Amikor nagyapám elindult a lengyel seregbe – Családtörténet '39

Írta: Nizalowski Attila

A második világháború a családunkban szeptember 2-val kezdődik, és az áldozatok közt egy nácira is kegyelettel gondolunk. Sokan persze nem tartják már számon a felmenőik életét. S ahogy bomlanak a hagyományos intézmények, mint maga a család, hamarosan végképp eltűnik a magánemlékezés, hogy helyet adjon a tavaszi slágerlistákból, filmes kronológiákból, az autó- és televíziókészülék-fejlesztés mérföldköveiből álló új, személytelen historizmusnak.

Az, hogy a rokonainkról mi az átlagosnál többet tudunk, elsősorban azért van, mert nagyapám néhány hónap híján száz évet élt.

Másfelől pedig nagyapám mintha tizenéves korától tudatosan készült volna az új háborúra. Az életét ennek megfelelően lépésről lépésre tudatosan építgette és dokumentálta. Ma is megvan például az 1930-as évekből a lengyel útlevele a ki- és beléptetések pontos földrajzi és időbeli koordinátáival, vagy mondjuk a rehabilitáló hatvanas évekből Henryk Grochulski nagykövet és nejének meghívója a tizenkilenc órai koktélra. De kezdjük az elején.

*

Hirdetés és fotográfiák (Fortepan) a nagy 1910-es budapesti repülős találkozóról

Wladimir Czesław Niżałowski a dédapám volt. Lwówban (Lembergben) született, ami lengyelek, ukránok, fehéroroszok, ruszinok, zsidók, magyarok, örmények és németek sokkultúrájú, gyönyörűséges városa volt a Monarchia idején. A századfordulón érkezett Magyarországra, ahol akkoriban negyvenezer lengyel élt, a legtöbbjük Budapesten. Wladimir belépője a politikai válságtól sújtott, kelletlen magyar hétköznapokba mindazonáltal szokatlanul hangosra sikeredett.

„Fischler és Társa kőbányai lécgyárában egy Rock Albert György nevű, Lengyelországból ideszakadt örökfekete bandista volt az, aki a cégnek kegyében lévén, maga tüzelte fel a munkáltatót, hogy ne adjon meg a munkások követeléséből semmit s adja ki a könyveiket, amire ez a batyuzásból gyárossá vedlett úr be is ugrott. Sőt annyira megy ez a szörnyszülött, hogy a sztrájkbontó munkát végző segédmunkásoknak nyakra-főre hozatja a vutkit, hogy így az éjjel-nappal sztrájktörő-munkát végző szerencsétlen napszámosok elernyedt tagjaiba egy kis »életet« öntsön az alkohollal. Ajánljuk az összmunkásságnak ezt a jómadarat a figyelmébe. A sztrájkbontó munkát végzőket Cserniczki, Csernichovszki és Nizsalovszkinak hivják s velük tart három asszony is, részben ezek feleségei.”

Az írás pont úgy hangzik és pont olyan mulatságos, mintha a Háromgarasos operából ollózták volna ki. Brecht éles szemmel látta meg és tette nevetség tárgyává az álszent baloldali újságírást. Dédanyámról, az összmunkásság rózsaszín álmait hatodmagával romba döntő sztrájktörőről azonban másféle emlékeket őrzünk. A dunántúli Pátka családból származott, melynek tagjai már az 1630-as évek elején evangélikus lelkészt követeltek egyházuktól. A cikk idején meg épp első gyermekét, Éva nénit hordta a szíve alatt.

A századelőn a kőbányai lengyelség vezetője Szapáry Pál gróf volt. Lengyel feleségére még csak-csak emlékeznek a maiak, de magára a lengyelbarát grófra már senki. Történetünk szempontjából azért fontos alak, mert

A pénzből hangárt bérelt, két motort hozatott Angliából, és tervezte-építgette gépét. Az Újság 1910. évi 166. száma a „nagy aviatikai meeting” utáni riportjában így adott hírt erről:

„A közeli huszonegyesben egy szimpátikus fiatalember dolgozik. Nizalowski Czeslaw, egy budapesti elektrotechnikus. A gépe biplánnak készül, még csak a két szárnya van meg. A munkáját Szápáry Pál gróf finanszírozza, a ki a szabadalmat is megvásárolta.”

