Genderfóbia: így bélyegzik meg a jobboldaliakat a feminista szociológusok

„Elutasítani a genderfóbiát Magyarországon” – ezzel a címmel közölt tudományos tanulmányt Takács Judit MTA-s szociológus, a Kaliforniai Állami Egyetemen tanító Katherine Fobear és Schmitsek Szilvia, a Skóciai Nyugat Egyetemének tanára. (Cikkünk megjelenése óta az Academia.edun nem érhető el a szöveg, de ott van pl. a ResearchGate-es változat.)

A 2022 októberében megjelent tanulmányban a szerzők azt írják: „összekapcsoljuk a magyarországi illiberális populizmust a gendergfóbia instrumentalizálásával, amely 2010 ót zajlik az állami intézkedéseken keresztül”.  A szöveg az LMBTQ-mesekönyvek példáit sorolja, mint a „genderfóbia” elutasításának nagyszerű aktusait. A szöveg szerint

továbbá az egy olyan „ideológia, ami a gendertől való félelemmel kapcsolatos, és politikai céllal kelt félelmet”. És persze mindez a genderfóbia „egyértelműen megmutatkozik az LMBTQ-ellenes politikák felemelkedésében, tovább hozzájárul a demokratikus és liberális intézmények meggyengüléséhez Magyarországon”. Később egy harmadik definíció elemet is találunk, ami hasonlatos az elsőhöz: „a genderfóbia az aziránti ellenérzés, hogy kritikusan megkérdőjelezzük a nemi különbségeket és a gendert, mint társadalmi konstrukciót.”

Az egész tanulmány valójában nagyon is ideologikus és átpolitizált, teljesen egyértelműen állást foglal ideológiai és aktuálpolitikai kérdésekben, ilyen módon a szélsőbaloldali aktivista tudományoskodás képviselője, semmint valamiféle semlegességre és objektivitásra törekvő társadalomtudományé. Nagyon egyébként új eredmény sem szerepel benne, maximum új értelmezés.

Én eddig még nem hallottam „ genderfóbiáról”, bár utólag belegondolva csoda, hogy a homo- bi- transz- és egyéb fóbiák között még nem tűnt fel ez a variáns. A Takácsék által megadott definíció szerint, mint láttuk, a genderfóbia nem valamiféle irtózás valakiktől, hanem az, ha elutasítjuk a feminizmus és az LMBTQ-mozgalom társadalomátalakító politikai céljait. Sosem láttam még hasonló fóbia-definíciót, de hát ugye a posztmodern akadémiai világában a definíciók állandóan változnak. Egyébként örömmel jelentem, genderfób vagyok.

Gondolom ilyen alapon számos más fóbiának is fel lehet állítani a definícióját. Olyanokra gondoltam, mint például a krisztofóbia, ami a keresztény teológia állításainak és a kereszténység társadalmi céljainak elutasításaként határozhatnánk meg ezentúl. Apropó: gondolom Takácsékat, mint a kirekesztés ellen nagy erőkkel küzdő tudósokat, különösen is érdekelni fogja az európai keresztényellenességről megjelent legfrissebb jelentés. A tradiciofóbiát a hagyomány normatív keretként való elutasításaként határozom meg. A naciofóbia a nemzeti keretek meghatározóként való elfogadásának elutasítása, illetve a globalista homogenizáció kritikus megkérdőjelezésének elutasítása lesz.

A szélsőbaloldali Takács & Co. kutatócsoport a fóbiadeklarációval lényegében patologizál és medikalizál, azaz mentális defekttel vádolja azokat, akik nem értenek egyet az ő elképzeléseikkel. Ezzel pedig újratermeli a Carl Schmidt által kimutatott barát-ellenség megosztást – ami az ő köreik szerint a jobboldal sajátja. Hát, nekem úgy tűnik, hogy a genderfeminista boszik válogatott átkokat szórnak a velük egyet nem értőkre, eme átkokat pedig mostanában a tudomány berkeiben írják.

A Takács Judit-i megoldás az úgyszintén tudományos divatnak tekinthető, koesellecki „aszimmetrikus ellenfogalmakat” is újratermeli az „illiberális populisták” és „ jobboldali populisták” démonizálásával, hiszen eme felosztásban ők, a tudós feministák a civilizáltak, a jobboldali populisták pedig a barbárok. Azt is mondhatnám, hogy  Takácsék cikke egy tudományosnak álcázott politikai publicisztika.

Csakhogy a helyzet az, hogy maga a társadalomtudomány sem tud politikamentes lenni. Lehetne persze semlegesebb – de teljesen semleges biztos nem. Azaz politikai álláspontok és ideológiai pozíciók képviselhetőek tudományosan – pontosabban mostanában inkább csak akkor, ha baloldaliak.

Christian Smith a szociológia szent küldetéséről szóló (tudományos) könyvében leszögezi: a szociológusokat „spirituális elköteleződések hajtják, egy spirituális projekt szolgálatában”. E projekt céljai pedig – teszi hozzá – egybeesnek az amerikai baloldal céljaival. A szociológia ugyanis elkötelezett „az emancipáció és egyenlőség víziója mellett, és minden emberi lényt meg akar morálisan erősíteni, mint autonóm, magát irányító” egyént, akinek joga van olyan identitást létrehozni, amilyet csak akar.

