Sokan foglalkoztak már a királyválasztás és az örökös királyság kérdéskörével, illetve a Pragmatica Sanctióval, azonban a kevéssé ismert spanyol szálat eddig nem sokan elemezték.
A Pragmatica Sanctióhoz kapcsolódó spanyol vonal kérdéskörével foglalkoztak egyesek már a századfordulón is, ennek ellenére több kérdés, összefüggés tisztázatlan maradt. Az örökös királyság előzményeit jelentő „spanyol szálat” azonban érdemes górcső alá venni, azt, amelyet eddig a hazai (jog)történetírás jóformán elhanyagolt.
Az elfeledett végrendelet
A legismertebb szerző a témában, a századforduló kiváló tudósa, Csekey István például egyenesen tagadta a Habsburg családi öröklési szerződésnek még a létezését is. A 16-17. században ugyanis a Habsburgok idősebb ága uralta a Spanyol Birodalmat, a fiatalabb ága a dunai Habsburg Monarchiát, benne a Magyar Királysággal. A tudomány már régen visszavezette az örökös királyságot (ahol egy meghatározott, rendre elsőszülöttségi sorrendben öröklik a trónt) és a Pragmatica Sanctiót II. Ferdinánd császár-király 1621. május 10. napján kelt végrendeletére. És itt félúton megállt a (jog)történetírás, ugyanis eddig senki nem foglalkozott érdemben a Habsburgok „két ága” között megkötött (1617) öröklési szerződéssel – amit az azt letárgyaló Oñate gróf bécsi spanyol követ után Oñate-egyezségnek ismerünk –, sem pedig III. Fülöp spanyol király 1621. márc. 31. napján kelt végrendeletével. Azt nem tudom, hogy II. Ferdinánd ismerte-e bármilyen forrásból, akár a bécsi spanyol követ elmondásából, akár a madridi császári követ vagy bárki más közvetítésével sógora körülbelül öt héttel korábban kelt testamentumát. Azonban erősen feltételezem, hogy igen, mivel 1611-ben II. Ferdinánd is aláírta azt a családi egyezséget, amely a „két ágban” kelt szerződések, végintézkedések figyelemmel kísérését írta elő a császári udvarban tartózkodó spanyol követnek.
Mindennek azért van jelentősége a kérdés szempontjából, mert ezek a dokumentumok és az örökös királyságot becikkelyező 1687. évi magyar törvény, illetve a Pragmatica Sanctio (1703) összefüggenek egymással. II. Ferdinánd végrendelete ugyanis az Oñate-egyezséggel, valamint sógora, a spanyol uralkodó testamentumával teljes összhangban áll!
(Habsburg II. Ferdinánd római császár, magyar- és cseh király)
Bajban a trón – ki fog örökölni?
A fenti történet úgy nyerhet teljes egységet, amennyiben az elejétől vizsgáljuk a spanyol szálat. A Magyar Királyság a mohácsi csatát követően Habsburg I. Ferdinánd megválasztásával része lett a Habsburg Birodalomnak; Szapolyai János királyságát most ebből a szempontból zárójelbe lehet tenni. A magyar rendek joga volt a király megválasztása, amely persze korlátos jogosítvány volt, ugyanis az csak az elsőként megválasztott személytől fiágon leszármazó férfiak körére terjedt ki.
A szabad királyválasztás joga csak akkor szállt vissza a rendekre, ha ez a jogosulti kör kihalt. Ez már gyakorlatban volt a megelőző évszázadokban is, Anjou, Luxemburg, Jagelló, Hunyadi mind így kerültek a magyar trónra.
Azonban Habsburg Ferdinánd esetében ugyanez áll fenn? Mi a helyzet az öröklési szerződésekkel, amelyeket még korábban kötöttek a Habsburgok Hunyadival és a Jagellókkal? A kérdések adottak, a válaszok azonban bonyolultabbak.
Bár a Habsburgok hangoztatták örökösödési jogukat a korábbi szerződésekre hivatkozva, azok a magyar közjog szerint nem kötötték a magyar rendeket, tehát I. Ferdinánd is választás – és nem öröklés – útján kapta meg Szent István koronát. A császári és királyi ház családi örökségnek tekintette Magyarországot, a spanyol Habsburg uralkodók pedig a 16-17. század folyamán végig használták a magyar királyi címet, a rendek felfogása viszont választási jog sértetlen fennállásán nyugodott.
hiszen Pázmány Péter II. Ferdinánd megválasztására 1618-ban a Pozsonyba egybehívott országgyűlésen, a rendek előtt tartott beszédében kiemelte, hogy a főherceg Szent István véréből származik. Az „idegen uralkodó”, a „német császár” leginkább a dinasztia és a rendek közötti fegyveres konfliktusokba torkolló érdekütközések során került elő. A választási jog persze folytonos súrlódást generált a dinasztia és a nemzet között, mert a Habsburgok folyamatosan próbálták elfogadtatni öröklési jogukat és a 16. században mindent megtettek annak érdekében, hogy a törvényekben, közjogi dokumentumokban ne jelenjen meg a választás szó, helyette királlyá koronázás, felkenés, nyilvánítás forduljon elő. Ennek ellenére továbbra is választották és koronázták az uralkodókat: a 17. században (1687-ig) minden trónváltozás alkalmával beleírták a törvényekbe, hogy választották a királyokat.