Szapáry Pál gróf és lengyel felesége

A történet csúfos kudarccal zárult. A magát modern Széchenyinek képzelő, jó szándékú gróf körül 1912-ben több millió koronás pénzügyi botrány robbant ki. Hitelezői polgári és bűnügyi kereseteket indítottak ellene, s a követelésörvény minden ingóságát és ingatlanát magával ragadta. A repülőépítéssel kapcsolatos álmoknak ezzel vége szakadt, Wladimir pedig visszatért polgári munkájához, az aranyozáshoz és képkeretgyártáshoz. A fordulatról az 1912/84. számában szintén az Újság számolt be, de már egész más hangon, mint amilyen a korábbi volt:

„Másik biztató és reményekre jogosító körülményre kell még felhívnom a figyelmet és ez az, hogy a Járitz és Nizsalovszky-féle konstruktőrök kipusztultak a Rákoson. Ma már nem jönnek ki egyesek két-három seprőnyéllel meg két gummi nélküli bicziklikerékkel a Rákosra, mint valamikor, hanem meglepően kész dolgokat látunk az új emberek munkájában is.”

A gúny és káröröm szót sem érdemel, a versenytárs bukása a fokozott izgalomban – melyben naponta kockáztatták az életet – könnyen szül meggondolatlan nyilatkozatot. Ám kiérződik az idézetből valami másféle gyűlölet is, akárcsak a Népszava írásából.

A templomépítés évtizedes terhe az itt maradó kevesekre hárult. A háború előtt Szapáryéknak köszönhetően az aprócska Conti-kápolnát használták a lengyelek a Liget tér közelében. Már ekkoriban megindult a gyűjtés saját intézmény építésére, mégpedig Baranski Gyula ügyvéd vezetésével, aki fővárosi keresztényszociális politikus volt. Áldozatos életműve mára ugyancsak feledésbe ment. Pedig bátran ment neki az alkalmanként 4-10 ezer koronáért felolvasó Adynak is, amikor az korrupt módon elhappolta a rászorulók elől a kétezer koronás, szociális célú Ferenc József Koronázási Jubileumi Díjat. Baranskira emlékezni egyébként azért kell, mert a templomépítésre a pénz jó része – a hiedelmektől eltérően – nem Amerikából, hanem magyaroktól és magyar hatóságoktól érkezett.

A lengyel katolikus templomot Cezare Orsenigo pápai nuncius 1926. november 24-én szentelte be. August Hlond, Lengyelország bíboros-hercegprímása 1930-ban kereste fel. A legendárium szerint másik dédapám, Novák Szaniszló gyakran gyalogolt ki a Ferencvárosból Kőbányára, hogy kivegye a részét az építéséből kétkezi munkával. Wladimir azonban 1912-ben római katolikusról áttért felesége vallására, az evangélikus hitre. Nekik az 1931-ben elkészült, csodaszép Kápolna téri templomban maradt emlékük, az oltárkép többméteres kerete Nizalowski-adomány.

Wladimir fia, a nagyapám kilencven évvel később is büszkén emlegette, hogy gyerekként húzhatta a harang kötelét. Ez azért fontos momentum, mert a harmincas évekkel kapcsolatban

Ekkoriban emelték sok-sok külvárosi templom mellett a Haller utcait is, ahova Novákék jártak, merthogy nem kizárólag Kőbányán imádkoztak a polákok.

De másféle világra szóló események is történtek az évtized folyamán. Nagyapám 1933-ban Teleki Pál csapatában közreműködött a Gödöllőn megrendezett Cserkész Világdzsembori szervezésében, amiért a későbbi miniszterelnöktől oklevelet kapott. 1935 nyarán a Spała városában tartott 25. jubileumi cserkész dzsemborin vett részt, itt a néhány héttel korábban elhunyt Józef Piłsudski marsallt gyászolták. 1938-ban pedig az Eucharisztikus Világkongresszus vendégeivel járta a magyar fővárost, hogy aztán haláláig őrizze az ekkor szerzett könyvecskéket, aláírásokat és szuvenírt.

*

Nagyapám pilóta felszerelésben

Ezzel megérkeztünk a lényeghez, hogy miként készítette fel magát nagyapám az életcéljai teljesítésére.

apja ugyanis osztrák állampolgár volt. Lembergbe és Varsóba utazott újjáépíteni a kapcsolatokat az ottani rokonokkal, köztük Franciszek Niżałowskival, aki sok más családtaghoz hasonlóan katona és jogász volt. Pályája Magyarországon indult, Bécsben teljesedett ki, végül a szabad Lengyelország hadserege Legfelsőbb Katonai Bíróságának első elnöke lett. 1937-ben hunyt el, néhány iratát és fényképét mi őrizzük. Nagyapám vélhetően általa kapott magas szintű oktatást Lengyelországban.

