Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Nem az ügynökkérdés a kulcskérdés

„A Bizottság működésének fő célja, hogy a kommunista diktatúra működési mechanizmusait és hatalombirtokos szervezeteit feltárja”

Most egy éve, hogy megalakult a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Hogyan kell elképzelni egy munkanapjukat?

Kiss Réka: Az első időszak az intenzív szervezetépítésé volt. A Bizottság a törvény értelmében minden más állami szervtől függetlenül működik, ez egyszerre nyújt biztosítékot a testület függetlenségére, ugyanakkor azt is jelenti, hogy nekünk kellett megteremteni a működés mindennapi feltételeit. Létrehoztunk egy hivatalt, amiben van egy tudományos részleg is. A mi feladatunk – amellett, hogy mi magunk is kutatunk –, hogy a kutatóinkból álló munkacsoportok tevékenységét összehangoljuk, a Bizottság tagjai ugyanis egy-egy munkacsoportért is felelősek. Emellett részt veszünk például bizonyos törvények előkészítésében. Miután a pártállami diktatúra nemcsak Magyarországra korlátozódott, hanem a volt szovjet blokk egészében létezett, ezért nagyon fontos, hogy a munkánkat nemzetközi közegben végezzük. Most építjük ki a kapcsolatrendszerünket társintézményekhez, közös konferenciákat szervezünk, kiadványokat tervezünk.

A Bizottság feladatai közt a törvény említi, hogy jelentést tehet, törvényalkotásra tehet javaslatot, sőt a legfőbb ügyésznél büntetőeljárást is kezdeményezhet a kommunista bűnök miatt. Ezek közül mivel éltek eddig?

Máthé Áron: A Bizottság működésének fő célja, hogy a kommunista diktatúra működési mechanizmusait és hatalombirtokos szervezeteit feltárja, tehát egy átfogó képet nyújtson. Így a tevékenységünk nagy része történettudományi, szakmai feltáró tevékenység.

Fordítsuk ezt le. Miket sikerült eddig kideríteni? Milyen új történelmi ismeretekkel gazdagodhatunk a Bizottság eddigi munkájának köszönhetően?

KR: Olyan rendszerezett alapkutatásokba fogtunk, amelyek a pártállam működésének, legfontosabb szervezeteinek és káderpolitikájának feltérképezését célozzák. Ennek érdekében a Bizottság tagjainak vezetésével önálló munkacsoportokat állítottunk fel, amelyek a legfontosabb reszortterületeken, így a belügy, igazságügy, külügy, gazdaság, kultúra, vagy éppen a hadsereg irányításának területén vizsgálják a legjelentősebb intézmények történetét, az ezeket működtető apparátus összetételét és a pártirányítás formális és informális-rejtett technikáit. Hol és hogyan születtek meg tehát a döntések, hogyan tevődtek át ezek a különböző szintekre? Kik döntöttek és kik voltak a végrehajtók? Mivel a pártállamban párhuzamos struktúra – pártirányítás és államigazgatás – működött, kiindulásként fel kell térképezni, hogyan működött a döntéshozatal a pártban és az állami intézményrendszerben, miközben tudjuk, az érdemi kérdések többnyire a pártban dőltek el.

Esetleg találtak olyan embereket, akik magasabb beosztásban felelősek voltak súlyos dolgokért és még élnek? Mert most csak Biszku Bélát tudjuk, illetve csak ellene folyik eljárás.

