Atlanti kényszerházasság

„A kérdéskör akkor is érzékeny lenne, ha »normális« körülmények között kerülne napirendre, amikor a nyugati gazdaságok egészsége, dinamikája, vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Sajnos, mi sem áll távolabb a valóságtól. Az Egyesült Államok, noha továbbra is vezető nagyhatalmi pozícióban érezheti magát, túljutott a csúcson, mind gazdasági, mind katonai értelemben. Az Európai Unió – elkanyarodva a nemzetek Európája gondolattól – egy meghatározhatatlan neoliberális ámokfutás bizarr következményét, soha nem tapasztalt gazdasági visszaesést él át, amelyet központosuló demokráciadeficites döntéshozatal és tagországok gyámság alá helyezése kísér. De együttesen, mint »a« Nyugat is, csak válságjelenségeket találunk. Európa és Észak-Amerika saját felemelkedésének szilárd alapjait, a keresztény értékeket, a családot, a munkát és a polgári szabadságot dobta oda a szekuláris-technokrata jogállami jelmezbe csavart, liberális eszmekatyvaszért (rendszerről erőteljes túlzás lenne beszélni) cserébe. Mi sem jellemzőbb erre a pazarló fogyasztói szokások által egyben tartott konglomerátumra, hogy miközben a szexuális orientációt tartja a társadalmi-politikai párbeszéd homlokterében, az olyan alapvető erőforráskérdésre, mint a demográfia, csak egy választ ismer, a bevándorlást.

A »sors« azonban kiszámíthatatlan. A TTIP-tárgyalások megkezdését a kölcsönös bizalom megingása előzte meg a lehallgatási botrány nyomán, amikor kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálatok uniós intézményeket és európai tisztségviselőket is célobjektumként kezeltek. A kipattant ügy a gyenge európai érdekérvényesítés miatt arra ugyan nem volt elég, hogy a tárgyalások megkezdését elhalasszák, ám arra elégségesnek mutatkozik, hogy a közvélemény kételyét felkeltse. Kivel is, miért is készülünk itt egybekelni? A nyitott kérdésektől hemzsegő, túltöltött európai integrációt most nyomban egy transzatlantival kell megfejelni?”