Magyarbarát amerikai történész írt könyvet a Horthy-korszakról

„Azóta szimpatikusak nekem, amióta 1957-ben először találkoztam velük. Azok a magyarok még tele voltak idealizmussal” – mondja Deborah S. Cornelius amerikai történész a magyar múlt iránti érdeklődésének gyökereit firtató kérdésünkre.

 

A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében rendezett könyvbemutatón a történész legújabb, Kutyaszorítóban. Magyarország és a II. világháború című kötetét mutatták be, amely a Rubicon kiadó gondozásában jelent meg. Akiket riasztanak a minuciózus hadtörténeti adalékok vagy ódzkodnak a vaskos kötetekre jellemző bőséges lábjegyzettől, fellélegezhetnek. Cornelius könyvében a második világháború katonai eseményei csak a hátteret jelentik, a hangsúly az időszak belpolitikai- és társadalomtörténeti folyamatainak bemutatásán van. A szerző ugyanakkor kitér az előzmények – mindenekelőtt az első világháború utáni forradalmak és a trianoni békeszerződés teremtette helyzet – bemutatására is.

 

A beszélgetés több részletéből kiderült, milyennek látja ma egy amerikai kutató a magyar történelem egyik legérzékenyebb időszakát.

 

 

Budapest, szikrázó napsütés, trópusi hőség: ennek ellenére a kényes téma – Magyarország második világháborús időszakának bemutatása – tisztes számú érdeklődő közönséget vonzott a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermébe. Sokak számára jó hívószó lehetett az is, hogy olyan új, magyar nyelvű szintézis született, amelynek szerzőjét vélhetően még nem rontotta meg a honi történészekre jellemző szekértábor-logika rákfenéje és az érdemi vitát helyettesítő rögeszmecsere.

 

Ma is kivételes, ha valaki külföldiként nem csak velünk, de a történelmünkkel is foglalkozik; az meg igazán ritkaságszámba megy, hogy hosszú évek kutatását összegezve külföldi kollégaként „beleszóljon” a magyar történelemről szóló historiográfiai diskurzusba. Az utolsó másfél évtizedből mindössze a brit Sir Bryan Cartledge professzor munkái (Megmaradni: a magyar történelem egy angol szemével; Budapest, 2008, Officina; és Trianon egy angol szemével, Budapest, 2010, Officina) és a részben magyar származású amerikai történész, Thomas Sakmyster Horthy kormányzóról készült, mindmáig a legkorszerűbb életrajza (Admirális fehér lovon; Helikon, 2001) jutnak az eszünkbe. 

 

 

– énekelték a Holdvilág Kamaraszínház Kulturális Egyesület tagjai, akik a rendezvény során több részletben, zongorakíséret mellett idézték meg Karády dalain keresztül az egész korszakot, átéléssel és hatásosan. Az üdítő kezdést követően Csorba László, a Múzeum igazgatója szólt a megjelentekhez. Saját példájával igazolta, hogy a történelem egyes eseményei furcsa mód úgy is bennünk tudnak élni, hogy személyesen azokat nem éltünk át. Ezután következett Tóth Pál Péter, aki Rácz Árpád, a kötetet jegyző Rubicon kiadó vezetője szerint S. Cornelius könyvét és a hazai körökben még pár éve is jobbára ismeretlen szerzőt „kommendálta” a kiadókhoz. Tóth a szerzővel a nyolcvanas évek közepén ismerkedett meg. Ekkor mutatta be őket egymásnak Glatz Ferenc, a Történettudományi Intézet akkori igazgatója, miután S. Cornelius a felvidéki magyar ifjúság 1925–1934 közötti története iránt érdeklődött. A következő évben S. Cornelius már Fulbright-ösztöndíjjal érkezett Magyarországra és nagy elánnal vetette bele magát nem csak a kutatásba, de a magyar nyelv roppant energiákat igénylő elsajátításába is.