KR: Mondok egy példát a tevékenységünkre. Megkezdődött például a Belügyminisztérium iratanyagának rendszerezett feldolgozása. Hogyan nézett ki a diktatúra fenntartásában mindvégig döntő szerepet játszó Belügyminisztérium belülről? A különböző belügyi testületek értekezletein milyen témákat tárgyaltak, kiket tekintettek ellenségnek? És kik vettek részt ezeken az értekezleteken, azaz kik voltak a felső- és középszintű vezetők? Ezzel párhuzamosan a párton belül a belügyért és az állambiztonságért felelős testület iratanyagát is elkezdtük feldolgozni. Ez volt az ún. KAO, az MSZMP KB-n belül a Közigazgatási és Adminisztratív Osztály. Az iratanyagot ugyan jól ismerik a kutatók, de szisztematikusan még nem dolgozta fel senki. Pedig ez volt az a párton belüli szerv, amely azért felelt, hogy a párthatározatokat hogyan hajtják végre például a belügyben vagy az igazságügyben. Az itt dolgozó apparátus ellenőrizte az állambiztonságot is. Ha a kutatás során találkozunk olyan bűncselekménnyel, ami nem évült el, akkor ezt nyilván jelezni fogjuk.

MÁ: Nem akarunk semmit elkiabálni és ez cinikus is lenne, de biztos vagyok benne, hogy fogunk ilyennel találkozni. A diktatúrának minden bűncselekménye még nincs felderítve, és mi mindent megteszünk, hogy fel legyenek derítve. Az elmúlt 25 év során a történeti feltáró munka haladt, viszont ezt az igazságügyi eljárások csak a pozitív esetben, a rehabilitációs eljárásokban tudták valamelyest követni. Számos ilyen eljárásban azonban a bíróság egyszerűen nem vizsgálta a történeti tényállást, ehelyett eljárásjogi vagy más okokra hivatkozva megszüntette az eljárást, vagy új eljárást rendelt el. Időközben az illető meghalt, akkor pedig megállapították, hogy nem büntethető. Az, hogy a történettudomány és a jog nem kéz a kézben jár, huszonöt éves lemaradás, amit nem lehet egy év alatt pótolni. De megpróbálunk olyan javaslatokat előterjeszteni, amelyek bizonyos sérelmi helyzeteket orvosolnak.

A honlapjukon például egy olyan törvénytervezet szerepel, amely a kommunista diktatúra áldozatainak a nyugdíját felemelné az átlagnyugdíj szintjére.

MÁ: Ezek nagyon fontos szimbolikus ügyek, mert azt jelzik, hogy a közösség nem feledkezik meg azokról, akik ebben a nem jogállami helyzetben sérelmeket szenvedtek el.

Ezt a még élő, egykori magas beosztású kommunisták nyugdíja terhére valósítanák meg?

MÁ: Először jussunk el oda, hogy ezeket a javaslatainkat életbe léptessük.

De most hol tart ez, benyújtották a javaslatukat a minisztériumnak?

MÁ: Természetesen, volt itt egy ad hoc tárcaközi egyeztetés.

„Mindig az ügynökkérdés jön elő”

Mi lesz az ügynöklistákkal? Fognak-e javaslatot tenni az aktanyilvánosság érdekében? Eddig ez ügyben nem volt túl aktív a jogalkotás, bár Schiffer András minden évben türelmesen benyújtja a javaslatát...

MÁ: Ez egy félreértés. A magyar iratnyilvánosságra nem mondhatjuk, hogy rosszabb lenne, mint bármelyik közép-európai országban. Megvallom, kicsit megdöbbenve figyeljük, hogy a szakmaiság, az egész állambiztonsági múlt ismerete mennyire nem hatotta át ezeket a javaslatokat.

Miért? Nem lenne a teljes nyilvánosság jogos elvárás a társadalom részéről? Most általában csak anonimizáltan lehet az iratokat nyilvánosságra hozni. Annyi kivétel van, hogy akiket megfigyeltek, nyilvánosságra hozhatják, hogy őket ki figyelte meg. A közszereplők aktái is elvileg nyilvánosságra hozhatók, csakhogy a közszereplői minőség önbevalláson alapul: ki vallaná be egy ilyen esetben, hogy közszereplő? Önök szerint helyes, hogy csak anonimizáltan hozhatók nyilvánosságra a dokumentumok?

