Trianon nem volt sem jogos, sem jogszerű

A témáról két jogásszal, dr. Liktor Attilával a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtörténeti Tanszékének oktatójával és az Európa Tanács önkormányzati szervének 2019-es ifjúsági delegáltjával, dr. Kandikó Csanáddal beszélgettünk.

***

Mennyiben okolható a magyar-osztrák kiegyezés és a dualista monarchia létrejötte a trianoni tragédia szempontjából?   

Liktor Attila: Amikor 1867-ben a kiegyezést a Habsburgokkal megkötötték a magyarok, azt ismerték fel, hogy a szükségszerűség az Ausztriával való viszony fenntartását diktálta. A 19. században nem volt realitás a független Magyarország, ha az lett volna, akkor Kossuthék megcsinálták volna 1849-ben, de amint tudjuk, az orosz beavatkozással leverték a magyar szabadságharcot. Sokkal inkább lehetséges volt a Habsburg Monarchián belüli magyar önállóság, mint a korábbi évszázadokban is. És Deák Ferencék az uralkodóval folytatott tárgyalások során kihozták a legtöbbet, amit helyzetből ki lehetett hozni.

Hozzá kell tenni, hogy a századfordulóra már volt olyan törekvés is a magyar politikai elit egy részéről – ez különösen báró Bánffy Dezsőnek, a dualizmusban harminc évig kormányzó Szabadelvű Párt egyik legsikeresebb miniszterelnökének álma volt –, hogy

amelyben a dominánsabb fél Magyarország lett volna. Azt is akarták, hogy az uralkodó székhelyét Bécsből tegye át Budapestre.

Ez a látványos gazdasági fejlődés tükrében nem volt teljesen elképzelhetetlen forgatókönyv, ehhez persze hosszú idő kellett volna még, de a folyamatnak az első világháború véget vetett. És valóban voltak, akik az önálló Magyarország mellett tették le a garast, a választásokon azonban az egész korszakban 18-20% körüli eredményeket értek el, csupán egy alkalommal, 1906-ban tudtak kormányt alakítani, de kormányon érdemben nem tudtak csinálni semmit, és már a következő választáson csúfosan megbuktak. Újra a dualista rendszer alapján álló politikai erő alakított kormányt, aztán négy év múlva jött a világháború.

Milyen szerepe volt a trianoni döntésben az önálló magyar külpolitika hiányának?

Kandikó Csanád: Az önálló magyar külpolitika hiánya egyértelműen negatívan hatott Magyarország megítélésére, amely leginkább az ország „imázsromlásában” érhető tetten. Az 1848-49-es forradalom után ugyanis az európai – sőt, amerikai – közvélemény és értelmiség egy jelentős része egyértelműen szimpatizált Magyarországgal. Ezt a szimpátiát veszítette el a Magyar Királyság a következő 70 évben.

Ez a szimpátiavesztés két, egymással összefüggő jelenségre vezethető vissza. Egyrészt

Ehhez nagy részben járult hozzá a frissen függetlenné vált romániai nyugatos értelmiség, amely nagy sikerrel építette fel saját országimázsát Párizsban és Londonban, emellett támadta Magyarországot annak nemzetiségi politikája miatt. Ezeket a támadásokat önálló magyar külpolitika hiányában politikailag igen nehéz volt elhárítani, és sajnos a korabeli magyar emigráns értelmiség sem tudta pozitív irányba vinni az ország megítélését. Ez a negatív szemlélet Trianonban is visszaköszön.

Mindezt úgy, hogy Európában először Magyarországon hoztak nemzetiségi törvényt, 1849-ben. A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában megalkotott 1868. évi XLIV. törvénycikk pedig egész Európa legkedvezőbb ilyen jellegű törvénye volt. Olyannyira, hogy a gyulafehérvári nemzeti gyűlésen megalakult román kormányzótanács (Consiliul Dirigent) átmenetileg az 1868. évi magyar nemzetiségi törvényt rendelte el alkalmazni. Még Lucian Boia román történész is elismeri, hogy a korabeli Magyarországon nem magyarosítás folyt, ehhez hozzátenném, hogy valóban nem, sokkal inkább elmagyarosodás volt a jellemző. A magyarosodás leginkább a német és szlovák nemzetiséget érintette, a szerbek és románok ortodox hitük és „szervezetrendszerük” miatt sokkal kevésbé magyarosodtak el.