 

 

Ahogy azt a rendezvény után készült interjúnkban Deborah S. Corneliustól megtudtuk, nem családi kötődés sodorta a magyar történelemmel való foglalkozáshoz. Maga se tudja már, hogy kezdődött, de az első találkozás óta szimpátiát érez a magyarok iránt. „Azok, akikkel 1957-ben találkoztam, még nagyon idealisták voltak” – idézte fel első benyomását angolul.

 

Akik közelebbről ismerik, azt állítják, jól megtanult magyarul, és a kötetben található magyar nyelvű forrásokat is önállóan értelmezte. A „lámpaláza” okozza csak, hogy a népes közönség előtt inkább az anyanyelvén beszél. Úgy vélte, a nyelvi nehézség, legyen mégoly jelentős is, csak az egyik ok, amiért kevesen érdeklődnek Magyarország iránt. Ugyanilyen fontos az, hogy az Egyesült Államok számára Kelet-Európa még mindig egy távoli terület. Ezért van, hogy mindmáig sokkal nagyobb figyelem jut Nyugat-Európára.

 

 

Rácz Árpád szerint másképp olvasunk egy könyvet, ha már magunk elé tudjuk képzelni annak a szerzőjét is: ilyenkor az olvasás közben szinte a saját hangján szól hozzánk. Ezt a véleményt bizonyára sokan osztják. Deborah S. Corneliust finom elegancia, szelíd derű és arisztokratizmus lengi körül. Állásfoglalásaiban ugyanakkor rendre nagyon határozott.

 

Amikor megkérdeztük, hogyan értékeli a sok feszültséggel terhes Horthy-korszakot, azt elsősorban konzervatívként, még a világháború előtti Magyarországnál is konzervatívabbként írja le. „A társadalom sok rétegből állt és sokféle reformot kellett végrehajtani”, és persze – tette hozzá – „vissza kellett állítani az államot is”. „Szóval ez egy nagyon komplikált kérdés” – vallja meg. 

 

 

„A történelem olyan vadászterület, amelyben nemcsak történészek vannak jelen.” Ezt már a könyvbemutató egyik felkért hozzászólója, Pók Attila, a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese emelte ki. Szerinte a tárgyalt témáról, az 1918 és 1948 közötti időszakról sok vita van a történettudomány bástyáin belül is – nem hogy ezeken kívül. Konszenzus inkább csak abban mutatkozik meg, hogy a szakmában ezt döntően a revízió és a rekonstrukció időszakának tartják. Kritikai észrevételei közül kiemelhető, hogy a szerző szerinte időnként túlságosan sommásan ítél. Azt ugyanakkor a pozitívumok közé sorolta, hogy a kötet végéhez csatolt jegyzetekben „bőséges utalás található a felhasznált szakirodalomra”. Ráadásul több interjú is készült a könyvhöz, aminek a stílusa összességében „nagyon jó és olvasmányos”, és „érdekesen is van megírva”.

 

Azon ugyanakkor nem csodálkozna – vetítette előre –, ha a kötetben szereplő egyes állításokat és Cornelius „empatikus megközelítéseit” bizonyos kollégák egyetértéssel fogadnak majd, míg mások inkább bírálni fogják. Külön kiemelte a címadás jelentőségét is, amivel a szerző azt sugallja, hogy a kormányzó elitnek és a magyar társadalomnak csak igen korlátozott határok között volt lehetősége a saját sorsáról dönteni. Osztotta a szerzőnek az álláspontját a korszakban meghatározó antiszemitizmusról. Úgy vélte, volt egy állandó feszültség azok között, akik hajlottak a radikális antiszemita megoldások felé, és azok között, akik megpróbálták ezt visszafogni. „Ez utóbbiak ugyanakkor ebben a küzdelemben vereséget szenvedtek.” Úgy vélte, a kötet erénye – még ha a 2011-es angol eredetit emiatt bírálták is –, hogy nem kerüli meg a Horthy-korszak jellegének definiálását. De bármennyire is jól érvel Magyarország „sziget” hasonlata mellett, bizonyos elemeket – például a kamenyec-podolszkiji deportálásokat – nem súlyuknak megfelelően domborít ki, a munkaszolgálatosokkal szemben pedig nem elég empatikus. A szerző megjelenítő ereje egyik legjobb példájaként ugyanakkor az Imrédy Béláról és Kállay Miklósról írt portréit tartotta, amik miatt feltétlenül olvasásra ajánlja a könyvet.