MÁ: Nem feltétlenül csak anonimizáltan lehet. Például volt olyan könyv – azt hiszem „Elhallgatott múlt” volt a címe, Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor munkája volt –, amelyben bátran nyilvánosságra hoztak ilyen adatokat, hogy ki volt ügynök, ki nem volt ügynök. És senkinek ebből semmi baja nem lett. Ez, hogy ügynöklista, ez önmagában egy téveszme. Állíthatja-e valaki, hogy rendelkezik olyan körülírt ügynöklistával, amelyen minden szereplő egészen biztos, hogy be volt szervezve, aláírt, jelentett, ezért különböző előnyöket élvezett? És amelyből az is látszik, hogy mi történt az ő jelentései után? Volt olyan, akit megzsaroltak, jelentett, és aztán nem történt semmi, egy másik ügynök esetében pedig akasztottak. Van olyan is, akit nem sikerült végül beszervezni.

Ez még nem jelenti azt, hogy nem kellene, hogy nyilvános legyen.

MÁ: Ki mondta azt, hogy nem nyilvános?

KR: Ami az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában van, az kutatható. Mindenki számára, nem csak a NEB számára.

Más dolog a kutathatóság és más dolog a nyilvánosságra hozatal.

KR: Az adatvédelmi törvény szerint a kutatók anonimizálás nélkül is nyilvánosságra hozhatják a neveket, ha ez a történeti kutatás eredményeinek bemutatásához szükséges. Ennek eldöntése szakmai kérdés, de ezen szabály alapján számos név nyilvánosságra került. Van egy jogi szabályozás arról, hogy ki nyilvánítható ügynöknek: az tekinthető hálózati személynek, aki titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott és ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá vagy ilyen tevékenységért előnyben részesült.

Mindig az ügynökkérdés jön elő. Úgy van beállítva – és én ezt egy problémának érzem –, mintha a múltfeltárás alfája és omegája arról szólna, hogy az „úgymond ügynökügy” nincsen feltárva. De ha valakit megkérdeznénk, hogy mondjon az MSZMP PB tagjaiból tízet, tudna mondani? Vagy ott van a KAO, amelyik egy láthatatlan szerv volt, de hihetetlenül fontos volt a diktatúra működése szempontjából – tud valaki akár egy nevet is, hogy a KAO-nak ki volt bármikor a vezetője? Vagy tudunk 15 állambiztonsági tisztet, aki az `56-os megtorlásban részt vett? Az ügynökkérdés egy fontos kérdés, de a rendszernek nem a kulcskérdése: ebben az egész struktúrában az ügynökök az eszközszinten vannak. Ha viszont nevekről beszélünk, akkor fontos látni, hogy itt az egyes esetek között ég és föld különbség van.

Ha mindegyiket látjuk, akkor ezt az ég és föld különbséget is látjuk, nem?

KR: Ha tényleg meg akarjuk érteni a múltat, akkor a nevek mellé történetet is kell tenni. Volt, aki `56 után zárkaügynök volt, és az iratok alapján végig lehet vezetni, hogy az ő ügynöki tevékenységének a következtében az egyik `56-os mártírunk kötelet kapott, most a 301-es parcellában kell rá emlékeznünk. De számtalan olyan „úgymond ügynök” is van, akinek az iratanyaga alapján látszik, hogy gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a helyi művelődési ház hivatalos programját. Tudok olyan református lelkészről, aki Ravasz Lászlóra volt ráállítva, közeli munkatársa volt, és szinte mást sem csinált, mint Ravasz László két háború között megjelent nyilvános beszédeit adta le ügynökjelentésként – az ötvenes években, amikor az ember az életével játszott! Ennek az embernek az „ügynökkarrierje” ég és föld azéhoz képest, aki ebből tényleg előnyöket kovácsolt, a saját személyes presztízsét építette föl, miközben másokat tönkretett.

Konkrét ügyeken, eseteken keresztül kell bemutatni, hogyan működött az állambiztonság. Mi is ebben az irányban indultunk el. S nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy mindig az ügynökökről beszél mindenki, holott a külső segítők köre ennél jóval szélesebb volt. Ilyenek voltak például a hivatalos, társadalmi, vagy operatív kapcsolatok, akik formális beszervezés nélkül segítették az állambiztonság munkáját.