L.A.: Óriási, mert a magyar nemzet lényegében nem tudott befolyással lenni a történésekre, hiszen a külügy az uralkodó hatáskörébe tartozott. Nem volt önálló magyar külpolitika, na de éppen ennek kellett volna a legfőbb érvnek lennie arra, ha az igazság mércéjével mértek volna, hogy Magyarországot ne büntessék meg a nyugati hatalmak Trianonban. Az igazság szót persze nem ismerték arrafelé.

Szóval, félreértés ne essék, az első világháborús veszteséget a Nyugat és a nyugati pénzügyi-politikai hatalmasságok csak felhasználták arra, hogy

a Kárpát-medencében és az Osztrák-Magyar Monarchia mint nagyhatalom Európában. Ehhez pedig partnerre találtak a környező országokban, akik csak az alkalomra vártak.

Mindez azt erősíti meg, hogy ha a magyar nemzet a sorsát meghatározó kérdésekben nem maga dönthet önállóan, és ki van szolgáltatva másoknak, akkor annak nagyon súlyos következményei is lehetnek. Erre a 20. századi magyar történelem példák sorát állítja elénk, amikor idegen megszállás alatt volt az ország. Az viszont, hogy Magyarország szétdarabolása volt a cél, világosan mutatja, hogy Trianonban még Ausztria javára is vettek el területet tőlünk. 

Az Osztrák-Magyar Monarchia címere benne a felirattal: „Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul”.

Voltak ellenzői itthon is az egységes Magyarország fenntartásának? 

L.A.: Akadtak.

ezt bizonyítja az, hogy Trianonban elrabolták az ország több mint 71%-át. A belső okokhoz persze hosszú út vezetett, de nem a magyarságban keresendő a hiba.

Ha már az előbb szóba került a nemzetiségi törvény, hadd idézzem ide losonczi báró Bánffy Dezső m. kir. miniszterelnök 1895-ben, az Országgyűlésben elmondott beiktatási beszédét, amely hűen visszaadja a korszak politikai elitjének gondolkodását: „Irányzatunk határozottan szabadelvű leend; törekvésünk lesz a magyar állam magyar nemzeti irányban való fejlesztése, a magyar állameszme biztosítása és fentartása, minden ez ellen irányuló törvényellenes és államellenes tendencziák és izgatások határozott leküzdése és elfojtása. Az egységes magyar állam magyar jellegének első sorban leendő ápolását korlátok közé szoríttatni nem engedjük. Tekintetbe veszszük azonban azon jogos igényeket, melyeket nem magyar ajkú honfitársaink az 1868-ik évi XLIV-ik törvényczikk alapján az egységes nemzeti jelleg korlátozása nélkül támaszthatnak”.

Ebből kiolvasható az a politika, amely az ezeréves magyar állam fenntartását tartja legfontosabbnak, és amely emellett – ahogyan mindig is története során – továbbra is biztosítja a Magyar Királyság területére a megelőző évszázadokban bejött és ott megtelepedett népek önazonosságának megőrzését. Gondoljunk akár az erdélyi szászokra, akik II. András királytól még 1224-ben kaptak autonómiát, vagy a jász-kun kerületre, amely ugyancsak a 13. században nyert önkormányzatot, de idehozhatjuk a szepességi szász városokat is, akik ugyanakkor kaptak hasonló jogosítványokat.

megtartották szokásaikat, kultúrájukat, vallásukat, a dualizmusban pedig a népoktatás bevezetésével anyanyelvű oktatást kaptak: több száz nemzetiségi népiskolát alapítottak a korszakban, egyszóval teljes identitásukat megélhették. Vagyis ez nem kellett volna, hogy indokul szolgáljon az ország szétdarabolására. Persze tudjuk, a nemzetiségi kérdés csak ürügyül használt a nyugati hatalmaknak és hatalmasságoknak arra, hogy szétdúlhassák a Magyar Királyságot.

Ennek ellenére azért a 19. században már voltak konfliktusok, 1848-ban a nemzetiségek egy része fegyverrel is a magyar forradalom és szabadságharc ellen fordult. 

L.A.: Ez igaz, de ez egyáltalán nem a magyarság vagy a magyar politikai elit bűnlajstromára írható, hanem minden esetben kizárólag a Habsburg-adminisztráció szemforgatóan aljas és buta – bár rövidtávon számára nagyon hasznos –, tudatosan szított magyarellenes uszítás eredménye volt. Bécs az „oszd meg és uralkodj” elvet alkalmazta annak érdekében, hogy a nemzetiségeket a magyar nemzet ellen fordítsák, így gyengítve a magyar politikai elit meghatározó súlyát és pozícióját a birodalom keretein belül.

