Üzent Trump embere: Ukrajna „beleszalad a körfűrészbe”, ha NATO-tagságra pályázik
Pontot tett a NATO-s álmok végére az elnöki különmegbízott.
Soha nem teljesítettük a 2 százalékos GDP-arányos befizetési kötelezettséget, talán már a NATO fekete báránya vagyunk? Vajon a katonai szövetségben is aggódnak-e a magyar demokrácia állapota miatt? De egyáltalán, minek vagyunk benne a NATO-ban? Mire jó egyáltalán ez az szervezet 2013-ban? A NATO jelenlegi kihívásainak jártunk utána.
A NATO szereti hangsúlyozni, hogy a szervezet közös értékekre épül – azaz minden tag demokrácia. Mint azt a nevük elhallgatását kérő NATO-hivatalnokok kérdésünkre hangsúlyozták: az Európában tapasztalható, hazánknak nem kedvező visszhang, amelybe gyakran keverednek a magyar demokráciáért aggódó hangok, egyáltalán nincs jelen a NATO-ban. Ott stabil demokráciaként tekintenek ránk.
Azonban nem vonatkozik ilyen szigorúan ez a kívánalom a Partnerség a Békéért programban résztvevő, együttműködő államokra, amelyek közt ott találjuk például Belorussziát. S hogy miért jó ez? Azért – fejtették ki a NATO-sok –, mert így „szem előtt” van például Lukasenko országa, és nem engedhet meg magának a diktátor annyit, amennyit enélkül megtehetne. Magyarul nyomást lehet rá gyakorolni.
Magyarországot leginkább azért mutatnák be egyesek az Észak-atlanti Szövetség rossz tanulójaként, mert a GDP előírt 2 százaléka alatti a befizetésünk, a költségvetési hozzájárulásunk. Csakhogy a 28 tagországból összesen négyen teljesítik ezt a kötelezettségüket: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Észtország és Görögország. A New York Times nemrég arról írt: az Egyesült Államok egymaga mintegy háromnegyedét állja a NATO költségvetésének. Közel vannak a 2 százalékhoz a franciák, a törökök és a lengyelek. Ugyanakkor ettől a befizetési „ideáltól” a legtöbben egyre távolodnak, hiszen a válság a védelmi kiadások csökkentésében is megmutatkozik. Meg is orrolt Washington, s felszólította Európát: tegye bele rendesen a részét a NATO-ba. A magyar hozzájárulás a hazai GDP 0,7 százaléka körül van.
Megtudtuk: a NATO-diplomaták többnyire úgy vélik, hogy hazánk sem nem sereghajtó, sem nem éltanuló a szervezetben. Az úgynevezett „tízmilliós klubhoz” tartozunk, Görögországgal, Belgiummal, Portugáliával és Csehországgal, Bulgáriával együtt. Ez azonban nem jelent valós együttműködési keretet, sőt: a NATO-ban – saját állításuk szerint – nincsenek klikkek, például nincs V4.
Általában sem szeretik ott, ha a NATO-n kívüli problémákat, törésvonalakat akar valaki „bevinni” a katonai szövetségbe. Ezért neheztelnek most valamelyest a törökökre: ők ugyanis a katonai szövetségen kívüli vitáikat importálták a tárgyalótermekbe, és tulajdonképp minden kérdésben megjelenítenék azt. Ez oda vezet, hogy az összes nemzeti delegációban csökken a törökök népszerűsége.
Magyarország szerepvállalását viszont kifejezetten pozitívan ítéli meg a közösség. Amit mi vállalunk, azt teljesítjük, konstruktívak vagyunk – és terepre is megyünk, akármilyen kis kontingenssel is. Volt, aki kiemelte: hazánk az elsők közt van a „műveleti részvételt” illetően. Ott vagyunk Afganisztánban (a százezres csapatból hatvanezret állt Washington, mi a jelenlegi afganisztáni NATO-misszióban, az ISAF-ban 445 fővel vagyunk jelen). A mi vállalásunk az, hogy ezer főig veszünk részt a NATO-s kötelezettségekben.
Saját érdekszféránk a Balkán, erre koncentrálunk. S hogy érvényesíteni tudjuk akaratunkat, annak épp az 1999-es belgrádi bombázások voltak a bizonyítékai. Nem sokkal korábban csatlakoztunk a szervezethez, mégis adtak a szavunkra, hiszen van terepismeretünk. Például kikötöttük: úgy kell intézni a katonai műveleteket, hogy azok ne érintsék a vajdasági magyar kisebbséget. Részint ezért tett le a NATO a szárazföldi beavatkozásról, ami csak hazánk felől lett volna lehetséges. És persze azért is, mert ha véletlenül a fagyi visszanyalt volna, azaz a szerbek megtámadták volna Magyarországot, akkor életbe lépett volna a híres „ötödik cikkely”, ami arról szól, hogy a bármely tagállam elleni támadást a NATO minden tagja a saját maga elleni támadásnak tekinti, azaz közös védelem jár a megtámadottnak.
