Jönnek, dolgoznak, hazamennek? – mi lesz a Magyarországra érkező vendégmunkásokkal?

Írta: Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója

A liberálisok modern kori rabszolgaságot vizionálnak, a radikális jobboldal pedig a kormány migrációellenes politikájának őszinteségét kérdőjelezi meg a harmadik országból érkező munkavállalók jogait szabályozó, új hazai törvény kapcsán.

A parlament által elfogadott, idén november elsején életbelépő jogszabály értelmében

ami bizonyos feltételekkel meghosszabbítható. Tehát a mongol, filippínó, indiai vagy egyéb munkás jön, elvégzi azt, amire itthon nincs jelentkező, cserébe pénzt keres, majd hazautazik és boldogan él a családjával, cserébe pedig a magyar gazdaság versenyképessége nő, az ellátóhálózatok vígan prosperálnak. Win-win, gondolhatnánk.

„Hiszen hiába végzik el keményen a munkájukat, dolguk végeztével mehetnek vissza a hazájukba, a robotért cserébe még csak álmodniuk sem lehet európai letelepedésről. A családbarát kormány törvénye azt is kimondja, hogy »harmadik országbeli állampolgár családtagja részére családi kapcsolatra hivatkozással tartózkodási engedély nem állítható ki«, és a vendégmunkások letelepedési engedélyt sem kaphatnak” – kommentálta a törvényt hosszú írásában a HVG, melynek szerzői egyenesen „államilag támogatott emberkereskedelemhez” hasonlították a kormány által felállított rendszert.

Két univerzum csap itt össze, a posztkoloniális elméletekből kiművelt belpesti értelmiségieké és a posztkoloniális realitásokat megélő harmadik világbeli munkásoké. Mert ha vesszük a fáradtságot, hogy megkérdezzük az érintetteket vagy elolvassuk a rendelkezésre álló kutatásokat, hamar kiderül, hogy ők bizony nem tekintik áldozatnak magukat.

A vendégmunkásokat ugyanis, a liberális kritikusok elképzeléseivel szemben

hanem nagyon is önként jelentkeznek.

A munkásokat küldő országokban gyakran 20-30 százalékos a fiatalok körében mért munkanélküliség. Az egyébként tétlenségre és vegetálásra ítélt férfiak – és kisebb részben nők – ezért önakaratból, illetve családjuk biztatására döntenek úgy, hogy beállnak a munkaerő-közvetítő vállalat előtt kígyózó sor legvégére, remélve, hogy előbb vagy utóbb ők is eljuthatnak álmaik futószalagja mellé valahol sok ezer kilométerrel nyugatra.

gondoskodjon gyermekeiről, idős szüleiről.

A törvény liberális kritikusainak elképzelésével ellentétben a legtöbben nem álmodnak európai letelepedésről. Kollektív társadalmakban szocializálódván számukra a család, nagycsalád, klán, törzs, vagy épp a lakhely szerinti közösség jelenti a világot, nem pedig egy európai panellakás, idegen szomszédokkal.

E sorok írója az elmúlt két évtized során fiatalok százaival beszélgetett Szenegálban, Marokkóban, Tunéziában, Törökországban, Libanonban, Egyiptomban, Indiában és más migránsokat kibocsátó országokban. A nem reprezentatív tapasztalat szerint, ha megkérdezzük őket, hogy szeretnének-e Európába utazni, elsöprő többséggel felelnek igennel. Ha viszont a kérdést úgy módosítjuk, hogy vállalnák-e az utat akkor is, ha tudnák, hogy soha többé nem térhetnek haza, ugyanilyen arányban kapunk nemleges választ.

Utóbbi feltétellel szinte csak azok vállalnák az utat, akiknek nincs hova hazatérniük (például az afgánok, szírek), illetve azon – jellemzően alacsonyabb státuszú – csoportok tagjai, akiknek már szép számmal élnek rokonai valahol Nyugaton. Ők viszont nem munkaszerződésekkel érkeznek Európába, hanem a tengeren vagy zöldhatáron át. Persze vannak legálisan próbálkozó munkások, akik reménykednek a hosszabb távú maradásban, ők ezért ha tehetik, olyan országot választanak, ahol erre megvan a jogi lehetőség. Aki Magyarországra jön, a szabályok tudatában teszi azt.

A Világbank adatai szerint ugyanis globális szinten a külföldön dolgozók hazautalásai lassan a legfőbb kívülről érkező bevételi forrássá válnak a fejlődő világ országaiban, megelőzve a segélyeket. Így a pénz egyenesen a rászorulók kezébe jut, nem pedig túlburjánzó intézményrendszerek működtetésére folyik szét. A vendégmunkás-programok a munkások országainak társadalmi békéjét és politikai stabilitását is erősítik. A lázongásra hajlamos fiatalok energiáit lekötik, a helyi gazdaságok forrásokhoz jutnak, így csökkennek azok a feszültségek, amik adott esetben olyan konfliktusokhoz vezethetnek, melyek nyomán tízezreknek kell elhagyniuk otthonaikat, immár nem munkásokként, hanem menekültekként.

Míg a liberálisok a külföldi munkások jogait és álmait óvnák, a radikális jobboldal az ország kulturális arculatát félti. Feleslegesen, hiszen a kétéves, korlátozottan meghosszabbítható szerződéssel érkezők

Arra is kevés az esély, hogy csendben tovább álljanak, hiszen a közvetítők csakis olyan országokból toboroznak, ahol nincs háború, ergo polgáraik nem adhatnak be menedékkérelmet, és ezen országokkal jól működő visszatoloncolási egyezmények vannak érvényben. A közvetítők emellett gyakran depozitok visszatartásával és egyéb biztosítékokkal garantálják, hogy ügyfeleik ne lépjenek meg vízumuk lejártával.

Persze tény és való, hogy a mongolok, indiaiak és más idegenek jelenléte feltűnést kelt a magyar kistelepüléseken, ha pedig az érintettek pénzéből és energiájából még italozásra is futja, akkor előbb vagy utóbb a konfliktus is borítékolható. Viszont a menekültként érkező gazdasági migránsok egy jelentős részével ellentétben ezek az emberek dolgozni jönnek. Ha nem válnak be, mehetnek haza; ha szembe kerülnek a törvényekkel, szintúgy.

Lássunk tisztán:

Az Egyesült Arab Emirátusokban 89 százalék, Katarban 85 százalék, Szingapúrban 40 százalék a külföldiek aránya. Mégsem kérdéses, hogy ki az úr a háznál. A külföldiek jól viselik magukat, hiszen tudják, hogy ha bármi panasz van rájuk, bukják a vízumukat, helyükre pedig ezer jelentkező van. Honosításukról szó sincs, hiszen az állampolgárság megszerzését van, ahol leszármazáshoz kötik; máshol pedig olyan szigorú feltételeket írnak elő, aminek kis túlzással csak az importált sztárfocisták tudnak eleget tenni.

Nyugat-Európában sem az volt a gond, hogy az 1960-as és ’70-es években behozták az olcsó török, arab és egyéb munkaerőt, hanem hogy évtizedekkel később lehetőséget adtak számukra az állampolgárság megszerzésre és a családegyesítésekre.

A frissen elfogadott magyar szabályozás ilyet határozottan nem tesz. A néhány tízezer, jellemzően a munkásszálló és üzemcsarnok között ingázó ázsiai pedig nem fogja megváltoztatni sem az ország etnikai, sem pedig kulturális arculatát.

Nyitókép: Vémi Zoltán / Világgazdaság