Ez ütött vissza a 19–20. század fordulóján, amelyet az első világháborús veszteség csak megpecsételt. És határozottan azért hangsúlyozom ezt a mesterséges szembeállítási kísérletet, mert

amely a Kárpát-medence népeit – származástól teljesen függetlenül – a Szent Koronához, a magyar államhoz, a Magyar Királysághoz kötötte.

K.Cs.: A nemzetiségi konfliktusok a nemzetiségi nacionalizmusok megjelenésével kezdtek kialakulni. Ennek egyik első példája az 1784-85-ös Hóra-lázadás, s ez teljesedett ki 1848-49-ben a Habsburg-kormányzat hathatós segítéségével. Ez a két évszám már csak azért is jelentős, mert az 1784-85-ös erdélyi lázadás, illetve az Avram Iancu vezette bandák mészárlásaikkal megváltoztatták Dél-Erdély etnikai összetételét.

Ki profitált a legtöbbet a békeszerződésből? 

L.A.: Ez az egyik kulcskérdés. Ahogy a jogászok szokták mondani, kinek használt? Az vitathatatlan, hogy a sértett fél az csak és kizárólag a magyar nemzet és Magyarország. Látszólag a nemzetiségek nyertek Trianonnal, hiszen országnyi területeket vettek el a magyarságtól. Elég csak megnézni azt, hogyan fordítják szembe egymással a közép európai országokat, a szétrobbantott Osztrák-Magyar Monarchia, de különösen a Magyar Királyságból kiszakított országokat a nemzetközi, politikai, gazdasági, pénzügyi hatalmak és hatalmasságok. Az „oszd meg és uralkodj” elve ma is hibátlanul működik…

losonczi báró Bánffy Dezső m. kir. miniszterelnök (1895–1899)

Ezek szerint a nemzetiségek sem jártak jól? 

K.Cs.: Sőt… Egy részük nem is szeretett volna minden áron elszakadni. Sokan kihangsúlyozzák, hogy a korabeli Magyar Királyság Horvátország nélküli részén „mindössze” 54,5% volt a magyar nemzetiség aránya, ebből viszont nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a maradék 45,5% egyértelműen elkívánt volna szakadni. Itt fontos még egyszer hangsúlyozni a hungarus-tudatot, amelynek gyökerei a magyar közjogi gondolkozásból, a Szentkorona-tanból eredeztethetők.

Ezt talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a Szent Korona Országának minden természetes személye egyenlően, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül tagja, azaz, a magyar politikai nemzet része. Ez egyfajta köteléket teremtett a magyar állam és a nemzetiségi lakosok között. Még a „legszakadárabb” nemzetiség,

így gondolkozott hosszú ideig például Ioan Slavici is. Az 1848-49-es szabadságharc idején a szlovákság és ruszinság jelentős része is a magyar ügyért harcolt, s nem lehet elfelejteni az aradi tizenháromról sem.

A hungarus-tudat egyik legkonkrétabb példája talán a soproni népszavazás. A német többségű és jelentős horvát kisebbséggel rendelkező területen a magyarság számaránya mindössze 36% volt 1910-ben, majd 1920-ban Sopronban már fej-fej mellett állt a magyarság és a németség 48-48%-on. A nemzetiségi összetételen túl Magyarország ellen szólt, hogy a helyiek nem felejtették el az 1919-es vörösterrort és sortüzet, az államigazgatásban bekövetkezett zavarokat, valamint azt, hogy legfőbb piacuk a közelben lévő Bécs és környéke volt. Ennek ellenére – a korabeli magyar várakozásoknak megfelelően – mégis a lakosság 65%-a szavazott a Magyarországnál maradásra. Bár a kis falvak egy része Ausztriára voksolt, mégis a népszavazásból tisztán látható, hogy az Ausztriára eső szavazatok aránya minden településen a németség számaránya alatt volt.

Ahogy említettem, Sopronban például a lakosság 48%-a volt németek aránya, mégis csupán a 27,2% voksolt Ausztriára. Bár általánosítani nem szabad ezt a példát, és a „mi lett volna, ha” a kontrafaktuális történetírás terepe, mégis úgy vélem, hogy

ha önrendelkezési jogukat gyakorolhatják. Ilyen pedig volt bőven: elég Brassóra és környékére, Temesvárra, Pozsonyra vagy a Bánságra gondolni. 