A fejünk felett döntenek-e a NATO-ban?
Sokaknak az a kép él a fejében a NATO-ról, hogy az a katonák (és az Egyesült Államok) országok feletti terepasztala, egy olyan eszköz, aminek a segítségével rákényszerítik akaratukat a tagokra. Ezzel ellentétben viszont a NATO a tagországok közös projektje, önmagában szinte nem is létezik. Nincsenek külön NATO-haderők: az van, amit a tagok összeadnak. Katonák nem döntenek semmiről, a döntéseket politikusok hozzák – a katonák szerepe akkor kezdődik, amikor egy esetleges katonai beavatkozást le kell bonyolítani. Az elköteleződés haderő („képességek”) nélkül semmit nem ér, ezért az elköteleződést erővel kell alátámasztani.
Nem érdemes a NATO-t a politikai vitáktól hangos EU-val összevetni. Az EU egy hibrid, rengeteg területet lefedő nemzetközi szervezet, a NATO csak katonai kérdésekre koncentrál. Ezért aztán míg az EU-nak 29 ezer alkalmazottja van Brüsszelben, addig a NATO-nak csak ötezer. Míg az EU-ban többféle döntéshozatali mechanizmus van, a NATO-ban csak egyféle: konszenzusos.
Ez annyit jelent, hogy minden kérdésről addig tárgyalnak, míg minden tag számára elfogadható döntés nem születik. Ez az úgynevezett „csendeljárással” végződik, ami azt jelenti: elküldik a döntést a tagoknak, s ha sehonnan nem érkezik kifogás, akkor a döntést elfogadottnak tekintik. Mindez hosszú előkészítést igényel „diplomáciai vonalon”, ám a különféle nemzeti delegációk elég régóta dolgoznak együtt ahhoz, hogy ismerjék egymás heppjeit, érzékenységeit. Többségi döntéshozatal nem létezik, ezért „nem tudja elvinni a showt az Egyesült Államok” – ahogy egy NATO-tisztviselő fogalmazott.
A NATO legfőbb, politikai döntéshozó testülete az Észak-atlanti Tanács (North Atlantic Council, NAC), amely hetente ülésezik. A NAC-ot támogatja tanácsaival a Katonai Tanács (Military Council, MC), amelyben a tagországok vezérkari főnökei vesznek részt, és évente háromszor ülésezik. Mindezek alá tartozik két stratégiai parancsnokság. Minden tagország a NATO-nagykövetével van jelen a döntéshozatali mechanizmusban (a NAC-ban), a brüsszeli központban, akit diplomáciai-szakértői küldöttség segít (ilyen a mi esetünkben a MÁNK, a Magyar Állandó NATO Küldöttség). Még olyan sincs, hogy valaki a NATO-tól kapja a fizetését: mindenkit a hazája fizet. Ugyanakkor a részvétel és hozzájárulás arányától függ, hogy melyik tagállam hány tábornoki csillagot kaphat. A NATO-hoz való hozzájárulás arányai egyértelműen leképeződnek abban, melyik nemzet milyen magas és mennyi pozíciót tölthet be. Egy érezhetően EU-szkeptikus NATO-munkatárs úgy fogalmazott: az európai államok hadseregei olyanok, mint a bonzai: kicsik, jó rájuk nézni, de nem jók semmire.
Magyar szempontból fontos, hogy 2011 szeptember elsejétől a NATO Beruházási Bizottságának (NATO Investment Committee) elnökévé nevezte ki a szervezet főtitkára, Anders Fogh Rasmussen dr. Antal Erika alezredest, aki legalább két éven át tölti be a pozíciót. Ez a valaha volt legmagasabb, magyar által betöltött NATO-tisztség.
Hazánk rendszeresen vállal be „smart defense”-ből adódó feladatokat: időnként megesik, hogy amikor egy misszióhoz összeállítják a szakértők a szükséges „képességeket”, valamiből többen is felajánlanak, másból viszont senki sem – ilyenkor nagy lehetőségei vannak a hozzánk hasonló, kisebb államoknak. De mi az a „smart defense”? A katonai együttműködés hatékony módja, amelynek alapján a tagországok úgy hangolják össze védelmi fejlesztéseiket, hogy azok kiegészítsék egymást: ne legyen olyan, hogy mindenki gyárt mondjuk magának tengeralattjárót, de tankot senki sem.