(Habsburg V. Károly császár, spanyol király címere, benne a jeruzsálemi és magyar címerrel)
Igaz, hogy az 1547. évi V. törvénycikk kimondta a „Ferdinánd utódainak való alávetettséget”, ez azonban a választási jog szempontból nem jelentett semmiféle elmozdulást a rendek királyválasztási jogának tekintetében. Csak annyiban volt jelentősége, hogy világossá tette, hogy a magyar jog szerint a Magyar Királyságra csak az I. Ferdinándtól fiágon leszármazó utódok tarthatnak igényt, de közülük a rendek választanak – az utód kifejezés csak a fiút jelentette ebben az esetben. Következésképpen a család „spanyol ága” – amely a dinasztia házasságpolitikájának eredményeként leányágon Ferdinándtól és hitvesétől, Jagelló Anna magyar hercegnőtől is származtatta magát – nem tarthatott (volna) igényt a magyar koronára.
Madridból, Bécsből és Pozsonyból nem ugyanúgy nézett ki a világ
De ezt megtették, méghozzá éppen a leányági leszármazásra hivatkozva. Miért? Politikai okokból. És mert
A spanyol trónöröklési rend mind a fiúk, mind a leányok elsőszülöttségi sorban történő öröklését megengedte, III. Fülöp spanyol király tehát mint II. Miksa császár ágán Jagelló Anna magyar királynétól maradt egyetlen dédunoka jelentette be igényét a Szent Koronára a 17. század elején. Igaz, hogy a spanyol jog nem volt irányadó Magyarországon, azonban ez a spanyol vezetést nem érdekelte. Sokkal inkább elmondható, hogy európai politikai összefüggése volt a kérdésnek: a bécsi és stájer rokonság megegyezni kényszerült a spanyol királlyal, amely egyezségben Fülöp végül lemondott – Elzász, valamint bizonyos itáliai birtokokért cserében – az osztrák rokonság fiágának javára a magyar trónigényéről. Ezt az egyezséget ismerjük úgy mint Oñate-szerződés (1617), azzal a záradékkal, hogy a „spanyol fiág” öröklési joga a magyar trónra Ferdinánd főherceg fiágának kihalása esetére fennáll.
(Habsburg III. Fülöp spanyol- és portugál király)
Osztrák szükség, magyar ellenállás
Miért ment bele ebbe a bécsi és stájer rokonság? Szintén politikai okokból.
Magyarországon a törökkel, a német birodalomban pedig a protestánsokkal szemben. Az egyezség kimondta, hogy az abban foglaltakkal – amely cikkelyek a magyar trón vonatkozásában a primogenitúra szerinti öröklési ordót mondták ki – szemben nem lehet (vég)rendelkezni, továbbá, hogy minden jogi akadályt el kell hárítani az egyezség útjából. A magyar rendek választási joga éppen ilyen akadály volt. Vagyis az 1687. évi II-III. törvénycikkelyek – amelyek az elsőszülöttségi öröklést és a spanyol király fiágának jogát mondják ki Magyarországon – lényegében ennek a 70 évvel korábban aláírt egyezségnek a becikkelyezését jelentették.
A dinasztia ugyanis már régóta készült az öröklési jog elfogadtatására, azonban arra addig soha nem nyílt megfelelő alkalom. Buda felszabadítása után az udvar keresztül tudta verni a kérdést a pozsonyi országgyűlésen. A „spanyol ágra” vonatkozó cikkely hatálya már 1700-ban – a „spanyol fiág” kihalásával – megdőlt, az „osztrák ág” öröklését pedig 1723-ban az országgyűlés részben kiterjesztette a leányágra is. Mindkettő azonban – bár felemás módon, de – spanyol jog alapján állott. A spanyol jog és az uralkodók végrendelete alapján, aki infánstól vagy infánsnőtől, törvényes házasságból (vérségileg, értsd: nem örökbefogadással) származik le és római katolikus vallású, az az elsőszülöttségi rend szerint bír öröklési joggal. A Pragmatica Sanctio szerint – amit 1723-ban a magyar rendek is részben becikkelyeztek Pozsonyban –, aki főhercegtől vagy főhercegnőtől, törvényes házasságból (vérségileg, értsd: nem örökbefogadással) származik le és római katolikus vallású, az az elsőszülöttségi rend szerint bír öröklési joggal. A feltételrendszer adott, a spanyol jog eredete pedig kétségtelenül jelen van a korabeli magyar jogban is!
***
A Iustum Aequum Salutare folyóirat 2020/1 számában „A trónbetöltés rendje a Magyar Királyságban a XVI-XVII. században az Oñate-egyezség (1617) tükrében” címmel megjelent tanulmány itt érhető el.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának PhD hallgatója.
Liktor Zoltán Attilával készült korábbi interjúnk: Túl sokat képzelünk, de túl keveset tudunk a Habsburgokról.
Milyen közép- és hosszú távú stratégiája van a Magyar Úszó Szövetségnek? Erről és a december 10-én kezdődő világbajnokságról is beszélgettünk Wladár Sándorral, a szervezet elnökével.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Ha Madridban jár a magyar utazó, már csak természetes, hogy a látnivalók feltérképezésekor felkelti kíváncsiságát a Thyssen-Bornemisza Múzeum. Sejthető, hogy van itt valamilyen magyar kapcsolódás, és nem is akármilyen kapcsolódás ez.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán.
Az arab eredetű név 2016 óta szerepel a fiúnevek top 10-es listáján a szigetországban.
Stephen P. Lynch, amerikai befektető, aki több évtizedet töltött Moszkvában, arra kérte az amerikai kormányzatot, hogy engedélyezze számára a szabotált Északi Áramlat 2 gázvezeték megvásárlását. Lynch azt állítja, hogy a vezeték birtoklása kulcsfontosságú lehet a jövőbeli amerikai–európai energiaellátás és az ukrajnai háború lezárásához, ugyanakkor kérdések merültek fel oroszországi kapcsolataival és a politikai kockázatokkal kapcsolatban.
