A Pragmatica Sanctio és a kevéssé ismert spanyol szál

A Pragmatica Sanctióhoz kapcsolódó spanyol vonal kérdéskörével foglalkoztak egyesek már a századfordulón is, ennek ellenére több kérdés, összefüggés tisztázatlan maradt. Az örökös királyság előzményeit jelentő „spanyol szálat” azonban érdemes górcső alá venni, azt, amelyet eddig a hazai (jog)történetírás jóformán elhanyagolt. 

Az elfeledett végrendelet 

A legismertebb szerző a témában, a századforduló kiváló tudósa, Csekey István például egyenesen tagadta a Habsburg családi öröklési szerződésnek még a létezését is. A 16-17. században ugyanis a Habsburgok idősebb ága uralta a Spanyol Birodalmat, a fiatalabb ága a dunai Habsburg Monarchiát, benne a Magyar Királysággal. A tudomány már régen visszavezette az örökös királyságot (ahol egy meghatározott, rendre elsőszülöttségi sorrendben öröklik a trónt) és a Pragmatica Sanctiót II. Ferdinánd császár-király 1621. május 10. napján kelt végrendeletére. És itt félúton megállt a (jog)történetírás, ugyanis eddig senki nem foglalkozott érdemben a Habsburgok „két ága” között megkötött (1617) öröklési szerződéssel – amit az azt letárgyaló Oñate gróf bécsi spanyol követ után Oñate-egyezségnek ismerünk –, sem pedig III. Fülöp spanyol király 1621. márc. 31. napján kelt végrendeletével. Azt nem tudom, hogy II. Ferdinánd ismerte-e bármilyen forrásból, akár a bécsi spanyol követ elmondásából, akár a madridi császári követ vagy bárki más közvetítésével sógora körülbelül öt héttel korábban kelt testamentumát. Azonban erősen feltételezem, hogy igen, mivel 1611-ben II. Ferdinánd is aláírta azt a családi egyezséget, amely a „két ágban” kelt szerződések, végintézkedések figyelemmel kísérését írta elő a császári udvarban tartózkodó spanyol követnek.

Mindennek azért van jelentősége a kérdés szempontjából, mert ezek a dokumentumok és az örökös királyságot becikkelyező 1687. évi magyar törvény, illetve a Pragmatica Sanctio (1703) összefüggenek egymással. II. Ferdinánd végrendelete ugyanis az Oñate-egyezséggel, valamint sógora, a spanyol uralkodó testamentumával teljes összhangban áll! 

(Habsburg II. Ferdinánd római császár, magyar- és cseh király)

Bajban a trón – ki fog örökölni? 

A fenti történet úgy nyerhet teljes egységet, amennyiben az elejétől vizsgáljuk a spanyol szálat. A Magyar Királyság a mohácsi csatát követően Habsburg I. Ferdinánd megválasztásával része lett a Habsburg Birodalomnak; Szapolyai János királyságát most ebből a szempontból zárójelbe lehet tenni. A magyar rendek joga volt a király megválasztása, amely persze korlátos jogosítvány volt, ugyanis az csak az elsőként megválasztott személytől fiágon leszármazó férfiak körére terjedt ki.

A szabad királyválasztás joga csak akkor szállt vissza a rendekre, ha ez a jogosulti kör kihalt. Ez már gyakorlatban volt a megelőző évszázadokban is, Anjou, Luxemburg, Jagelló, Hunyadi mind így kerültek a magyar trónra.

Azonban Habsburg Ferdinánd esetében ugyanez áll fenn? Mi a helyzet az öröklési szerződésekkel, amelyeket még korábban kötöttek a Habsburgok Hunyadival és a Jagellókkal? A kérdések adottak, a válaszok azonban bonyolultabbak.

Bár a Habsburgok hangoztatták örökösödési jogukat a korábbi szerződésekre hivatkozva, azok a magyar közjog szerint nem kötötték a magyar rendeket, tehát I. Ferdinánd is választás – és nem öröklés – útján kapta meg Szent István koronát. A császári és királyi ház családi örökségnek tekintette Magyarországot, a spanyol Habsburg uralkodók pedig a 16-17. század folyamán végig használták a magyar királyi címet, a rendek felfogása viszont választási jog sértetlen fennállásán nyugodott.

hiszen Pázmány Péter II. Ferdinánd megválasztására 1618-ban a Pozsonyba egybehívott országgyűlésen, a rendek előtt tartott beszédében kiemelte, hogy a főherceg Szent István véréből származik. Az „idegen uralkodó”, a „német császár” leginkább a dinasztia és a rendek közötti fegyveres konfliktusokba torkolló érdekütközések során került elő. A választási jog persze folytonos súrlódást generált a dinasztia és a nemzet között, mert a Habsburgok folyamatosan próbálták elfogadtatni öröklési jogukat és a 16. században mindent megtettek annak érdekében, hogy a törvényekben, közjogi dokumentumokban ne jelenjen meg a választás szó, helyette királlyá koronázás, felkenés, nyilvánítás forduljon elő. Ennek ellenére továbbra is választották és koronázták az uralkodókat: a 17. században (1687-ig) minden trónváltozás alkalmával beleírták a törvényekbe, hogy választották a királyokat.