Ez a szociológiai projekt nem az örökölt helyzet megőrzését tűzte ki célul, hanem épp ellenkezőleg: a bevett helyzet felborítása a célja. A szociológia tudományának hajtóereje „egy szekuláris megváltássztori, melyet a felvilágosodás, a liberalizmus, a marxizmus, a reformista progresszivizmus, a pragmatizmus, a terapeutikus kultúra, a szexuális felszabadítás, az emberi jogok, a feminizmus és hasonlóak fejlesztettek ki.”

Na de nézzük tovább Takács Juditék szövegét, ami mindennek igen kiváló példája! Szerintük a magyar populizmus és illiberalizmus „a hagyomány, a normativitás és a család heteronormatív diszkurzív formációitól függenek”.

Lefordítom magyarra: az, hogy a magyar társadalomban még viszonylag hagyományosan viszonyul a többség a családhoz és a normalitáshoz, előny a jobboldal számára. Micsoda meglepetés!

Takácsék szerint „az illiberalizmus függ a hagyományos nemi szerepek heteronormatív és nőellenes diskurzusaitól, valamint a hagyományos család és a nemileg meghatározott hatalmi struktúrák megvédésének szükségességéről szóló diskurzustól”, hogy így visszaszoríthassa a „jóléti intézményeket”, és

amely marginalizálja a szexuális és nemi kisebbségeket, illetve más marginalizált csoportokat”. (Tehát marginalizálja a marginalizált csoportokat.)

Hozzáteszik: „ahelyett, hogy elfogadta volna a migrációt, mint megoldást  a demográfiai hanyatlásra, Orbán (…) kikelt a vegyes népesség ellen, és táplálta a magyarok félelmét attól, hogy kisebbséggé válnak a saját hazájukban, illetve az attól való félelmet, hogy a keresztények kisebbséggé válnak Európában”. Sőt: „a demográfiai hanyatlást itt úgy értik, mint a politikailag preferált népesség-összetétel hanyatlását”. Ez persze szerintük nem új itthon, korábban is voltak „etnonacionalista reprodukciós elképzelések”, amelyek például a romák ellen irányultak.

Az Orbán-kormányok családpolitikáját Takácsék egy újabb tudálékoskodó fogalmat feltalálva „repronormatívnak” nevezték el, ami „a reprodukció államilag engedélyezett  heteronormatív cselekedetein” keresztül nyilvánul meg, amelyek a „patriarchális heteronormatív családot” részesítik előnyben, és a „heteropatriarchális nemzetállam” újratermelése a célja.

Szerintük a magyar kormány „a gyermekvédelmet annak elfedésére használja fel, hogy egy szélsőjobboldali politikai projekten belül politikai hatalmat szerezzen”.

Nos, mindebből egyértelmű, hogy Takács Judit és szerzőtársai kifejezetten nem értenek egyet az Orbán-kormányok politikájával. Szívük joga. Ugyanakkor nem tudom, hogy igazolhatóak „tudományosan” baloldali ideológiai és politikai célok. Az ugyanis, hogy jó-e a bevándorlás vagy sem, nem tudományos kérdés, hanem tudományon kívüli. Ha pár szociológus nyakatekert kifejezéseket talál is ki arra, hogy nagyon tudományosan hangozva megbélyegezze és elítélje a jobboldali, konzervatív politikai lépéseket,

Frank Füredi, aki a Kenti Egyetem nyugalmazott szociológia professzora, azt írja Magyarország célkeresztben című kötetében, hogy a „populizmus” olyan kifejezéssé vált, amivel morális elítélik az európai szavazók egy jelentős részét. Irracionálisnak, tanulatlannak, nacionalistának tüntetik fel őket, akik „eme karikatúra szerint” még valószínűleg érzelmileg előítéletesek és rasszisták is, hacsaknem „borderline fasiszták”. Füredi hozzáteszi: „a populizmusra főáramú akadémiai irodalom karakterisztikusan antipopulista”, sőt időnként annyira ellenséges tárgyával szemben, mint amilyen ellenségesek a – nos –, ellenségünkkel szoktunk lenni. Ennek a hozzáállásnak jó példája Takács Judit, Katherine Fobear és Shmitsek Szilvia.

Az átideologizált tanulmány szakirodalmi hivatkozásai is jól mutatják, hogyan terjed a társadalomtudományban az antipopulizmus, és milyen leereszkedően és ellenségesen kezeli a szélsőbalra tolódott tudományos közeg a neki nem tetsző politikai elképzeléseket; valamint hogy milyen jól építik az antipopulizmus „szakirodalmát”, amit aztán körbe lehet hivatkozni.

Lásd még többek között: Right-Wing Populism and Gender: European Perspectives and Beyond; vagy Fodor Éva (CEU): The Gender Regime of Anti-Liberal Hungary.

Nekem azzal nincs bajom, hogy politikai elképzeléseket és állásfoglalásokat, mint a feministákét, meg lehet fogalmazni, úgymond, tudományos igénnyel. Azzal sincs bajom, ha megjelenik náluk a barát-ellenség-megkülönböztetés, vagy a koesellecki asszimetrikus ellenfogalmaknak megfelelő felfogás; csak ne állítsák, hogy ők mentesek az ilyesmitől (ami lehet, hogy lehetetlen). 

Illetve emellett azzal van bajom, ha a tudományosan megfogalmazott politikai elemzést és állásfoglalást megpróbálják semlegesnek és tudományosan egyedül elfogadhatónak beállítani. Ha pedig ezt nem lehet feltörni, akkor párhuzamos tudományos intézményrendszert kell felépíteni.

Nyitókép: Fanatic Studio / Gary Waters / SCIEN / FST / AFP. Illusztráció.