Ez az elv, ha más néven is (pooling&sharing), de az EU közös katonai misssziójában is megvan. Május elején például Magyarország három tűzszerészt küldött a boszniai EUFOR-misszióba – ami önmagában nem hangzik túl jelentősnek, de azután vállaltuk a feladatot, hogy senki más, egy másik tagállam sem volt hajlandó bevállalni ezt. Így pedig már rögtön felértékelődik a mégoly kicsinek tűnő magyar vállalás is – ráadásul az EUFOR-ban résztvevő országok többsége NATO-tag is egyben. S így működik a „smart defense” is.
Nincs NATO-egyenruha
NATO-egyenruha nem létezik: mindenki hazája uniformisában szolgálja a szervezetet. A soknemzetiségű NATO-csapatokban rengeteg dologra kell figyelni. Az egyes országok meghatározzák, hogy mire jogosítják fel csapataikat, és kötik őket hazájuk jogszabályai. Magyar katona nem használhat tömegoszlatáshoz gumilövedéket. Ezért ilyen akcióba nem őket fogják küldeni. Mindennek az a következménye, hogy minden csapatvezető tábornokot jogi tanácsadók segítenek a hadműveletek és más cselekmények megtervezésében.
Ugyanakkor még a hadműveletek elindítása előtt feltérképezik a helyi szokásokat, érzékenységeket is. Például tudnia kell egy katonának, hogy muszlim területen a legnagyobb sértés, ha kutyával tartanak házkutatást, ezért az ilyesmit mellőzik. A NATO igyekszik respektálni a hatékonyság és a siker kedvéért a helyi kultúrákat. A líbiai hadműveletek egyik tanulságának azt nevezték beszélgetőpartnereink: nem szabadott volna lelőni Kadhafit, akinek alkuja volt egyes törzsekkel, és távol tartotta a szélsőséges iszlámot az országtól.
Oké, de mi értelme a NATO-nak a hidegháború befejezése óta?
A NATO első aktív katonai beavatkozása 1999-re esik, ezek voltak a híres belgrádi bombázások. Az 1949-ben létrehívott szervezet addig elsősorban megelőző feladatot látott el. A hidegháború évtizedei alatt egyetlenegy katonai akciót sem hajtott végre a szövetség. Az afganisztáni misszió (ISAF) viszont az Észak-atlanti Szerződés történetének legnagyobb vállalkozása (habár nem egyedül irányítja, hanem az ENSZ-szel és másokkal együtt). Emellett azonban jelen van Koszovóban (KFOR), Szomália partjainak környékén a kalózkodás ellen harcol, segít az EU-nak és az Afrikai Uniónak a szomáliai államépítésben, valamint légi támogatást nyújt tagállamoknak (jelenleg például Magyarország segíti ki légvédelmi szempontból Szlovéniát).
Mégis érdekes, hogy milyen a szervezet viszonya az egykori ellenség jogutódjával, az oroszokkal. Oroszország ma a NATO partnerségi programjának résztvevője. A NATO-orosz kapcsolatok állítólag a „legdinamikusabbak”. Mindenesetre míg sokáig az volt az orosz álláspont, hogy miután megszűnt a Varsói Szerződés, szűnjön meg a NATO is, ma már pragmatikusabban állnak a dologhoz Moszkvában: a Kreml felfogta, hogy a NATO nem szűnik meg. Ugyanakkor 1999-ben a belgrádi bombázások miatt az oroszok kivonultak a közös bizottságból – majd újra felvették a kapcsolatokat. Ezt jellemezte egy szakértő úgy, hogy „a második házasság ugyanazzal a személlyel”.
A NATO ma elsősorban a közösségi védelemre és a krízismenedzsmentre koncentrál. A krízismenedzsment épp a balkáni tapasztalatok révén került bele a szövetség 1999-ben elfogadott tíz éves stratégiai tervébe. A harmadik terület a tagállamközi közösségvédelem megfelelője „külsős” országokkal (collaborative security). A hagyományos területi védelem mellett 2001 óta a terrorizmus veszélyére is jobban figyelnek, a legújabb „terep”, amin a NATO aktivizálta magát, a cyberbiztonság – ez a 2009-es tíz éves stratégiai terv egyik alapfogalma. A szabad világ biztonsága ugyanis a hidegháború lezárása után sem oldódott meg örökre: folyamatosan tennie kell saját biztonságáért a multilaterálissá váló világban.