Az akták mellé történetek tételét miért zárná ki az iratnyilvánosság? Hogy bárki, akit érdekel, nyilvánosságra hozhassa, amit talál – anonimizálás nélkül?

MÁ: Amióta létezik a Történeti Hivatal, azóta számos tanulmány és könyv jelent meg az állambiztonság működéséről, sőt még egykori hírszerzők és állambiztonsági szakemberek visszaemlékezései is napvilágot láttak, dokumentumfilmek születtek. Mint ahogyan arra utaltam, ezek közül számos esetben azonosítottak ügynököket is. Azzal a kijelentéssel tehát, hogy nem lehet ezeket nyilvánosságra hozni, azzal egyszerűen könyvespolcnyi méretű nyilvánosan olvasható írás áll szemben.

KR: Tehát egyfelől van a már említett jogi szabályozás arról, hogy ki tekinthető ügynöknek. Itt, ahogy már említettük, több kritériumnak kell a jogszabály szerint együttesen megfelelni. Másfelől a kutató a kutatási eredményeit, amennyiben az a történelmi múlt megismeréshez szükséges, a saját felelősségére nyilvánosságra hozhatja.

Éppen ez az, hogy a saját felelősségére! Aztán legfeljebb beperelik, feljelentik...

KR: Pontosan be kell idézni a jogszabályt, mert ez alapján rengeteg anyag született a témában....

MÁ: És amint azt már próbáltuk elmagyarázni, olyan az iratanyag, hogy lehet, valakinél megvannak a feltételek és bárki bátran leírja róla, hogy ügynök volt; szemben azzal, akinek meg esetleg nincs meg mind a három feltétel, de mondjuk a 6-os kartonból látszik, hogy biztosan csinált valamit. De megint ott tartunk, hogy „az ügynök”. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem „ügynökkérdés” van, hanem történeti értelemben „kommunista kérdés”.

Rendben, akkor mondjuk azt, nem az ügynöklisták, hanem általában az iratok nyilvánosságával kapcsolatban: miért nem lehet azt megcsinálni, hogy bárki, aki nem kutató, csak bemegy az utcáról az ÁBTL-be, az anonimizálás nélkül nyilvánosságra hozhassa, amit ott talál?

KR: Itt az a kérdés, hogy mi az egész? Ami az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában van, azt a kutatók az előbb említett feltételek szerint nyilvánosságra hozhatják, ez alapján születtek a már említett tanulmányok, kutatások.

Az ÁBTL-en kívül hol lehet elérni az iratokat? Volt egy vita a közelmúltban arról is, hogy mi legyen például a Politikatörténeti Intézet iratanyagával...

MÁ: Ennek az átadás-átvétele most zajlik a Magyar Nemzeti Levéltárral, de itt főleg pártiratokról van szó.

„Az egy tévképzet, hogy van egy hatalmas mennyiségű titkos iratanyag”

Miből dolgozik a NEB?

KR: Az ÁBTL-en kívül például a Magyar Nemzeti Levéltár budapesti és vidéki állományaiból, különböző egyházi és egyéb szaklevéltárakból. Az egy tévképzet, hogy van egy hatalmas mennyiségű titkos iratanyag, és egyébként nem tudunk csinálni semmit. Valójában elképesztő mennyiségű szabadon kutatható iratanyag vár feltárásra, akár csak az ÁBTL-ben is. A NEB-nek csak egy olyan többletjogosítványa van a szakmához képest, hogy a diktatúra működésével kapcsolatos minősített iratanyagba betekinthet.

Sok olyan minősített – tehát titkos – irat van, amit még a szocializmusban titkosítottak és még nem szabadult fel? Nem kellett volna ezeket a titkosításokat a rendszerváltáskor feloldani?