Varsóban érettségizett, kijárt egy katonaiskolát, 1938-ban pedig a kiképzésre fejlesztett RWD 8 típusú gépen 142 óra repülést teljesített. Irigyei gyakran mondogatták a rendszerváltás után, hogy háborús élményeit kitalálta. Valójában nem a haditettek, hanem az a csoda, hogy úgy menetelt át a megelőző évtizeden, mintha tudta volna, hogy a végén egy nagy háború jön, és neki dolga lesz ott.

Innen jön, hogy

a családunknak pedig elkezdődött a szenvedéssel teli háború.

Halupa Sándor levele

A háborús mese különös szála nagyapám nővérének, Éva néninek és Halupa Sanyi bácsinak a szerelme, amit a hozzám került levelezésük őrzött meg. Sanyi bácsi a háború előtt a szomorú sorsú Richter család sofőrje volt, egy a Comói-tótól küldött értesítése szerint még a svájci és francia Alpokba is elkocsikáztatta őket. A háború alatt sokat utazó futárként szolgált, s ha Budapesten járt – egy levele szerint – gondja volt egykori munkaadóira. Ott volt a magyar hadsereg 1940-es kolozsvári bevonulásakor, melyről hosszas leírást küldött. Írása sokat visszaad a kor hangulatából, de nagy szívéből is:

„A fogadtatáson ott voltak a honvédség előkelő tisztjei. A német és olasz kiküldöttek mind-mind csodálkozik ezen a nagy fogadtatáson. Az ember szemében a könny szökik ezen a csodás látványon. Az ég is megsokallja és a felhők szeméből is kicsordul a könny, rákezd esni és jobban esve zuhogássá fajul. A sok magyar ruhás lány bőrig ázva kitart a majd egy óráig tartó záporban, nem volt egy lélek sem, ki hajlandó lett volna otthagyni a helyét, a sok mama könyörgött a lányainak, hagyják abba a nézést, de ezek kitartottak, a ruha a bőrükre tapad, de nem mozdultak. A katonatisztek és a sok katona mind-mind csurom vizes volt, de állták az esőt.”

Nagyapám bátyja, Lajos a Magyar Királyi Honvédségnél szolgált a Kárpátokban. Akárcsak dédszüleim nevelt gyereke, Walter Haas, aki osztrák állampolgárként a Wehrmachtba kapott behívót. A következő német tábori lapnak több érdekessége van. Nagyapámnak címezték, de dédanyámnak szól. Waltertől érkezett, de inkább Lajos írhatta:

„Die heimat hilft!

Valahol Oroszországban, 6.8.43

Drága jó Édesanyám!

Kívánom, hogy a levelem a legjobb egészségbe találja mindnyájukat, hogy vannak, mit csinálnak. A Rózsi néninek adják át üdvözletemet. Kérem magukat, hogy írjanak sokat, mi újság van odahaza. Olyan jó volna megint egy kicsit hazamenni. Walli is itt van mellettem. Én hál’ Istennek jól vagyok, nincs semmi bajom. A Sanyi bácsiéknak adják át üdvözletemet. Itt nálam nincs semmi különös. A Feri üdvözletét küldi mindnyájuknak. Most már többet nem írok, mert már nincs időm. Írjanak nagyon sokat.

Kezeiket csókolja

Walter”

Walter Haas levele

Fogságból megszökve hazatért, és bekapcsolódott a lengyel menekülteket támogató munkába, amit Antall József, Henryk Sławik és Varga Béla vezetett. A háború után megházasodott, ám a szétvert Lengyelországban nem sikerült gyökeret ereszteniük.

Anyám már Budapesten született, nagyapámat viszont nem sokra rá letartóztatták. Walter még 1944-ben elesett, 18 évet élt. Dédapám 1949 nyárutóján hunyt el, rá egy napra harminchét éves fia, majd néhány hónap múlva az egyik veje.

Szinte minden férfi eltűnt a nagy házból, és a nők magukra maradtak a gyerekekkel és a szörnyű ötvenes évekkel.

De ez már egy másik történet.