Ha már itt tartunk, mi a helyzet az amerikai elnök által a háború végén hangoztatott wilsoni önrendelkezés elvével?

L.A.: Finoman fogalmazva is cinikus. Ha az amerikai elnök ezt komolyan gondolta volna – és nem Magyarország felbomlasztását segítette volna elő – akkor talán először a saját portáján kellett volna söprögetnie. Vajon megkérdezte-e a kubaiakat, hogy szeretnének-e továbbra is amerikai megszállás alatt lenni (protektorátusnak álcázva), ami azt követően következett be, hogy az USA elvette Kubát Spanyolországtól az 1898-as spanyol-amerikai háborúban. Vagy azokat a mexikóiakat, akiknek a szülőföldjét erővel elvette Mexikótól egy még korábbi háborúban? Nem annyira ismert dolog, de az USA 1848-ban elvett déli szomszédjától több, mint kétmillió négyzetkilométer területet, az ország mintegy 55%-át.

K.Cs.: Magyarországot az önrendelkezési elv alapján osztották fel, azonban ezen elvet nem alkalmazták a magyar népre. Míg Németország vagy Ausztria esetében a népszavazás adott volt, addig

Ezt ki kellett harcolni, s így két ízben is tarthattak népszavazásokat a Magyar Királyság nyugati részében. Először a fentebb említett történetünkben, Sopronban, amelyhez az kellett, hogy a Rongyos Gárda meghiúsítsa az osztrák csendőrség Nyugat-Magyarországra történő bevonulását. A Sopron környéki népszavazás hatására Vas vármegyében is tiltakozások kezdődtek, amelynek eredményeként egy tucat falu maradt a Magyar Királyság területén. Többek között a horvát többségű leghűségesebb község, Szentpéterfa, de megmaradt Sopron Szikra településsel határos külterülete is, ahol az elcsatolt ezeréves határhoz legközelebbi magyar határpont is található tudtommal.

Soproni magyar választási plakát 

Jogos volt-e Trianon? 

L.A.: Semmiképpen. A magyar állam ezredéves története során mindig egységes állam volt, a területi épsége megkérdőjelezhetetlen. Az Árpádok idejétől törvényekben van kötelezve az uralkodó maga is, hogy az ország területi egységét megtartja és azt megvédelmezi. A Magyar Királyság alapításától fogva jogilag egységes állam volt. Ez a tény. Tehát

Milyen érdekes, hogy miután Magyarországot Trianonban szétszakították, minden újdonsült állam első dolga volt, hogy beleírta a saját alkotmányába, hogy az ő területi épsége sérthetetlen… Persze, miután már megkaparintották azt, amit csak tudtak Magyarország földjéből. 

K.Cs.: Trianon nem volt sem jogos, sem jogszerű. Az utódállamok nem jogi eszközökkel harcolták ki a területszerzéseket, hanem katonai erő bevetésével. Mivel a magyar hadsereg egy része felbomlott, másik részét pedig felbomlasztották, ezért – ahogy Attila is említette – az utódállamok igyekeztek minél nagyobb szeletet kiszakítani a védtelenül maradt országból. Ennek egyik eklatáns példája a román hadsereg előrenyomulása, amely 1919 nyarára-őszére az Esztergom-Győr-Veszprém vonalon állt meg.

A megszálló államok étvágya nagy volt.

Ennek a legmerészebb elképzelése egész korabeli Zala vármegyét magában foglalta volna. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Balaton egész északi partja, Balatonalmádit kivéve a Csehszlovák vagy délszláv államhoz került volna, azaz Tihanyba, Keszthelyre vagy Tapolcára csupán útlevéllel lehetne utazni. De hasonlóak voltak a román elképzelések, amelyek szerint „Nagy-Románia” természetes határát a Tisza jelenti. Meg lehet még említeni az osztrák igényeket, amelyek Szentgotthárdot és Mosont és Magyaróvárat is magukba foglalták, de a szerbek sem önszántukból hagyták el Pécset és környékét.

Ezen területi igények egy részét igyekeztek egyébként jogi köntösbe bújtatni, amelynek a legjobb eszköze a népgyűlések megtartása volt, a leghíresebb ezek közül a gyulafehérvári román gyűlés. Ezek a népgyűlések viszont meglehetősen komoly legitimitási és legalitási hiányban szenvedtek mind magyar, mind nemzetközi közjogi szempontból.