KR: Miután minden országban nemzetbiztonsági érdekek is vannak, automatikusan semmiképp nem. Ezeket a dokumentumokat meg kell vizsgálni; minden iratőrző szervnek amúgy is kötelessége, hogy rendszeres időközönként felülvizsgálja a minősített iratokat. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága nemcsak betekinthet ezekbe a minősített iratokba, de ha úgy találja, hogy érdemes lenne valamely irat minősítését feloldani, akkor javaslatot tehet erre.

Volt már ilyenre példa?

KR: A Bizottság megkezdte a munkát ezen a területen. Itt vannak 25 éve megoldatlan kérdések, amik többnyire azért megoldatlanok, mert nincs rájuk jó megoldás. De ne várja senki, hogy a NEB egy év alatt elvégezzen 25 évnyi feladatot.

Nehezen tudok elképzelni olyat, hogy egy pártállami irat titkosságához még mindig, a rendszerváltás után 25 évvel is nemzetbiztonsági érdek fűződik. Mondana erre egy példát?

KR: Tegyük fel, hogy van egy hálózati személy, akit a `80-as években szerveztek be, majd `90 után már nem a „belső reakcióra”, hanem a szervezett bűnözés vagy akár a szélsőséges csoportok megfigyelésében tovább foglalkoztatják. Az nyilván nemzetbiztonsági érdek, hogy ezekről a területekről a mindenkori szolgálatok információt kapjanak. Ha az ő anyaga nyilvánosságra kerülne, akkor őt nem tudják tovább foglalkoztatni – ha pedig már nem aktív, veszélybe kerülne a biztonsága.

Nem erre találták ki a lusztrációt? Hogy az ilyen embereket a tisztségeikből eltávolítsák? Ami sajnos nálunk – más posztszocialista országokkal ellentétben – elmaradt.

MÁ: Hogyhogy más országokkal ellentétben? Lusztráció például volt Csehországban, ahol egy tizenöt éves moratóriumot fogadtak el, ami alapján kizárták a köztisztségek betöltéséből a lusztráció hatálya eső különböző volt funkcionáriusokat. Ennek kapcsán aztán sorozatos botrányok törtek ki, mivel irathamisítások történtek, és sokan megvásárolták a felmentő iratot stb.. Mára a többször is meghosszabbított moratórium ellenére Csehországban ugyanúgy létezik egy elég erős kommunista párt.

Az baj, hogy létezik egy kommunista párt? Egy demokráciában szíve joga, hogy létezzen, nem? Az viszont egy másik kérdés, hogy azok, akik a rendszerváltás előtt közhatalmat gyakoroltak, pártfunkcionáriusok voltak, azok most ne gyakoroljanak közhatalmat vagy viseljenek köztisztséget.

MÁ: Ennyi erővel létezhetne egy nyíltan fajüldöző nézeteket valló párt is? Nem vonom kétségbe, hogy alkotmányosan milyen pártok létezhetnek, de úgy látom, a lusztrációval nem érték el azt a célt, hogy ki lehessen küszöbölni, vagy legalábbis háttérbe lehessen szorítani az önkényuralmi eszmék terjedését.

De ha valahol megpróbálták a lusztrációt és rosszul sikerült, az miért jelenti azt, hogy mi meg se próbáljuk?

KR: Onnan jutottunk ide, hogy mik lehetnek azok a szempontok, amik indokolhatják, `90 előtti iratok titkosságát. Van ilyen legitim érdek. Ez azonban más kérdés, mint a lusztráció.

De ezzel nagyon is összefügg a lusztráció.

MÁ: Annak idején, amikor megnyílt a Terror Háza Múzeum 2002-ben, az egyik legnagyobb botrány az volt, hogy kimondták: voltak tettesek. Ha jól értem, egy lusztráció során is kimondjuk, vannak, akik a diktatúra fenntartásában tevőlegesen részt vettek. Magyarországon 13 évvel ezelőtt ez olyan fokú ellenállásba ütközött, ami teljesen nyilvánvalóan a tárgyalásos rendszerváltásnak köszönhető. Ma az előbb említett úton próbál továbblépni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága: meghatározzuk a hatalombirtokos szervezeteket. Azt gondolom, hogy ez egyfajta történeti értelemben vett lusztráció, és mindenképpen több annál, mint ami eddig történt.