 

 

A másik felkért hozzászóló Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója volt. Szakály mondandójában hangsúlyozta, hogy egy könyv mindig egy szerző műve, akinek tárgyi tévedéseit lehet és kell is javítani, de „ne vitassuk el a szerző véleményének legitimitását egy adott kérdésről”. Különösen érdekesnek tartja, hogy miként változik a korszak magyar politikai elitjének álláspontja az antiszemitizmus kérdésében. Példának Gömbös Gyula 1932-es miniszterelnöki nyitóbeszédét hozta, aki „átértékelte eddig szerepét és korábbi álláspontját a zsidókérdésben”.

 

Pók Attila véleményével szemben Szakály egyetértett Cornelius „sziget-hasonlatával”, mert a nemzetiszocialista Németország által uralt Európában Magyarország „igenis szigetnek számított”. Kulcskérdésnek 1944. március 19-e megítélését tartja. Úgy vélte, lehet amellett is érvelni, hogy ha a kormányzót eltávolítják, akkor „csak” háziőrizetbe kerül és „különösebben nem foglalkoznak vele”. De az is lehet, hogy Szombathelyi Ferenc ezredesnek lett volna igaza, aki szerint ebben az esetben „olyan szélsőségek kerülhettek volna hatalomra, amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat eredményeznek; ellenben ha a Főméltóságú Úr a helyén marad, akkor lehet hogy eljön az a pillanat, amikor esetleg ezen változtatni tud”. A könyvet Szakály is elolvasásra ajánlotta, de ő is borítékolta a felemás fogadtatását.

 

 

Az előadásokat követően maga a szerző is szót kapott. Hozzászólásában a kutatási kezdetek nehézségeiről, a korai nyelvi problémákról és a nehezen beszerezhető forrásokról is beszélt. Szintézisét először a harmincas évek végétől akarta indítani. A szakirodalomban való elmélyülést követően döntött úgy, hogy az első világháború utáni forradalmaktól és a trianoni békeszerződéstől indít. Azt ugyanakkor nem gondolta, hogy teljes mértékben elkerülhetetlen és szükségszerű kényszerpálya volt az az út, amit Magyarország ebben az időben bejárt. „Annyi bizonyos, hogy mindkét állam, Németország és Magyarország is elégedetlen volt a békékkel, és ebben kölcsönösen egyetértettek. De azt gondolom, sok minden alakulhatott volna másként, ha Hitler és a náci vezetés nem jut hatalomra. A harmincas évek végéig Magyarország szövetségesének sokkal inkább Olaszország számított.” A harmincas évek végétől kerül az ország vezetése igazi kutyaszorítóba, mert az Anschluss után már sokkal nehezebb volt ellenállni a német szövetségnek. „A háttérben pedig mindig is ott volt az a vágy, hogy az elveszített területeket visszaszerezzék.” Azt pedig, hogy Horthy a német megszállást követően is pozícióban maradt, nem tekinti hősies cselekedetnek. A kormányzót ebben az a meggyőződése vezethette, hogy „az ország és a nép érdekében cselekszik”, de Cornelius úgy vélte, „nem gondolom, hogy ezt jól tette”.

 

 

A bemutató legvégéig maradtunk, így végre mi is dedikáltathattunk magunknak egy példányt. „Hogy is kell írni az »ö« betűt?”– kérdezte tőlünk mosolyogva. „Két pont az o betű fölött” – feleltük készségesen. „Hát persze, de azért nem egyszerű!”– tette hozzá némiképp szabadkozva. „Ez így van” – válaszoltuk, elvégre tényleg nem egyszerű ez a magyar nyelv. 

 

***