték fel alaposan Başmanról, hanem azt is, hogy ő és neje pontosan melyik egészségügyi intézetekben, mely orvosoknál kezeltetik magukat, mint ahogyan azt is, hogy a nagykövet neje allergiás a cementporra. (Nem derült ki, hogy utóbbi miért volt fontos információ).

Levelezését ellenőrizték, ebben megtalálták egy kanadai rokon sorait, ám nem sikerült tökéletesen értelmezni a levél angol részét, ugyanis a levelezőpartnerről ezt jegyezték fel: „Munkahelye: HARRIS To Whom It May Concern.” Ez már elég volt ahhoz, hogy döntés szülessen a 3/e rendszabály (szobalehallgatás) telepítéséről és a titkos lakáskutatásról II. kerületi lakására: „A budapesti Török Nagykövetség irányába tervezett operatív intézkedéseink eredményes végrehajtása teszi szükségessé a lakás titkos kutatását” – így az indoklás. A lakást szemrevételezték is a titkosrendőrök, majd később megpróbáltak behatolni, de a kulcspróba óta eltelt időszakban egy láncos biztonsági zárat szereltek fel, amit nem tudtak kinyitni. A BM III/II. azt is megállapította, hogy célszemély feleségét, „Tevenét” melyik orvos kezeli, és hogy a hölgy retiküljét a váróban szokta hagyni, amíg vizsgálaton van. „A kulcsmásolat konspirált megszerzésének lehetőségei adottak.” Teczan attasét is megpróbálták nőügyekben kompromittálni, de végül ez sem járt sikerrel: mikor 1989. februárjában távozott, arra jutottak, hogy „technikai rendszabályon és hálózatok útján ellenőriztük és megállapítottuk, hogy családszerető […] a családi élete rendezett volt. […] Ellenőrzése során ellenséges tevékenységre utaló információ nem jutott tudomásunkra.”

A dokumentumok különösen értékesek, hiszen az állambiztonság-kutatás elsősorban a belsőreakció-elhárításra (BM III/III.) fókuszál, és kevéssé kerülnek elő a BM III/II. (kémelhárítás) forrásai, melyeket amúgy is csak módjával adták át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. További értéke az iratoknak, hogy azoknak időköre egészen a rendszerváltás évéig húzódik, mely szintúgy ritka az effajta iratanyagban, s azt mutatja, hogy az állambiztonság egyáltalán nem számolt a rendszer összeomlásával, ők még 1989 telének végén is gőzerővel dolgoztak a szocializmus megóvásán. Összességében persze az elhárítás nem talált kémeket a török követség munkatársai között, tevékenységük döntő többsége megfelel egy nagykövetség napi tevékenységének, akár napjainkban is.

(Fotó: Fortepan, 280337.)