A NEB-nek arra is van felhatalmazása, hogy javaslatot tegyen törvényalkotásra. Ha már a „történeti értelemben vett lusztrációnál” tartunk, a Bizottság nem tesz javaslatot egy valódi lusztrációra is?

KR: Ez nem a mi hatáskörünk.

De a NEB tehet törvényjavaslatot.

KR: A mi feladatunk a `90 előtti időszak iratanyagát feltárni és azokat értelmezni. Ami erre a kutatásra vonatkozik, azzal kapcsolatban kezdeményezhetünk törvényjavaslatot. A törvény azonban nem arra hatalmaz fel, hogy az 1990 utáni politikai tevékenység alapján folytassunk vizsgálatot.

MÁ: Van persze más példa is, mondjuk Lengyelország. Az ottani Nemzeti Emlékezet Intézetének más a feladatköre, s a hozzá rendelt intézményi háttér is. Ott több mint 2200 ember dolgozik, köztük 90 ügyész. Az ő feladatuk, hogy amennyiben valaki indul valamilyen posztért, akkor megnézik, nincs-e róla terhelő adat az iratokban. De van egy óriási különbség: a Nemzeti Emlékezet Intézetének kilencven folyókilométernyi iratanyaga van, ráadásul az ottani állambiztonsági iratok rendezetten kerültek át. Magyarországon viszont rendkívül nagyfokú iratmegsemmisítés történt.

Amikor a lusztrációt kérik rajtunk számon, próbáljuk meg ezt 25 év távlatából nézni. Ráadásul ezt a kérdést szerintem az első Alkotmánybíróságnak kellene feltenni, akik megsemmisítették az igazságtételi törvényt. Volt egy történelmi helyzet, amikor az igazságtételnek nagyon komoly szimbolikus és valószínűleg politikai jelentősége is lett volna. Ez a történelmi pillanat elmúlt. Most, amikor eltelt negyed század, más kort élünk, mégis meg kell próbálni mindent, hogy átadjuk a fiatal generációknak azt, mi történt itt. Például, hogy Magyarországon 1956-ban több mint hetven civilek ellen vezényelt sortűz volt. Nincs benne a történeti köztudatunkban, mit is művelt velünk a kommunista diktatúra. Ha el tudjuk érni, hogy erről essék szó, az áttörés lenne, amire 25 év alatt nem igazán került sor.

Még egy példát mondok: a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékévévé nyilvánította a kormány az idei évet. Nem olyan régen az egyik vezető történeti portálon még úgy jelenhetett meg hír, hogy „nem is volt volt málenkij robot”. Úgy látom, az adott jelenség súlyának megfelelő kibeszélés még nem történt meg.

KR: Az `56-os megtorlásokkal kapcsolatban a Kúriával és a Legfőbb Ügyészséggel közösen indítottunk egy kutatási programot, amely a megtorlás máig fehér foltjait, a feldolgozatlan anyagokat akarja feltárni és közzétenni. Gondoljuk el: `56 az új magyar demokrácia szimbolikus kiindulópontja. Ehhez képest a rendszerváltás óta eltelt 25 év, de az `56-os megtorlásoknak máig nincs átfogó adatbázisa: Több mint 20 ezer ember ítéletéről van szó. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a megtorlásban az igazságszolgáltatást miképp használták fel. A Kúriával és a Legfőbb Ügyészséggel pontosan ezen az úton indultunk el: a megtorlásban részt vevő, ítélkező bíráknak, ügyészeknek a feltérképezése felé. Ezzel párhuzamosan azokról a bírákról, ügyészekről és védőkről is beszélnünk kell, akik nem vállalták a szerepet, hiszen erre is volt példa, de erről sem beszél senki. Könnyű bedobni egy-két nevet a médiába, de mi egy szakmai úton indulunk el, és tételesen átnézzük az ’56 utáni büntetőpereket, kik voltak az ügyészek, a bírák, milyen ügyekben ítélkeztek, és csinálunk ebből egy átfogó adatbázist. Ez egy tudományos feltárás, de nem fél-egy év munkája.

