„Ez így van, egyik liberális barátom akkor kicsit feddőn mondta, hogy mivel egy kisvárosból jövök, nekem MDF-esnek kellene lennem. A világnézeti munkamegosztás szerint ez lenne logikus.
Nekem sok MDF-es barátom volt, és persze SZDSZ-es, hiszen az ellenzék akkor még valahogy egyben volt. Íróként engem általában posztmodernnek tekintenek, egyesek a modernség, mások az idegenszívűség szinonimájaként. A posztmodern már akkor a nemzeti irodalom ellentétének, s mint ilyen, szitokszónak számított, valami gyanús dolognak, ami az embert a liberális vircsafthoz köti. A tuggyukkikhez. És tényleg, valami ilyesféle vagyok, ha egyáltalán. Balliberális.
Tamás Pál szociológus írja, hogy a ballibnek politikai értelemben vége, még akkor is, ha a művész- és médiavilágban akadnak képviselői, sőt szavazói is lennének. Kihaló fajta, gyakorlatilag ezt mondja.
Lehet, hogy politikailag vége van, de nem hiszem, hogy közérzületileg vége lenne. Ha valaki nem állhatja az alkotmányos zsákmányszerzést, ezt a hazug bolsepopulista jobboldalt, az minden fenntartása ellenére is közelebb érzi magát egy szocdem vagy balliberális értékrendhez, még ha emögött nincs is párt. Ez az érzület szerintem most is erős, más kérdés, hogy befolyása, respektusa szinte nulla.(…)
A még valahogy ellavírozó alsó középosztály sem kapkod éppen a jogállam után.
Ezek az örök kisemberek leginkább a kádárizmusban összeszedett értékeiket szorongatják, elillanó egzisztenciális biztonságuk maradékát. Hogy és miért volnának képesek felelősséget vállalni? Mit tudtak volna kiválogatni abból a politikai kínálatból, amit bénaság és korrupció egyként erezett át? Szörnyű, de úgy fest, a Fidesz nemzeti szotyializmusa, erőnyelvűsége az első olyan pakk, amelyre a többség igazából vevő. Gonoszul azt mondhatni, ismerős nekik az „ahogy lehet” kocsmafilozófiája, méltányosabban pedig azt, hogy a rezsim ezzel a militárpopulizmussal játszott rá mindazon jogos félelemre, amit a kiszolgáltatott rétegek éreznek Európa peremén.”