„A közvélemény-kutatások szerint egyre nő azoknak az aránya, akik szerint rossz irányba mennek a dolgok az országban, most már jól láthatóan elégedetlen a jelentős többség. Nem kellene már százezreknek az utcára vonulniuk?
Az elmúlt 35 évből hány valóban komoly, többszázezres tüntetést tud mondani? A nyolcvanas évek végétől egyetlen ellenzéki esemény, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése tudott megmozdítani ilyen jelentős tömeget, akkor a Hősök terén 300-400 ezren gyűltek össze. Az összes többi, az emlékezet és a legendárium szerint hatalmas megmozduláson a résztvevők száma jó, ha átlépte a százezret. De ezekből is talán, ha fél tucat akadt az elmúlt harminc évben.
Ezek szerint nem forradalmi nép a magyar.
A rendszerváltás óta eltelt időben csak akkor vonultak tömegek az utcákon, ha minden ellenzéki párt, civil szervezet és mozgalom együtt tudott működni, félretéve a saját ambícióit. Vagyis feltételek nélküli összefogás, illetve a primitív, egyéni célok háttérbe szorítása nélkül nem ment, s nem is megy.
Erre, látva-hallva az ellenzéki pártok vezetőinek legutóbbi megnyilvánulásait, a különutasság hangsúlyozását és a többiek kritizálását, jelenleg kevés az esély.
Egyedül a momentumos Donáth Anna mondta ki, hogy a civilek nélkül nincs esély a változásra. Viszont a politikai erők hatékony összefogása nélkül nem lehet megszólítani a civileket, s így az embereket sem.
Utóbbiak részéről azért szükség lenne társadalmi szolidaritásra is. Hogy ne csak akkor álljanak egy ügy mellé, ha közvetlenül érinti őket, mert így a legtöbb ügy helyi tiltakozás marad.
Ez is több, mint három évtizedes probléma. A rendszerváltás legfőbb üzenete a magyar társadalomnak az »én túlélése« volt. Egy ország nézte például csendben és érdektelenül végig, ahogyan megszűnnek a munkahelyek, s lehetetlenülnek el egész települések, régiók. Vagyis ez nem újkeletű, nem Fidesz-kreálmány, a jelen hatalom épp csak él a beidegződéssel, és persze visszaél a helyzettel.”
Nyitókép: MTI / Kovács Tamás