MÁ: A szovjet csapatok `56-ban a passzív ellenállás letörésében is részt vettek: gyárakat, falvakat, diákotthonokat vertek végig – és ilyen helyzetben is volt, aki azt tudta mondani, hogy ő nem vállalja az ítélkezést. Ezek nagyon fontos példák. Ugyanez a helyzet az egyházakkal is, mert nem csak a békepapok voltak... Minden egyes területen el kell mondani azoknak a történetét, akikre úgy tudunk visszagondolni, hogy ők a nemzeti önbecsülés átmentői.

„Itt emberi tragédiák sebeit tépik fel”

Elhangzott: valamelyik történelmi újságban leírták, hogy nem is volt málenkij robot. Mit gondolnak arról, hogy a jelenlegi szabályozás tiltja a diktatúrák bűneinek tagadását?

MÁ: Azért azt vegyük számításba, hogy amíg az egykori foglyok és az ő közvetlen leszármazottaik élnek, addig nagyon veszélyes ezekkel a dolgokkal játszadozni, mert itt emberi tragédiák sebeit tépik fel.

Az emlékezetpolitikai vitákról mi a véleményük? Mennyire jó az, hogy emlékműveken vitatkozunk, miközben sok minden van a múlt század történelmében, amiről nem is tudunk?

KR: Ez nem jó, ebben egyetértünk. Ezért is fontos, hogy mit tudunk bevinni a köztudatba. Volt például egy konferenciánk az egykori szovjet blokk állambiztonsági szolgálatainak az együttműködéséről, ezen belül a KGB szerepéről. De az `56-os megtorlás kapcsán is fontos beszélni arról, hogy a magyar és a román vagy a magyar és a szlovák állambiztonság hogyan működött együtt, hogy Csehszlovákiában és Romániában is milyen megtorlások voltak a magyar `56-tal kapcsolatban. Erről hiányoznak alapkutatások, vagy ha meg is jelentek publikációk, azok nem kaptak érdemi visszhangot. Egyik fontos feladatunk, hogy az ügyek a helyükre kerüljenek, és beszéljünk az áldozatokról is.

A málenkij robot sincs benne a köztudatban: tizenéves lányoktól öreg emberekig százezreket hurcoltak el, és ez nem csak róluk szól, hanem az ő családjaikról is! Mennyi olyan család volt, ahol erről nem mertek beszélni! Olvasok egy visszaemlékezést, amiben egy nő leírja, hogy gyerekkorában olyan orosz kifejezéseket tudott mondani oroszórán, amit senki más. A tanár megkérdezte tőle, hol tanulta, amire azt válaszolta: „az édesanyámat tizenévesen elvitték és három évet kint volt a málenkij roboton, ő tanította nekem.” Erre a tanárnő azt mondja: „az nem lehetett, édesanyád hazudott.” Hazamegy a kislány és elmondja az édesanyjának, aki erre azt mondja:„lányom, erről többet ne beszéljél, de én igazat mondtam.” Ez a hatvanas-hetvenes években történt! Nem csak azokról van szó, akik megjárták a poklot – a gyerekeik sokszor a mai napig nem mernek beszélni ezekről a traumákról. Traumák sorát szenvedte el a magyar társadalom, amit generációk nem beszélhettek ki, tabusították ezeket. Nemzedéki kérdés is, hogy ezeket kibeszéljük, megadjuk a méltóságot azoknak, akik ezt elviselték, és segítsük ennek a közös feldolgozását.

Fotók: Farkas András, NEB