(Habsburg V. Károly császár, spanyol király címere, benne a jeruzsálemi és magyar címerrel)

Igaz, hogy az 1547. évi V. törvénycikk kimondta a „Ferdinánd utódainak való alávetettséget”, ez azonban a választási jog szempontból nem jelentett semmiféle elmozdulást a rendek királyválasztási jogának tekintetében. Csak annyiban volt jelentősége, hogy világossá tette, hogy a magyar jog szerint a Magyar Királyságra csak az I. Ferdinándtól fiágon leszármazó utódok tarthatnak igényt, de közülük a rendek választanak – az utód kifejezés csak a fiút jelentette ebben az esetben. Következésképpen a család „spanyol ága” – amely a dinasztia házasságpolitikájának eredményeként leányágon Ferdinándtól és hitvesétől, Jagelló Anna magyar hercegnőtől is származtatta magát – nem tarthatott (volna) igényt a magyar koronára. 

Madridból, Bécsből és Pozsonyból nem ugyanúgy nézett ki a világ

De ezt megtették, méghozzá éppen a leányági leszármazásra hivatkozva. Miért? Politikai okokból. És mert

A spanyol trónöröklési rend mind a fiúk, mind a leányok elsőszülöttségi sorban történő öröklését megengedte, III. Fülöp spanyol király tehát mint II. Miksa császár ágán Jagelló Anna magyar királynétól maradt egyetlen dédunoka jelentette be igényét a Szent Koronára a 17. század elején. Igaz, hogy a spanyol jog nem volt irányadó Magyarországon, azonban ez a spanyol vezetést nem érdekelte. Sokkal inkább elmondható, hogy európai politikai összefüggése volt a kérdésnek: a bécsi és stájer rokonság megegyezni kényszerült a spanyol királlyal, amely egyezségben Fülöp végül lemondott – Elzász, valamint bizonyos itáliai birtokokért cserében – az osztrák rokonság fiágának javára a magyar trónigényéről. Ezt az egyezséget ismerjük úgy mint Oñate-szerződés (1617), azzal a záradékkal, hogy a „spanyol fiág” öröklési joga a magyar trónra Ferdinánd főherceg fiágának kihalása esetére fennáll.

(Habsburg III. Fülöp spanyol- és portugál király)

Osztrák szükség, magyar ellenállás 

Miért ment bele ebbe a bécsi és stájer rokonság? Szintén politikai okokból.

Magyarországon a törökkel, a német birodalomban pedig a protestánsokkal szemben. Az egyezség kimondta, hogy az abban foglaltakkal – amely cikkelyek a magyar trón vonatkozásában a primogenitúra szerinti öröklési ordót mondták ki – szemben nem lehet (vég)rendelkezni, továbbá, hogy minden jogi akadályt el kell hárítani az egyezség útjából. A magyar rendek választási joga éppen ilyen akadály volt. Vagyis az 1687. évi II-III. törvénycikkelyek – amelyek az elsőszülöttségi öröklést és a spanyol király fiágának jogát mondják ki Magyarországon – lényegében ennek a 70 évvel korábban aláírt egyezségnek a becikkelyezését jelentették.

A dinasztia ugyanis már régóta készült az öröklési jog elfogadtatására, azonban arra addig soha nem nyílt megfelelő alkalom. Buda felszabadítása után az udvar keresztül tudta verni a kérdést a pozsonyi országgyűlésen. A „spanyol ágra” vonatkozó cikkely hatálya már 1700-ban – a „spanyol fiág” kihalásával – megdőlt, az „osztrák ág” öröklését pedig 1723-ban az országgyűlés részben kiterjesztette a leányágra is. Mindkettő azonban – bár felemás módon, de – spanyol jog alapján állott. A spanyol jog és az uralkodók végrendelete alapján, aki infánstól vagy infánsnőtől, törvényes házasságból (vérségileg, értsd: nem örökbefogadással) származik le és római katolikus vallású, az az elsőszülöttségi rend szerint bír öröklési joggal. A Pragmatica Sanctio szerint – amit 1723-ban a magyar rendek is részben becikkelyeztek Pozsonyban –, aki főhercegtől vagy főhercegnőtől, törvényes házasságból (vérségileg, értsd: nem örökbefogadással) származik le és római katolikus vallású, az az elsőszülöttségi rend szerint bír öröklési joggal. A feltételrendszer adott, a spanyol jog eredete pedig kétségtelenül jelen van a korabeli magyar jogban is! 

***

A Iustum Aequum Salutare folyóirat 2020/1 számában „A trónbetöltés rendje a Magyar Királyságban a XVI-XVII. században az Oñate-egyezség (1617) tükrében” címmel megjelent tanulmány itt érhető el. 

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának PhD hallgatója. 

Liktor Zoltán Attilával készült korábbi interjúnk: Túl sokat képzelünk, de túl keveset tudunk a Habsburgokról.