Ima kivégeztetésem előtt (1849)

Az kezdte a verekedést, aki Aradon visszaütött. Amikor mi akasztunk, az demokratikus akasztás. "A fővárosi eufória helyett valami más volt a végeken. Az ostromlott erőd mentalitás, a külső ellenség és az ellenséges belső nemzetiségek támadásától való félelem megteremtette a tömegszínház külön változatát: az árulók akasztását. Az első akasztás a délmagyarországi Temesváron hatalmas tömeget vonzott oda, melyet "50.000 emberre" becsültek. "Életemben azelőtt soha nem láttam ilyen sok embert együtt, mindenféle viseletű és nyelvű emberek voltak ott, vingári és besenyői bolgárok, környékbeli szerbek, románok, németek, stb." A katonák az elítélt árulók és a tömeg között helyezkedtek el egy nagy körben úgy, hogy a tömeg a lehető legjobban lássa az akasztófát. A vádlottak elleni vádakat felolvasták magyarul, megismételték németül, majd az első áldozatot, egy kb. negyvenéves magas, izmos határőrt vezettek a bitóhoz, úgy reszketett, hogy alig bírt menni. És "mintha az ördög kapta volna el a lábát, azonnal meghalt". Míg az áldozat még fent himbálózott, a másik elítélt, egy kereskedő kezdte átkozni a magyarokat, és a kormányt és magabiztosan kiáltotta, hogy ő nem fog meghalni, mert ezrek vannak úton a közeli Versecről és Pancsováról, hogy megmentsék. Gyorsan felhúzták, de még eközben is kiáltozta:"Ott jönnek a megmentőim!" A tömegben kiáltozni kezdtek: "A szerbek jönnek!" A rémisztő, nagyon is hihető szavak keresztülhullámoztak a tömegen németül és románul is, mire hihetetlen tumultus támadt. Híre járt, hogy a szerbek szervezkednek és készülnek fellázadni. Az emberek pánikba estek és minden irányba menekültek. Távolabb negyven lovas katona járőrözött a kivégzés helyszíne körül. Látva a zűrzavart, azt hitték, a tömeg vitatja a halálos ítéleteket. A kardjukat villogtató lovasok a tömegre támadtak. A tömeg pánikba esett, azt hitték, ezek az ellenséges szerbek. Az események után mindenfelé karkötők, nyakláncok és fülbevalók hevertek, amerre nők menekültek. "Százak hevertek a földön", egyeseket halálra tiportak, a folyóban "félholt" asszonyok és gyerekek találtak menedéket. "A jelenet olyan volt, mint az Ítélet Napja." forrás: Alice Freifeld: NAtionalism and the Crowd in Liberal Hungary, 1848-1914. 71-72. old. Freifeld forrása: Kováts István: Egy szegény pórfiú önéletrajza (Magvető, 1981, 265-267.old. Nem a 48-as ünnepek megszokott patetikus jelenete, az igaz.

Nem emlékszem arra, hogy 1848, amely lényegében nemzeti önrendelkezést kívánt elérni, katolikus és / vagy népi mozgalomnak indult volna. Ezért az sem meglepő, ha sem az Egyház, sem a Nép nem lelkesett érte - csak némi noszogatás után. Amikor aztán a szláv segédnépek is nemzeti önrendelkezést akartak -némi noszogatás után, persze-, csámpásan félreállt a szánk. Mára -szerencsére- mindenki megkapta azt, amit akart. Oszt mire megyünk vele?

Előbb-utóbb minden forradalmárt átmiskárolnak szabadságharcossá, ha akarjuk, ha nem. Azért a korabeli irodalomban célozgatnak rá erősen, hogy a hadiszállítók igencsak megtollasodtak a bulin, nem egy adott el ide is - oda is. A hivatalos, magyar, állami mítoszt megkérdőjelezni a leghálátlanabb feladat. Negyvennyolcnak az a szerencséje (vagy nem), hogy Ötvenhatra még többen emlékeznek, mégis rendületlenül áll. Holott a (halott) pesti srácokon kívül nem sok ok van a mutogatásra. Más dolog a hősiesség (bármely oldalon) és a reakciós történelemszemlélet ítélete, ha e kettő nem találkozik, na bumm, akkor mi van?

Nem veszi hasznát senki, ne reménykedj. Egy ilyen hülye mint te nincs még egy.