Elég megemlíteni a Szentkorona-tan „Hungaria semper libera”-elvét, amely értelmében a Magyar Királyság örök szabadságát és önrendelkezési jogát senkinek nincs joga feladni vagy csorbítani. Nemzetközi közjogi szempontból pedig ezek a gyűlések nem tekinthetőek egy legitim, független, reprezentatív népszavazásnak vagy gyűlésnek. Maga a trianoni békeszerződés sem volt „jogos”, sokkal inkább volt egy jogi köntösbe bújtatott politikai diktátum.

A Balaton északi partjára is kiterjedő szláv korridor

Tudva és ismerve ezeket a tényeket, miért generál még ma is elképesztő indulatokat a kérdés itthon? Hol a konszenzus? 

L.A.: A válasz egyszerű: azért, mert a narratívák, az elbeszélési-értelmezési keretek között kibékíthetetlen ellentmondások vannak. Ez nemcsak a trianoni kérdés kapcsán, de általánosságban is elmondható. Persze múlt ugyan csak egyetlen egy van, de értelmezésből – és erről nem sok szó esik – legalább három fő irányzat létezik: a neoliberális, a marxista-leninista, illetve a konzervatív.

Az első kettő nem is tudja értelmezni a nemzet fogalmát, éppen ezért jelennek meg olyan írások, hogy a magyarok megérdemelték Trianont, illetve hogy milyen jól járt gazdaságilag Magyarország a békeszerződéssel. A három irányzat abszolút nincs egyensúlyban egymással, a beszédteret egészen a mai napig az első kettő elsöprő fölénnyel dominálja. Ez az oka annak, hogy Trianon kapcsán még a legelképesztőbb dolgok is részét képezik a beszédtérnek. 

K.Cs.: A magam részéről én más módon közelíteném meg a kérdést. Úgy érzem, hogy jelentős fejlődésen ment keresztül Magyarország és a magyarság a hírhedt 2004-es népszavazás óta. Az, hogy a székely autonómia támogatása mögé a nemzet jóérzésű része beállt, mindenképp egy pozitív fordulatot jelent. Hiszen miről szól a székely autonómia kérdése 2020-ban, ha nem Trianonról?

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia és a jelenlegi helyzet

Ha a jövőbe tekintünk, mit jelenthet 100 év után Trianon? 

K.Cs.: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy Trianon egy ma is élő valóság, akkor is, ha a határkérdést az 1947-es párizsi békeszerződés rendezi. Trianon volt az „ősbűn”, és ennek a mai napig hatása alatt vagyunk. Elég a kisebbségben élő magyarokra vagy a Kárpát-medencei gazdaság szétforgácsolására gondolni. Azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a Trianont követő századik évben is a magyarság a legnagyobb nemzetiség a Kárpát-medencében, a közel 50%-ot kitevő arányával. Ennél már volt rosszabb is a helyzet: a török hódoltság idején a korabeli Magyarországnak csupán 38-40%-a volt magyar nemzetiségű. Ezzel csak arra szerettem volna rámutatni, hogy

A határon túli magyarság sajnos folyamatosan csökken, és csökken az a terület is, ahol többségben vannak. Az utóbbi 60-80 évben veszítette el magyar többségét például Kolozsvár vagy Kassa és Marosvásárhely is. Úgy gondolom, hogy a legfontosabb célok között ennek a népességfogyás visszaszorításának, a magyarság kulturális és gazdasági megerősítésének és nemzetközi imázsépítésének kellene szerepelnie. Hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk. Ugyanúgy, ahogy nem látták előre Trianont a szinte győztes Monarchiában élő egyszerű újságolvasók 1918 tavaszán sem, vagy ahogy nem látták Buda felszabadulását 1630-ban a balatonmelléki végvári vitézek sem.

L.A.: Történészek azt mondják, hogy ha nincs Trianon és megmarad az ezeréves Magyar Királyság, akkor ma az országnak lenne 36–38 millió lakosa és a velejáró gazdasági és politikai súlya Európában. E helyett szét vagyunk darabolva nyolc részre, és jól látjuk, hogy a nagy nyugati országok hogyan fordítják szembe egymással – különösen Magyarországgal – a szomszédos országokat Közép-Európában. A Kárpát-medence népeinek és különösen azok vezetőinek 100 év után ideje volna felismerni, hogy nem kellene felülni a nagyhatalmak és pénzügyi hatalmasságok hamis ellenségeskedési törekvéseknek olcsó haszonért cserébe. Hogy a Kárpát-medence népei többre képesek együtt, mint egymással acsarkodva.